MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI
SZENT PÉTER ESERNYŐJE
MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI
HARMADIK KÖTET
KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS
BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.
SZENT PÉTER ESERNYŐJE
AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.
MINDEN JOG FENNTARTVA
Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.
ELSŐ RÉSZ. A LEGENDA.
VISZIK A KIS VERONKÁT.
Özvegy tanítóné halt meg Halápon.
Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az
özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy
kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy két éves leánygyereke. A
libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik,
ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve korán halt
meg, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár
akkor vette volna magához az úristen, mikor a szegény urát. (Istenem,
micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után
született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap mulva.
Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem
mondok, se nem gondolok.
Jó, becsületes asszony volt – de mire való volt már neki ez a vakarcs?
Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával vihette volna a terhet,
mintsem hogy itt hagyja.
Aztán meg nem is illett, Isten bűneül ne vegye.
Hiszen uramfia, egy nagy káplán fiuk volt már a tanítóéknak. Az bizony
jó fiú, kár, hogy nem segíthette még anyját, mert maga is csak káplán
volt eddig valami igen-igen szegény plébánosnál, messze Tótországban,
hanem most, vagy két hete, úgy verik a hírek, önálló plébános lett egy
Glogova nevű falucskában, valahol a selmeczbányai és beszterczei hegyek
között. Van is olyan eleven ember a faluban, Kapiczány János uram, aki
ökörhajcsár korában megfordult ott egyszer, hogy azt mondja, utálatos
egy fészek.
Ím’ most, mikor már egy kicsit talán segíthette volna a pap fia, kellett
meghalnia a kántornénak.
De hát biz azt föl nem támasztjuk többé semmiféle lamentáczióval,
ennélfogva csak azt akarom elmondani (becsületére legyen nemes Haláp
községének), hogy tisztességesen temették el a jó lelket. Elég pénz
ugyan be nem gyűlt a temetési költségre, még a kecskét is el kellett
adni, hogy kiteljen, hanem a lúd megmaradt, de minthogy kukoricza nem
maradt hozzá, tehát lesoványodék, lassú pihegése helyett visszatért
rendes lélekzetvétele, lomha járását a nagy hasa miatt fölcserélte
hajdani fürgeségével, szóval, menekedék a közeli halál elől, éppen egy
másik lénynek a bekövetkezett halála által. Isten bölcs végzése mikor
életet olt is, életet menthet, mert higyjétek meg nekem, hogy a mennyei
jegyzőkönyvekben éppen úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint
az okos állatok s gond vagyon ezekre talán épp úgy, mint a királyokra és
herczegekre.
Isten ő szent felsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas – de biró uram
se csekélység. Elrendelte legott a temetés után, hogy a csöpp leányzó
(Veronka a keresztneve) soros legyen a falusi gazdáknál s a tizedes
vigye mindennap más-más portára, hol is illendő ellátásban részesítendő.
– És meddig fog ez így tartani, biró uram? – kérdék a tanácsbeliek
aggódva.
– Míg nem méltóztatom máskép intézkedni, – felelte Nagy Mihály kurtán.
Így is volt a dolog vagy tiz napig, amikor aztán egyszerre híre ment,
hogy Billeghi Máthé és Koczka Ferencz uraimék Beszterczebányára viszik
eladni a buzájukat (mert hogy azt mondják, arrafelé még nem oly okosak a
zsidók, mint minálunk).
Kapott a jó alkalmon Nagy Mihály.
– No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor hadd vigyék el a gyereket is, a
pap bátyjának Glogovára. Arra esik valahol az a Glogova.
– Dehogy esik arra, dehogy – ellenveték ezek.
– Arra kell esnie, punktum, – döntötte el a biró.
Szabódtak, okoskodtak ő kelmeik, hogy így-úgy, nagy kitérő és nagy
alkalmatlanság az úton, de meg kellett lenni. Ami parancs, parancs. Egy
szerdai napon föltettek a zsákok tetejére a Billeghi uram szekerén egy
kosarat és abba a Veronkát, meg a libát, mert az mint örökség vele jár.
A felsővég fehérnépei pogácsát, marczifánkot sütöttek az árva kis
jószágnak az útra a borzasztó idegen világba és tele raktak egy
szeredást aszalt-körtével, szilvával és mikor a nehéz szekér megindult,
még meg is siratták a parányi gyereket, aki nem tudta, hova viszik,
miért viszik, csak azt látta, nagy mosolygással, hogy a czoczók
megindulnak és ő nem mozdúl egy zsák tetejéről, a kosárból, de a házak,
kertek, mezők és fák idébb jönnek.
GLOGOVA RÉGEN.
Glogovát nem csak Kapiczány uram látta, e sorok írója maga is járt
benne. Sovány, kietlen vidék az, kopár hegyek között fekszik egy szűk
völgyben meglapulva a falucska.
Messze, messze innen sehol sincs még jóravaló országút sem, nem hogy
vasút lenne. Most ujabban úgy tetszik, jár valami kávémasina Besztercze
és Selmeczbánya között, de az se érinti Glogovát. Ötszáz esztendő kell
ahhoz, hogy Glogova ott legyen, ahol a czivilizált vonalba eső falvak
vannak.
A talaj agyagos, terméketlen és makacs. Azt mondja, hogy ő csak bizonyos
növényeket hajlandó táplálni, például zabot, krumplit, a többire nem
vállalkozik, – de ezeket is úgy kell kicsalni az anyaföldtől úgyszólván
erőszakkal.
De nem is anya ez a föld, inkább _anyós_. Tele van a belseje kövekkel s
csúnya repedések, árkok hasogatják meg, amiknek a szélein fehér fű
(árvalányhaj) leng, mint az elaggott anyóka állán ősz szőrszálak.
Túlságosan öreg-e a föld? De hiszen nem lehet öregebb, mint a többi.
Csak hamarább kiélte magát. Lent az aranykalászos rónaság csak
fűszálakat növesztett sok ezer év óta, itt pedig óriási tölgyek és
cserfák nőttek. Nem csoda, hogy előbb fáradt ki.
Szegénység, nyomor van itt és mégis valami báj, valami édes poézis. A
csúnya viskókat megszépítik a hatalmas sziklák, amelyek rájok néznek.
Szinte nem illenék e szép sziklákat elrontani czikornyás kastélyokkal,
melyeknek tornyai eltakarnák őket.
Boróka- és bodza-illat tölti meg a levegőt. Egyéb virág nincs itt.
Legfeljebb egy mályvarózsa virít némely kertecskében, ki fehéren, ki
veresen. Mezítlábos kenderhajú tót leány öntözgeti egy köcsögből.
Szinte még most is előttem van a kis tót falu az 1873-ik év óta (amikor
benne megfordultam), látom házikóit, a kerteket bevetve luczernával,
beültetve kukoriczával, közbül egy-egy szilvafa, alátámasztva rudakkal.
Mert a gyümölcsfák megteszik a magokét. Mintha összebeszélnének:
«Tápláljuk a szegény tótocskákat.»
Mikor ott voltam, éppen a pap halt meg, annak a hagyatékát vettük fel a
szolgabiróval. Nem volt valami sok dolgunk; kopott bútorok és rossz
reverendák maradtak utána.
