E naptól kezdve olyan lankadatlan buzgalommal fogott a munkához, hogy
Bornemissza Lénárd többször komolyan megintette, hogy kímélje magát és
ne tegye kockára egészségét.
José azonban nem hallgatott reá, vagy csak szórakozottan felelt. Ébren
volt, mégis azt hitte, hogy álmodik, mert midőn leszállott az éj és a
nyugalom csendje ereszkedett mindenre, úgy tetszett neki, hogy a
titokzatos edényt körülnyaldosó lángok között Cynthia alakját látja,
midőn pedig az edény olykor rövid pillanatokra átlátszóvá izzult,
csudálatosnál csudálatosabb alakok és jelenések váltogatták benne
egymást.
Tüzes koporsóban véres halott feküdt és valahányszor nyögve, hörögve
felemelkedett, vércseppjei izzó rubinszínekben csöpögtek az edény
fenekére.
Majd tompa dörgés között, holtakkal és emberi csontokkal borított
végtelen lapály tárult elébe, mely fölött vijjogó tűzmadarak
szállongtak, a holttestekből lakmároztak, mire az egészet egyszerre
vérvörös ködgomolyok lepték el, melyek egy dörrenésre eltűntek, s két
lángoló oroszlán bontakozott ki, végül pedig Cynthiát látta tüzes
aranyszalamandra képében, fején korona csillogott.
A szalamandra kedvtelve uszkált, lebegett a tűzárban és vakító láng
sugárzott ki egész testéből.
--Aludj, José, aludj! Az én lángom éleszti az athenora tüzét, hogy
életre keljen a szalamandra.
--Nem alszom! Ébren vagyok! felelé José, de másnap megint csak nem
tudta, ébren volt-e, vagy álmodott.
Az első mozdulata az volt, hogy a könyvekhez rohant. Remegő kezekkel
nyitotta fel Basilius Valentinus, Olaus Magnus műveit és rekedt
diadalkiáltás tört ki melléből.
--Itt vannak! Itt vannak! A koporsóban a halott, a tűzmadaras
halottasmező, a küzdő oroszlánok és a koronás szalamandra! Ah, én vak
bolond! Titokteljes borzadály szállotta meg arra a gondolatra, hogy
minden nappal egy lépéssel közeledik a siker felé.
--Cynthia! Mért tagadod nappali alakodban éjjeli alakodat? kérdezte a
szalamandrától egy ízben.
--A titkot keresd! Vedd a dolgokat úgy, amint vannak... Hát
megölelhetlek-e én most? szólott, tűzkarjait, melyekről a szikrák
záporként omlottak, a nyíláson át feléje tárva... Ha érintenélek,
halandó tested egy marok hamuvá válna... Csak mint kihűlt hamu, a
testnek, az anyagnak bilincsei között közeledhetem hozzád! Egyedül a
szellemben van az erő és hatalom, az anyagban semmi sincs! Emberi
alakomban én is csak tudatlan, tehetetlen anyag vagyok, miként te! Győzd
le kiváncsiságodat és ne fürkészd az elérhetetlent.
--Miként tudjam meg hát az átváltozás lényegét?
--A lényeget? Azt se én, se te nem tudod meg! A gazda elveti a magot s
nem látja, miként megyen végbe a föld setét méhében a tenyészet
titokteljes munkája! Örül és megelégszik a terméssel! Elégedj meg te
is... és segíts bennünket a nehéz munkában, melyet magunkban sem mi, sem
ti, emberek, sikerrel nem végezhettek... Nehéz munka ez. Erőnket,
hatalmunkat vesztegetjük benne. Egész lényünkkel át és át kell hatolnunk
a holt, merev ércen s keblünkből adjuk az éltető, feltámasztó fluidumot,
mert csak ez hevítheti fel az ércek megzsibbadt erejét. Emellett az
asztrálkörök szellemtáborával kell megküzdenünk, kik állati alakokban
heves ellentállást fejtenek ki... de azért elébb-utóbb győzni fogunk.
--De mikor? Ezt mondd meg!--kiáltá indulatosan.
--Gyarló, türelmetlen ember! Kérdezd a szelet, mikor áll meg? A
folyókat, mikor szüntetik meg folyásukat? Tud erre felelni valaki? Ti
már a kezdetnél annyi akadályt gördítettetek elénk, hogy ezúttal csupán
a hármas próbát s a változás egyszeri erejét nyeritek meg!
--Cynthia, nem értelek!
--Majd megértesz, most aludj, José, aludj! Különben nem lesz erőd az
újabb próbára! hangzott a lángok közül, és a koronás szalamandra teste
összeolvadt az athenora lángjával.
--Szegény fiú, egészen ki van merülve és halálsápadt a megfeszített
virrasztástól! A tűz pompásan ég, bizonyára csak most nyomta el az álom!
Ezek az érzékeny s némileg aggodalmasan hangzó szavak