A falubeliek megsiratták az öreg papot.
– Jó ember volt, mondák, de nem tudott gazdálkodni. Az igaz, hogy nem is
igen volt miből.
– Hát miért nem fizetik jobban a papjukat? – hányta szemükre a
princzipálisom.
Egy nagy varkocsos tót felelt, hetykén feljebb tolva hasán a tüszőt:
– Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristen szolgája. Mindenki fizesse a
maga szolgáját.
A hagyaték fölvétele után, míg a kocsis befog, átmentünk egy perczre az
iskolát megnézni, – mert a szolgabirám előszeretettel játszotta magát
tanférfiúra.
Alacsony, ütött-kopott házacska volt az iskola, természetesen zsuppal
fevde – zsindelyig csak maga az Isten vitte fel Glogován; de az ő háza
is csak szerény volt, torony már nem jutott rá; azt egy harangláb
helyettesítette ide lent.
A tanitó az udvaron várt bennünket. Ha jól emlékszem, Majzik Györgynek
hítták. Robusztus erős ember volt, java férfikorban, értelmes, okos
arczú, egyenes, igaz beszédű. Egyszerre rokonszenvet költött az
emberben.
Bevezetett a gyerekekhez, az iskolás lányok ültek balról, a fiucskák
jobbról, szépen megfésülve. Mind felálltak nagy sustorgással és éneklő
hangon kiáltották:
– «Vitajtye panyi, vitajtye!» (Legyetek üdvözölve urak!)
A szolgabiró egy-két kérdést intézett a csinos, pufókképű gyerekekhez,
akik roppant megbámultak bennünket kerekre nyitott diószínű szemeikkel.
Valamennyinek diószín szeme volt. A kérdések persze nem voltak nehezek,
hogy hány az Isten, miképen hijják ezt az országot s több ilyenek – a
gyermekeknek mégis némi gondot, fejtörést okoztak.
De a princzipális nem volt szigorú ember, barátságosan veregette meg a
tanitó vállát:
– Meg vagyok elégedve, amicze.
A tanitó meghajtotta magát és hajadon fővel kisért ki bennünket az
udvarra.
– Csinos gyerekek, – mondá ott künn a szolgabiró kedélyesen – de honnan
van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek?
A glogovai mester egy kissé zavarba jött, aztán őszinte kedélyesség
öntötte el egészséges, piros képét.
– Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai
férfinép elszéled le az alvidékre mezei munkákra és ilyenkor olyan magam
vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. (Csintalan mosoly jelent meg az
ajkai körül.) Méltóztatik érteni?
– És hány éve van itt? – kérdé erre a szolgabiró élénkebben.
– Tizennégy éve, kérem alásan. Látom a kérdésből, hogy méltóztatik
érteni.
Ez a kis párbeszéd maradt meg emlékemben egész mai napig Glogováról. A
kocsira ülve elismételgettük és mindig nevettünk rajta. A szolgabiró
otthon sokáig beszélte a társaságokban, mint valami kedves csemegét.
Rá vagy két hétre híre jött, hogy egy fiatal káplánt kaptak oda papnak a
glogovaiak. Valami Bélyi János nevűt. A szolgabiró, jól emlékszem
megjegyezte:
– Legalább a mester nem lesz már egyedül nyaranta.
AZ UJ PAP GLOGOVÁN.
Az uj tisztelendő úr beköltözött. Egyetlen fakó szekeren hozták haza
papjukat a glogovaiak. A szekér elé két kajlaszarvú tehénke volt
befogva. Útközben meg is fejte őket az egyházfi, Szlávik Péter, egy
köcsögbe és megkinálta a fiatal papot.
– Nagyon kitünő a tej – mondá, – kivált a Bimbó teje. Az fölséges,
mintha valami almázia volna.
Az uj pap holmija kevésből állott, egy festetlen deszkaláda volt az
egész, egy csomag ágynemű, továbbá két bot és pipaszárak, összekötve
madzaggal.
Útközben a falvakon egyre kötekedtek a glogovaiakkal:
– Hát nem tudtak kendtek külömb fogatot összeállítani a papjuknak?
Mi tűrés-tagadás, a glogovaiak restelték a dolgot s inkább a fiatal pap
rovására vágták:
– Ej no! Elég jó az. Ezt a holmit bizony egy üszőbornyú is elhúzná.
De ha nem hozott fölös számú javakat Glogovára tisztelendő Bélyi János,
bizony ott se talált egyebet, csak a düledező parókiát – az előbbi pap
rokonai minden holmit elvittek, csak egy kutyát hagytak, a néhai
plébános kedvenczét, amely csak olyan kutya volt, mint a többi,
alakjára, szőrére nézve, de szerencsétlen természete miatt bizonyos
népszerűtlen, külön állást kezdett most elfoglalni; ugyanis a
pákosztaságából kifolyólag déltájban sorba járta az egész házsort,
bepislantván a konyhákba, mivelhogy a megboldogult urának szokása volt,
hogy minden napra más-más gazdához invitáltatta magát ebédre és a
kutyáját is magával vitte.
A kutya, névszerint Visztula (no ugyan kár volt olyan messze menni
folyamnévért, mikor itt a határon keresztül foly a csillámló
Bjela-Voda), keservesen kezdte tapasztalni, hogy a pappal együtt ketten
többet értek, – pedig azelőtt kutyafilozófiával azt gondolta, hogy a
tisztelendő úr fogyasztja el előle az ennivalót. Úgy ám, de ő adta a
tekintélyt és befolyást! Most már kikergették Visztulát a konyhákból,
mielőtt valami műveletbe foghatott volna, sőt el is páholták néha
napján.
Szóval, nagyon czudar, sovány állapotban volt, mikor az uj pap
megérkezett s mikor az egyházfi megmutogatta neki uj otthonát, a négy
csupasz falat, a labodával benőtt kertet, az üres istállót és ólakat.
A szegény fiatal pap elmosolyodott.
– És ez mind az enyém?
– Mind, mind, amit itt lát. Még ez a kutya is – mondá Szlávik Péter némi
kedélyességgel.
– Miféle kutya ez?
– Ez bizony a megboldogult tisztelendő hagyatéka. Ő utána maradt. Már
agyon is akartuk volna ütni a szegény alkalmatlan párát, de senki se
meri, mert azt mondják, hogy hátha az égből nézi az öreg tisztelendő s
kísérteni jön miatta.
A kutya szelíden, szomorúan, szinte könyörgő szemekkel látszott az új
papra nézni. Lehet, hogy a reverenda látása hozta ilyen melankolikus
hangulatba.
– Megtartom magamnak – mondá a fiatal pap s lehajolt és megveregette a
sovány állat hátát. – Legalább lesz valami eleven teremtmény a
közelemben.
– Hát az bizony jó lesz – humorizált az egyházfi. (Mert nagy élvezet
parasztnak pappal évelődni.) Az embernek kezdeni kell valahol. Úgy is
lehetne, hogy előbb az őrízni valót szerzi meg, azután az őrzőt. De így
is jó az, tisztelendő úr.
Mosolygott, olyan rokonszenvesen tudott mosolyogni, mint egy leány. Maga
is belátta, hogy az öreg Visztulára nem vár nagy hatáskör, valóságos
magánzó lesz a kutyatársadalomban.
Azalatt egyre többen-többen gyülekeztek az udvarra, menyecskék, akik
mesziről nézték és azt mondták: «Istenem, milyen fiatal és már pap». A
férfiak egészen közel mentek hozzá és kezet fogtak vele:
– Az isten hozta! Itt jó dolga lesz.
Egy öreg anyóka közbe kiáltott:
– Holtig itt lehet nálunk!
Az idősebb asszonyok egyike így szólt:
– Csinos egy ember. Derék egy anya volt, aki szülte.
Egyszóval tetszett az új pap mindenkinek, nyájasan, szépen beszélgetett
az idősebb emberekkel egy kicsikét, majd azt mondta, hogy el van fáradva
és átment a tanítóhoz, mert a tanítónál volt lakása addig az ideig, míg
valami állapotba hozza a plébánialakot s míg a jövedelmek befolynak.
A tanitóhoz már csak a főbb emberek kisérték el, egyházi dolgokban
benfentesek, Szlávik Péter, Gongoly Mihály, a glogovai nábob és a
molnár, Klincsok György.
Ezektől tudakozta ki azután behatóbban a hívságos földi körülményeket és
feljegyezgette a jegyzőkönyvébe, hogy némi számítást csinálhasson.
– Hány lélek van a faluban?
– Nem sok híja van az ötszáznak.
– Mit fizetnek ezek a papnak?
A derék férfiak elsorolták hűségesen, mennyi a párbér, mennyi fa jár,
hány véka rozs, mennyi a «zlevka».[1]
A fiatal pap mind szomorúbb és szomorúbb lett…
– Bizony kevés – mondá lehangoltan.
– Hát mennyi a stóla?
– No az bizony elég nagy, – felelte a mindenben versatus Klincsok György
– temetés után, az a halottól függ, az esküvő díja pedig olyan,
amicsodás az összekötendő pár (mert ilyenkor gavallér az ember), hanem a
keresztlevél kivételéért egy pengő forint jár… Az már valami.
– És mennyi esküvés van évenkint?
– Hja, az a krumpli mennyiségétől függ. Sok krumpli, sok lakodalom. A
termés határoz. De négy-öt mégis akad.
– No, az kevés. Hát haláleset mennyi van?
– Hja, az a krumplitermés minőségétől függ. Rossz, beteges krumpli ha
terem, sok halál van, jó krumpli mellett nincs halandóság. Senki sem
bolond ilyenkor. Nem mondom, egy-kettőt mégis agyonüt évenkint egy-egy
lefűrészelt fa az erdőben. Vagy szerencsétlenség történik, valaki
felfordul a szekerével egy árokba és szörnyet hal. Jobb esztendőkben
azonban nyolczra is tehető a halálesetek száma.
– Csakhogy az nem a papé mind! – mondá a glogovai nábob, megigazítva
kevélyen a hátul fésűre szedett czopfját.
– Hogy-hogy? – kérdé a pap megütközve.
– Egy része a lakosságnak nem kerül soha a temetőbe. Fölfalják télen a
farkasok, anélkül, hogy bejelentenék a parókián.
– A másik része pedig nyáron idegen országrészekben adja be a kulcsot –
tódítá Klincsok György – és csak egy irka-firka jön róluk a biróhoz.
– No ez ugyan rossz kilátás, de hát a parókia földjei? Mennyi földje van
a parókiának?
De már erre aztán egyszerre akart beszélni mind a három. Klincsok György
hátra húzta az előtérből Szlávik Pétert s maga állott oda az Isten
szolgája elé.
– Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak parancsol. Ha száz hold
kell…
– Mit, száz hold! Ötszáz hold! – kiáltá lelkesülten Klincsok. – Földet
csak nem vonunk meg a papunktól!
A pap arczán valami örömféle kezdett derengeni, amit azonban nem
tűrhetett sokáig a gonoszlelkű Szlávik.
– Mert tetszik tudni, úgy van az, hogy a glogovai határ még mai napig is
tagosítatlan. Rendes telekkönyv nincsen; volt valami összeírás a
földekről, de 1823-ban elégett a község ládája és vele az összeírás.
Mindenkié annyi hát a határból, amennyinek a megmíveléséhez elég igavonó
és kézi ereje van. Ki-ki szántja a magáét s ha évek folytán elromlik,
elárkosodik, összehasadozik a földje, keres magának más szántani való
területet. A fele határ mindíg gazdátlanul áll, persze a rosszabbik
fele, amelyikben nem érdemes babrálni.
– Értem, – sóhajtott fel a pap – ebben a felében van a parókia földje.
Vékony kilátások voltak ezek a jövőre nézve. De csak mégis megnyugodott
apránkint, ha aggodalmak szorongatták, leöblítette őket egy imádsággal.
Az imádság volt a dominiuma, örökké termő földjével; minden perczben
mindent kaszálhat rajta, amire szüksége van: türelmet, reményt,
vígasztalást, megelégedést. Lassan hozzálátott a lakása rendbehozásához,
hogy végre egyszer a maga ura lehessen. Csak egy káplán tudja, hogy mit
jelent az. Szerencsére a szomszéd faluban, Kopanyiczán egy iskolatársát
fedezte fel. Urszinyi Tamás volt ez, nagy brontes ember, nyers egyenes
szavú, de jószívű, Urszinyi segíté némi kölcsönnel.
– Glogova kutya fészek – mondta Urszinyi, – Hja, biz az nem a nyitrai
püspökség, de ki tehet róla? Sovány nyáj, sovány pásztor. Ki kell
állani. Dániel még rosszabb helyen volt az oroszlánokkal. Ezek végre is
csak birkák.
– Akiken nincsen gyapjú – jegyzé meg a tisztelendő nevetve.
– Még az is van, de neked nincsen hozzá ollód.
Kevés napok alatt bebútorozta magát a kölcsön vett pénzzel és egy szép
őszi délutánon beköltözött végre a saját parókiájába. Micsoda boldogság
volt az, a saját házában járni-kelni, rakosgatni s milyen édes álom
esett tulajdon ágyában – azokon a vánkosokon, amelyeknek tollúját még az
édes anyja fosztotta. Úgy elgondolkozott, hosszan elábrándozott ezen;
lefekvés előtt megolvasta a gerendákat, hogy el ne felejtse, miről fog
álmodni.
Nem is felejtette, nagyon szépről álmodott. Szülőfaluja rétjein
pillangót kergetett, fészket szedett, ürgét öntött, pajkos leány- s
fiú-pajtásokkal, össze is kaptak a Szabó Palival, jól el is náspángolta
volna a Palit, épen emelte már a vesszőjét, amikor megzörögtette valaki
az ablakot kívülről.
A pap fölriadt, összerezzent s kezdte az édes álmot kitörülgetni a
szemeiből. Reggel volt már, a nap besütött.
– Mi az? – kiáltá.
– Nyisd ki az ajtót, Jankó!
Jankó! Ki szólítja őt Jankónak, te-nek, magyarul? Mintha a pajtások
valamelyike volna, akiktől csak az imént vált meg az álomban.
Kiugrott az ágyból hirtelen és az ablakhoz szaladt:
– Ki van odakünn? Ki szólít?
– Én volnék, a Billeghi Máté uram, otthonról. Gyere ki Jánoskám, azaz
hogy tessék egy kicsit kijönni, tisztelendő úr, hoztam valamit.
A pap sietve rángatta fel ruháit. Szíve lázasan dobogott. A rossz hír
előszelét talán már megérezte gyöngéd lelke. Kinyitotta belülről a
pitvarajtót és kilépett az eresz alá:
– Itt vagyok, Billeghi Máté uram. Mit hozott kegyelmed?
De Billeghi uram már akkor nem volt ott, hanem künn az úton állott, a
zsákokkal megrakott szekere mellett s a kosarat kötözgette le, melyben a
kis Veronka ült és a lúd. A lovak, a Sármány és a Fecske, bágyadtan
eresztették le a fejüket. A Sármány szeretett volna egy kicsit ledőlni,
próbálta is, de a kocsirúd miatt nem tehette. Amint féloldalra billent,
érezte a hám köteleit a bőrébe vágódni s a lóbecsület nem engedte, hogy
addig kényelembe helyezkedjék, míg a hám rajta van. Nagy dolognak kell
annak lenni, hogy a fölszerszámozott ló lefeküdjék. A lóban nagy
kötelességérzet van.
Billeghi Máté most megfordult és észrevette a papot a küszöbön.
– Hopp, Jankó. Jaj, de megnőttél! Ejnye, de nyurga legény lettél. De
elcsodálkozna az anyád, ha élne. Az ördög vigye el ezt a kötelet,
ugyancsak erős görcsöt csináltam rajta.
A pap egy-két lépést tett előre a szekér felé, hol Billeghi uram még
mindig a kosár leoldozásán fáradozék. A szó «ha anyád élne», egyszerre a
homlokára zuhant, mint egy éles kő, feje zúgni kezdett, lábai
megtagadták a szolgálatot.
– Anyámról beszél kegyelmed? – dadogta sápadtan. – Anyám meghalt?
– Letette szegény lélek a kanalat. De imhol (kivevén zsebéből a fanyelű
bicskát, elnyisszantotta vele a kötelet) a hugocskád, vagy uram bocsáss,
mert olyan kurta eszem van, mint a csirkének, mindig elfelejtem, hogy a
tisztelendő úrral beszélek… elhoztam a tisztelendő úrnak a húgocskáját.
Hová tegyem le?
S ezzel leemelte a kosarat, melyben a gyermek aludt szép csendesen,
nyugodtan a liba mellett. A liba úgy vigyázott rá, mintha valami
pesztonka lenne, kergetvén el mellőle örökké izgó-mozgó nyakával
jobbról-balról a legyeket, amelyek szívesen szálltak a leányka piros
szájacskájára, mint a mézre.
Az őszi nap elaggott fénye beragyogta a kosarat és az alvó gyermeket.
Máté gazda kérdőn függesztette vízszínű szemeit a papra, várta, hogy az
szóljon valamit.
– Meghalt? – kérdé aztán nagysokára. – Lehetetlen az. Nem éreztem meg.
A homlokához kapott és felkiáltott fájdalmasan:
– Senki, senki sem értesített. Ott se lehettem a temetésen!
– Magam sem voltam ott – mondá Billeghi uram. Talán vigasztalni akarta
azzal, hogy ő sem volt ott, aztán hozzátette jóakaratúlag: Isten ő
felsége magához vette, az ő trónusához szólította. Nem hagy az itt
egyikünket se. Ej ni, ezek a rusnya békák, hogy ráléptem az egyikre!
A paplak labodával, maszlaggal benőtt udvarán vígan ugráltak, czuppogtak
a békák, melyek a templom lyukacsos, nedves fundamentumából járnak ki
ide sütkérezni.
– Hova tegyem le a gyereket? – ismétlé Billeghi uram, de miután nem
nyert választ, szép óvatosan leeresztette a kosarat az eszterhaj alá.
A pap le volt sujtva, érzéketlenül, megzsibbadt lélekkel állt ott,
szemeit a földre szegezve. Úgy érezte, mintha szaladna a föld a
házakkal, a liczeumkeritésekkel, Billeghi Mátéval, a kosárral együtt és
ő csak állna, egyre állna rajta, képtelen mozdulni akár ide, akár oda. A
háttérből az Ukricza-erdő fenyvesei zúgtak, mintha valami csodálatos,
szívet összefacsaró szózat szövődnék a zúgás közé, az édes anyja
hangjához hasonló. Reszketett és figyelt, ezeket a hangokat igyekezett
különválasztani s mikor már szinte sikerült egyet-egyet felismerni,
megkülönböztetni, egy idegenszerű búgás ketté csapta, magába mosta.
Pedig csitt, csitt! Ni, most is az anyai hang szólt ki az erdőből:
Neveld a gyermeket Jankó, Jankó!
De míg a túlvilági hangokat kapkodta János pap, Billeghi Máté uram
megorrolta a szótlanságát, legalább egy barátgarast mégis csak
megérdemelne, ha egyebet nem (barátgarasnak a «köszönöm»-öt híjják
arrafelé).
– Ha már így van, így van, – szólt ő kigyelme boszúsan és megsuhintotta
az ostorát. – Az Isten áldja meg, tisztelendő úr! Gyí Sármány!
János pap még mindig nem válaszolt, észre sem vette nagy fájdalmában,
ami körülötte történik, a lovak már meg is indultak, mellettök gyalog
Billeghi uram, mert dombnak megyen az út, lassú haragos mormogással,
hogy ez se valami különös ám a világrendben, hogyha a kis csirkéből páva
lesz, a csirke-állapotjára nem emlékszik. Fölérvén a dombra, még egyszer
visszapillantott s meglátván a még mindig mozdulatlan kántorfiút, hogy
mintegy nyugtatványozza magának az elvégzett kötelességét, rákiáltott:
– Aztán átadtam ám, ami átadni való volt!
Felocsúdott a kiáltásra, megrázkódott. Lelke visszatért a szomorú
barangolásból. Mert messze barangolt az anyja után. Első dolga volt
anyját fölkeresni, vele töltötte azt az időt még egyszer, amit már vele
töltött azelőtt és azután vele töltötte képzeletében azt az időt is –
amitől a távolság megfosztotta. Ott volt a haldokló ágyánál, térdepelve,
imádkozva és amire akkor az anyja gondolt, ami mondani valója volt,
utolsó sóhaját a levegő átvette, a szélnek odaadta, szél az erdő által
kikiabáltatta: Neveld a gyermeket, Jankó!
Nem szükség a gyermeknek otthon lennie hogy a haldokló szüle utolsó
akaratát, vágyát megtudja. Papirosra nem kell azt tenni, nem baj,
villamos drót ha el nem viszi, vannak arra külömb erők, nagyobb erők.
Jánosnak az volt az első ösztöne, utána futni Billeghi uramnak, hogy
álljon meg, beszéljen el mindent az anyjáról, amit tud, hogy élt utolsó
két évében, hogy halt meg, miképen temették el, mindent, mindent, de a
halápi szekér már messze járt s e perczben a kosarat pillantotta meg, az
lekötötte a figyelmét.
A kosárban kis húgocskája aludt. A fiatal pap még nem is ösmerte, soha
sem látta a gyermeket. Apja temetésén volt utoljára otthon, anyja
szekeret küldött érte, most senki se értesítette, a kis Veronka még nem
volt a világon, csak édes anyja leveleiből tudta, hogy van s e levelek
is oly szégyenlősek, oly szűkszavúak voltak.
János odalépett a kosárhoz s megnézte a pufók, rokonszenves arczocskát.
Van benne valami a mamából, gondolá s amint nézte, nézte, tovább nézte,
kezdett ez az arcz nőni, változni s vibráló szemei elé egyszer csak
vonásról-vonásra előpattant az anyai arcz. Szent Isten, milyen csoda ez,
milyen káprázat ez! Csak egy fél perczig tartott az egész. Újra a kicsi
gyermek volt. Oh! csak kinyitná a szemecskéit. Úgy szerette volna János,
ha kinyitná, de nem nyitotta ki, csak hosszú pillái serkedtek ki a két
hasadékból, mint fekete selyemrojtok.
És most ezt nekem kell felnevelnem? – tünődött János s végtelen melegség
futotta el a szíve táját – és föl is fogom nevelni. De miből? Istenem
miből? Hiszen magamnak sincs mit ennem. Mihez kezdjek, mihez?
Mint ahogy eddig is, ha lelkét a csüggedés szállta meg és a
tanácstalanság, az imádságra gondolt; most is azt tette, hogy átment a
templomba imádkozni. Éppen nyitva volt az Isten háza, két öreg anyóka
meszelte a belsejét.
János pap nem ment az oltárhoz, mert éppen ott pepecselt a két anyóka,
hanem mingyárt kívül, a szenteltvíztartó mellett állt a Jézus alakja
fából és pléhből, előtte térdepelt le.
AZ ESERNYŐ ÉS SZENT PÉTER.
Igen, a Jézus elé térdepelt le a pap. A Jézushoz fordult – a mi
urunkhoz, a Jézushoz.
Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt.
Az Istenről nem tudom milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm és
mindenkinek ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még
az arczát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy ő
uram nekem, de az, hogy ismerősöm.
Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világot
összekapcsoló gondolat! Az akkori emberekből és az utánok valókból is
por lett, a porból fű lett, a fűből tudja Isten mi lett, de ő, az én
ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.
Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arczok
mások, az állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más,
már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és
magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre
valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon egy
sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.
Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem
vagyok elhagyatva. Letérdepelek előtte akkor én is és elmondom neki, épp
úgy, mint most ez a pap, hogy szívemet mi nyomja.
– Segíts meg engem, Uram Jézus – e gondolatokat terjeszté eléje János
pap. – Anyám meghalt, kis húgomat elhozták, nekem kell őt fölnevelnem.
Szegény vagyok, gyámoltalan vagyok, soha se tudtam, hogy egy gyermekkel
mit kell csinálni. Ah, adj mentő gondolatot Jézus! S hajítsd le
kimeríthetetlen bőségszarudból az eszközöket, hogy őt táplálhassam,
gondozhassam. Tégy velem csudát, uram Jézus.
A pléhre festett Istenfiú mintha hallgatná az ima szavait, az árnyék és
a fénysávok, amik az ablakokból, a falakból ő reá verődtek és ő rajta
rezegtek, mintha az ő arczának a nyilatkozásai volnának, mintha ő
mosolyogna sok szenvedései közepett és integetne a fejével:
– Jól van, jól van. Mindent tudok. Majd közbe avatkozom.
Sokáig imádkozott így elmerülve, ujra meg ujra kezdve, észre sem vette,
hogy ezalatt, mint ahogy őszkor gyakran megtörténik, a tikkasztó, szinte
természetellenes meleg után hirtelen beborul az ég, fekete felhő jő,
vihar keletkezik. Mikor kilépett a templomajtón, óriási záporeső
zuhogott. A falu mögötti hegyekről szilajan nyargalnak le a vízzel
megtelt patakok s a barmok bőgve szaladgálnak az utczákon.
Jánost a rémület fogta el.
– A gyermeket ott hagytam az eszterhaj alatt. Jaj, annak vége van!
Mint az őrült rohant a lakóháza felé s igen elcsudálkozott a látványra,
amely előtte kitárult.
A kosár ott állt még most is. A gyermek a kosárban ült és a lúd az
udvarban szaladgált s az eső zuhogott egyre, zuhogott az eszterhaj alá
is, patakban folyt ott is az esővíz, de a gyermek szárazon maradt,
sértetlenül, mert egy hatalmas, fakó, piros szövetű esernyő volt a kosár
fölé borítva. Folt hátán folt volt már az esernyőn, az alján is alig
lehetett felismerni az apró virágos csíkot, mely köröskörül futott, régi
időknek divatja szerint.
A fiatal pap hálás szemeket vetett az égre s fölkapván a gyermeket a
kosárból, összecsókolta és bevitte az esernyő alatt a szegényes
szobákba.
A gyermek szemei most ki voltak nyitva, kékek voltak és bámészan
tekintettek a papra.
– No ez nagy szerencse, – mormogta a pap – hogy ez a gyermek át nem
ázott, úgy áthülhetett volna, hogy bele is hal, tekintve, hogy nem
tudnék rá száraz ruhácskát adni.
De honnan kerülhetett föléje ez az esernyő? Megfoghatatlan! Glogován
nincsen esernyője senkinek.
A szomszéd házakban a parasztok barázdákat ástak az udvarokon, hogy
azokon a víz lefolyjon. A tisztelendő úr sorba kikérdezte.
– Nem látták-e, hogy volt valaki a gyermek mellett?
A gyermeket látták, de mellette tudtukkal senki sem fordult meg.
Az öreg Adamecz Mátyásné, ki a mezőről menekült haza, lepedőt borítva a
fejére, látta, hogy valami vörös gömbölyű épen akkor ereszkedett alá az
égből. Kővé változzon át mindjárt, ha nem úgy van (már tudniillik
Adameczné mondja), hogy a szűz Mária maga eresztette le azt a szerszámot
az árva védelmére.
Ostoba fecsegés az Adamecznéé! Adameczné szeret felhörpenteni a garatra,
nem csoda, ha többet lát, mint kellene. A multkor nyáron is, Péter-Pál
éjszakáján megnyilt előtte a menny, hallotta énekelni az angyalok
seregét s látta őket, amint proczesszióval járulának Isten ő szent
felsége elé, ki karbunkulus trónján ült. Ott ment a proczesszió népség
között az ő harmadéve elhalt unokája, Plachta Jankó is gyolcs
gatyácskájában, veres mellénykéjében (melyet maga Adameczné varrt annak
idején) s a közelebbi évtizedben elhalt glogovaiak közül is
megpillantott néhányat, amint ott lépkedének a mennyei énekszó mellett,
lassan, ünnepélyesen, szakasztott azokban a ruháikban, amelyekben
eltemettetének.
Képzelhetni, hogy Péter-Pál napja után, mihelyest a látomány híre
szétment, mennyire kapós volt a szent özvegy: sorba jövének hozzája,
kiknek elhalt kedveseik vagynak a föld alatt, nem látta-e azokat fent az
égben? Hát az én lányomat? Hát az én apuskámat? Hát az én szegény
uramat?
Hitték, mert van benne valami észszerű, hogy Adamecznénak többet
megmutatnak a mennyei hatalmak, mint akit más anya szült. Mivelhogy az
Istenben boldogult apjával, Flinta Andrással, aki nagy tolvaj hírében
állott, valóságos csuda történt. Midőn a glogovai temetőből országútnak
szakítottak el egy darabot most nyolcz éve, felásták a sírját, hogy újba
tegyék át s megnézvén az öreget, csodálkozva látták, hogy szakálla nőtt
a sírban, noha halálakor, öt tanu bizonyítja, szép tisztára
megborotválta Gundros Tamás, a tehénpásztor.
Hát, hogy az öreg Flinta most az égben van, az annyi, mint kétszer kettő
s ha ott van ő kigyelme, amilyen ravasz imposztor volt, bizony nyitva
hagyja némelykor az ajtót egy kis bekukkanásra az ő Agnisa leányának…
Igaz ellenben, hogy Kvapka Pál, a harangozó, mást állít. Kvapka Pál azt
mondja, hogy mikor a vihar kitörésekor a felhők ellen harangozott, amint
egy piczinyt hátrafordult, egy vén zsidóforma alakot látott czammogni az
úton a parókia irányában s annak a kezében volt az a piros, óriás
vászontányér, melyet a tisztelendő úr a kosáron talált. Kvapka
természetesen nem sokat ügyelt a dologra, mert álmos is volt, a szél is
verte képébe a port, csak úgy homályosan emlékszik, de amire emlékszik,
arra esküt is merne tenni (pedig Kvapka Pál szavahihető ember).
Ezt a zsidóforma alakot mások is látták. Öreg volt, hosszú, őszhajú,
meghajlott hátú, a fogantyújánál malaczfark módjára kunkorodó bot volt a
kezében. A Pribilék kútjánál a szél lekapta a kalapját a fejéről s egy
akkora fehér kopaszságot lehetett a fejebúbján látni, mint egy
kantár-karika.
– Akármi legyek, – mondotta az egyházfi (ő látta így, kalap nélkül) – ha
nem úgy nézett ki, mint a templomi képek között a szent Péter.
Szakasztott olyan volt, csak épen a kulcsok hiányoztak a kezéből.
A Pribilék kútjától átcsapott egyenest a Stropov István luczernásának,
ahol is a Krátkiék kajla tehene, mely oda beszabadult, fel akarta
öklelni az öreg zsidót, mire az a botjával megütötte s azóta a tehén
(kérdezzék meg kendtek a Krátki familiától) tizennégy itcze tejet ad
naponkint. Azelőtt istenes volt, ha négyet adott.
A falu legvégén meg is szólította a molnár szolgálóját, hogy merre visz
az út Lehotára. Az Erzsi leány megmondta neki, mire megindult a
kitaposott gyalogúton fel a hegynek. Úgy rémlik most utólag Erzsinek,
hogy aligha ott nem volt feje körül, amint ment, a fénykarika is…
Hát persze, hogy a szent Péter volt! Miért is ne lett volna? Hiszen
eleget járt, eleget csütlött-botlott itt azelőtt Krisztus urunkkal.
Maradt is annyi krónika az itt viselt dolgairól, hogy a századik
emberöltő is meséli még. S ami egyszer nem volt lehetetlen, másodszor is
megtörténhetik. Fülből fülbe szállott a csodás hír a faluban, hogy a pap
kis húgocskájának egy vászonsátrat küldött le az Úr a nagy felhőszakadás
óráján, hogy meg ne ázzék. Magát az öreg szent Pétert szalasztotta le az
árvák és gyámoltalanok képviselője.
Bezzeg lett erre jó dolga a gyermeknek. Legott divatba jött. A falu öreg
asszonyai neki gyürkőztek nosza hamar kalácsot dagasztani, tejbe kását
főzni, mákos patkót sütni, hogy a kis jövevénynek vihessék. Alig győzte
a tisztelendő úr az ajtót nyitogatni, napközben olyan sűrűn hordták
hótiszta szakajtókendőkkel betakart tálakban a sok finomabbnál finomabb
elemózsiát. János pap ámult-bámult, amint egyre jöttek.
– Jaj, lelkem tisztelendő úr, egy kis nyalánkságot hoztam. Azt
hallottuk, hogy a kis húga megjött, hát azt gondoltam, hogy jól fog neki
esni egy-két ízes falat. Bizony lehetne különb is, de hát aminő telik
szegény embertől. A szivünk kitünő, lelkem tisztelendő úr, de a lisztünk
bizony nem mundliszt, az a zsivány molnár megégette egy kicsit, már azt
a részét legalább, amit el nem lopott belőle a gyehennára való. Szabad a
kis angyalkát meglátni? Jaj, azt mondják, hogy valami remek jószág.
A tisztelendő úr hogyne engedte volna meg, hogy sorba odajáruljanak a
csepp Veronka elé, simogassák, beczézgessék, összefalják-nyalják.
Némelyik még a lábacskáját is megcsókolta.
A pap gyakorta elfordult, hogy észre ne vegyék hívei a könnyeket, amik
elérzékenyülésében a szemeiből kiszivárogtak s amellett a lelkiismeret
is mardosta, szemrehányásokat tett magának:
– Mennyire félreismertem ezeket az embereket. A kerek világon nincsen
jobb nép, mint a glogovai, s hogy szeretnek! Bámulatos, mennyire
szeretnek!
Öreg uzsonna táján előjött Adameczné is, aki pedig nem sokba nézte
eddigelé az új tisztelendőt s aki azon a réven, hogy az apja szakálla
kinőtt a holta után (ami által némileg a szentek közé keveredett),
joggal vélt avatkozni az egyház dolgaiba.
– Tisztelendő atyuska, – mondá – a gyermekhez valami gondviselőné
kellene.
– Hát az bizony kellene, – szólt a pap elgondolkozva – de szegény az
eklézsia.
– Szegény az ördög, – pattant fel Adameczné – mert lelke nincs. Nekünk
pedig van lelkünk. S végre is a tisztelendő úr nem tudja a leánykát sem
felöltöztetni, sem megmosdatni, sem a haját befonni. S aztán az enni kér
napközben is, a kántornál nem lehet kosztolni egy gyermekkel. Itthon
kell főzetni, szent atyuskám. Azt én mondom, az öreg Adameczné. A
harangozó meg jó arra, hogy takarítson, de mit értene a mamlasz egy
gyerekhez.
– Igaz, igaz, de hol vegyem…
– Hol vegye? Hát nem vagyok én itt? Engem az Isten is papszakácsnénak
teremtett, minthogy már énbennem a gyanú meg nem botlik.
– Igen, igen, – ötölt-hatolt a pap – de honnan vegyem én a fizetését?
Adameczné a csipőjére ütött két oldalról a két tenyerével.
– Hagyja ezt kettőnkre, édes lelkem; én rám, meg az Istenre. Majd
megfizeti ő azt nekem az atyuska helyett. Még az este beállok a
szolgálatba s elhozom magammal az edényeimet is.
A pap egyre nagyobb bámulatba gurult. Hát még Urszinyi, mikor estefelé
átjött látogatóba s a pap elbeszélte neki a mai nap történetét, az
Adameczné ajánlatánál összecsapta a kezeit:
– Az Adameczné? Az az öreg boszorkány? Fizetés nélkül? Hogy majd az
Isten fizet meg érte? No János, ilyen csoda még nem történt, hogy
glogovai ember készfizető kezesnek az Istent fogadta volna el. Te
valóban megbabonáztad ezeket az embereket.
A pap csak csendesen mosolygott s mély áhitat rezgett lelkében. Ő is
érezte, hogy csuda történt. Hiszen minden olyan rendkívüli, olyan
megfoghatatlan. De sejtette a változások forrását. Az ima, melyet a
Jézushoz intézett a hideg templomi kövön térdepelve, meghallgatást nyert
odafönt. Jézus beszedte a glogovaiak önző lelkét és mindeniknek a
magáéból küldött. Jézus lehellete érzik az emberek arczán, viselkedésén…
Valóban csuda történt!
Az esernyőről forgalomba jött híreket részint nem hallotta, részint
mosolygott rajtok. Igaz, hogy nem értette, miképen került oda az
esernyő, egy perczig csudálkozott rajta, de aztán nem törődött vele s
odatámasztotta egy szögletbe, ha a tulajdonosa jelentkeznék érte. Ámbár
iszen össze-vissza nem ér öt garast.
Hanem a mai nap eseményei mindezzel ki nem merültek. Este villám gyanánt
terjedt el a hír, hogy Gongoly Mihályné, a glogovai nábob neje belefúlt
a Bjela Vodába, mely a felhőszakadástól átkozottan megáradt. A
szerencsétlen asszony át akart menni a padlón, hogy a túlsó parton
rekedt libáit visszahozza, vissza is hozta már a gúnárt meg egy
feketebóbitást a hóna alatt, de mikor újra átment a másik kettőért,
valahogy megcsúszott a lába s belepottyant a tajtékozva nyargaló
folyamba. Uramfia, még reggel víz se volt benne, egy kecske is kiitta
volna egyhuzomra s délre már őrült folyammá dagadt s a szegény asszonyt,
senki sem lévén a közelben, örökre elnyelte. Keresték egész délután,
hova lett, tűvé tettek érte csűrt, padlást, pinczét, mikor aztán este
Lehota mellett kivetette a víz a holttestét.
Ott bukkantak rá lehotai emberek, fölismerték s lóháton nyargalt ide az
egyik híradással Gongoly Mihályhoz.
A rémeset nagy izgatottságot keltett a községben. Az emberek csoportosan
gyülekeztek egyes porták elé:
– Hja, az Isten bír a gazdagokkal is!
Klincsok György bezörgetett a paphoz is.
– Nagy temetése lesz holnapután.
A harangozó betért, egy kupicza pálinkát remélve a hírért, a kántorhoz:
– No, kántor uram, – mondá – most szedje össze az eszét. Kövér halott
van. Szép versek fognak kelleni.
Harmadnap csakugyan meg volt a temetés. Régen volt már ilyen Glogován.
Gongoly uram a lehotai papot is elhozatta, hadd sirassa két pap, a
koporsót Beszterczéről hozták váltott lovakon, a keresztet elvitték
Kopanyiczára, hogy az asztalos befesse feketére, fehér betűkkel ráírván
a megboldogult nevét és vízbe fúlásának napját. Rengeteg nép volt, hátha
még szép idő lett volna, de amint már éppen megindult a pap teljes
ornátusban a minisztránsokkal a halottas ház felé, hát egyszere megint
nagy záporeső kerekedék, mire vissza is szalasztotta Kvapkát.
– Menjen kend hamar és hozza el az esernyőt, az almárium mellé van
támasztva.
Kvapka Pál bámész szemeket vetett a tisztelendőre. Tudta ő is, mi az az
esernyő.
– Ej no, – mondá a pap türelmetlenül – azt a nagy vászonkarika formát
értem, amit a kis húgom kosara felett találtunk tegnapelőtt.
– Most már értem.
A tisztelendő úr, nehogy megázzék, behúzódott a Majgó Péterék eresze
alá, míg kis vártatva hozta az esernyőt a gyorslábú Kvapka, melyet ő
tisztelendősége, mindnyájok nagy bámulatára, kezének egyetlen
mozdulatával kipeczkelt szélesre, kerekre, hogy úgy nézett ki, mintha
száz denevérszárny volna egymásba forrasztva. Azután megfogván a
nyelénél, felemelte a feje fölé s ment lassan, méltóságteljesen,
anélkül, hogy ázott volna, az esőszemek haragosan czupogtak-kopogtak a
furcsa alkotmányon, de a tisztelendő testéhez nem férhetvén, szép
csendesen lefolytak róla.
A temetésen is mindenki az esernyőt bámulta. Erről suttogtak egymással
az asszonyok és a férfiak.
– Ezt hozta szent Péter!
Csak a kántor úr szép versei vonták el egy pillanatra a figyelmet, s
feltört a zokogás itt-ott a gyülekezet közt is, amint a legérzékenyebb
búcsúszavakkal szólaltatta meg a halottat:
Búcsúzom, búcsúzom felső, alsó szomszédomtól,
Lajkó Pál komámtól, Klincsok György sógortól.
Lajkó Pál egész háza népe sírni kezdett Klincsokné elragadtatva
felkiáltott:
– Istenem, hogy bírta ilyen szépre kigondolni.
Amely felkiáltás nagy animót öntött a kántorba s följebb emelvén a
hangját, még szebben, még érzékenyebben szólongatta a halott nevében a
többi ismerősöket és rokonokat. Nem maradt itt talán egyetlen egy szem
se szárazon.
Alig hogy elkaparták Gongolynét, még ki se beszélhették magukat a falu
öreg asszonyai a temetési pompáról, Gongoly özvegységéről és, uram fia,
bocsásd meg nekik a fecsegésüket, hogy már a temetésen keresgélte volna
héjja-szemeivel a Tyurek Anna szép arczát, amiről a vak is
megjósolhatja, hogy a Gongolyné híres «mentyék»-je[2] nem sokáig marad
gazdátlanul, mondom, hogy alig józanodtak ki a sírásók a sok pálinkától,
amit a torban bevettek, mikor már ismét uj sírt kellett ásni. Gongolyné
után meghalt a Srankó János, aki azelőtt is sokat settenkedett Gongolyné
körül, mikor az még helyes menyecske volt. Most aztán, mintha
összebeszéltek volna, együtt mentek. Szinte így várta már ezt az ember.
Azelőtt is, beszélték, némelykor a mezőn eltűnt a Gongolyné a rozsokba,
aztán kis vártatva valahonnan csak előbukkant Srankó és az is eltűnt a
rozsokba. Óh azok az istentelen rozsok! Olyan magasra megnőnek, hogy
minden bolondságot eltakarnak!
Most is egymás után tűnt el a két árnyék a végtelen semmibe… Srankót
meghalva találták a temetés után való reggelen az ágyban, úgy látszik, a
halál «mennyköve», a guta suhintotta meg.
Srankó is jómódú ember volt, «mágnács»,[3] háromszáz birkája legelt a
határban és sok földet szántott, neki is fényes temetés járt. De nem is
volt fösvény a Srankóné, maga ment el tanítóhoz, paphoz s megrendelte,
hogy minden úgy legyen, ahogy a Gongolyné temetésén volt. Kerül, amibe
kerül, de a Srankó familia se kisebb, mint a Gongolyék.
Két pap legyen a temetésen, négy minisztráns gyerek fekete
szoknyácskákban, folytonos harangozás. És a többi, meg a többi.
János pap megelégedetten bólintgatott a fejével.
– Meglesz, minden meglesz.
János pap kiszámította krétával, hogy mibe kerül.
– Úgy ám, – szólt Srankóné – de adja még hozzá tisztelendő uram azt a
_pirosat is_, hadd lássuk, hogy azzal vajjon mennyivel lesz drágább.
– Miféle pirosat?
– Hát amit a Gongolyné temetésén tartott a feje fölött. Gyönyörű volt
az.
A pap meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.
– Hiszen az lehetetlen! Óh, óh!
Srankóné megneheztelve pattant fel, hátra szegve a nyakát kevélyen.
– Miért volna lehetetlen? Az én pénzem is csak olyan, mint a Gongolyé.
Hát nem úgy van?
– De édes Srankóné, hiszen akkor az eső esett; holnap pedig valószínűleg
szép idő lesz.
Srankónét azonban nehéz volt leverni a lábáról a kapaczitálással, ő maga
jobban értvén a dialektikához, mint a tisztelendő.
– Hogy akkor az eső esett? Hát annál inkább hozhatja lelkem szent
atyuskám a pirosat, mert legalább nem ázik a drága jószág. Aztán
megérdemli a szegény boldogultam. Nem volt ám az érdemetlenebb ember,
mint a Gongolyné. Biróviselt ember volt az én uram, az anyaszentegyházra
is áldozott, most öt éve ő hozta azokat a tarka gyertyákat az oltárra
Beszterczebányáról, a nagy fehér asztalterítőt pediglen az ő testvérhúga
slingelte. Hát meg kell lenni a veresnek.
– De csak nem tehetem magamat nevetségesnek, hogy esernyő alatt temessek
derült, napfényes időben. Hagyjon fel ezzel a hóborttal, Srankóné!
Srankóné azonban erre sírva fakadt, hogy mivel érdemelte meg ő azt a
szégyent, hogy az Isten szolgája megvonja azt a tisztességet, ami a
holtnak jár s ami az élőnek is jól esik. Mit fognak mondani a faluban?
Azt fogják mondani: «Srankóné még a tisztességes eltakarítást se adta
meg az urának, belökette a gödörbe, ahogy a koldúsokat szokás».
– Tegye meg, tegye meg, tisztelendő uram – könyörgött s míg a nedves
szemeit törülgette a keszkenőjével, addig-addig morzsolgatta az újjaival
annak egyik csücskét, míg azon a bog kioldózott s kihullott belőle egy
tíz forintos bankó.
Srankóné fölemelte a földről és odatette finom szerénységgel a pap
asztalára.
– Ezzel még megtoldom, csak meglegyen a teljes pompa, kérem alássan.
Erre a jelenetre betört a konyhából Adameczné is kötényben,
főzőkanállal, hozzácsatolván a maga kérését.
– Úgy, úgy, édes tisztelendő úr, a Srankó istenes ember volt. Nem igaz
ám az a sok pletyka, amit róla beszélnek. De ha igaz volna is, akkor ez
az igazság éppen a Gongolynét sujtaná – Isten nyugosztalja. Ha hát az
egyiknél ott volt a szent esernyő, bátran ott lehet a másiknál is. Vagy
már haragszik az Istenke eddig is s akkor mindegy, hogy egy kicsit
jobban haragszik, vagy még nem haragszik és akkor most se fog
megharagudni.
– Ugyan, ugyan, Adameczné, nem szégyenli magát ilyen ostobaságokat
beszélni. Hagyjanak nekem békét az efféle babonákkal! Az egész
kívánságuk egyszerűen nevetséges.
Hanem a két asszonyt ugyancsak nem lehetett lebeszélni. «Tudjuk mi, amit
tudunk, minket a tisztelendő úr el nem ámít» s addig-addig rimánkodtak,
okvetetlenkedtek, míg végre beleegyezett, hogy Srankó Jánost is az
esernyő alatt fogja temetni, hozzá tévén:
– Ha addig el nem viszi a gazdája. Mert az tény, hogy valaki itt hagyta
s ha érte jő, oda kell adnom.
Adameczné jelentőségteljesen hunyorgatott Srankónéra:
– No, afelől nyugton alhatunk, aki azt elhozta, minden ezer esztendőben
egyszer szokott megfordulni a planétánkon.
Valóban az esernyőért senki sem jelentkezett úgy, hogy másnap, bár
száraz, szép délután volt és egy csöpp felhő se mutatkozék a
mennybolton, a fiatal tisztelendő úr mégis kinyitá az esernyőt a
koporsónál s az alatt menve, kisérte a beszentelt koporsót a temetőbe.
Négy erős férfiú: Szlávik, Lajkó és a két brontes Magát testvér vitték
vállukon a szent Mihály-lovat, melyen a koporsó nyugodott. Isten akarata
úgy rendelé, hogy a kovácsműhely tájékán az egyik Magát megbotlott egy
kőbe és elesett, mire megijedt az utána ballagó Lajkó Pál, megrázkódott,
elveszté lélekjelenlétét, a szent Mihály-lova félrebillent és a koporsó
lezuhant a kövekre.
Nagyot recscsent, meghasadott, összetört, megvillant egy perczre a
slingelt szemfödő, majd később látható lett a halott is, aki a nagy
rázkódás következtében felocsudván a tetszhalálból, mély lélekzetet
véve, megmozdult és felsóhajtott:
– Istenem, hol vagyok?
Lőn nagy ámulás, bámulás, népek csodálkozása, mire a kovácstól dunyhát,
vánkosokat hozának sebesen s ágyat vetvén egy az udvaron talált, vasalás
alatt levő kocsira, oda tették fel az Isten különös csodatétele által
feltámasztott halottat s átváltozván gyászmenetből Istent dicsérő
proczesszióvá, templomi zsolozsmák éneklése mellett kisérték haza a
szegény Srankó Jánost, aki már útközben annyira magához tért, hogy
otthon mindjárt enni kért.
Egy köcsög tejet hoztak neki. A fejét rázta. Lajkó feléje nyujtotta a
pálinkás butykost, mely a tor szempontjából meg volt töltve. Mosolygott.
E nevezetes eseménytől kezdődik voltaképen az esernyő legendája, mely
szállt, szállt, keresztül a fenyves erdőkön, az égnek meredő sziklákon,
mindig messzebb, messzebb, megnövekedve, fölfrissítve, ujabb és ujabb
részletekkel megaranyozva.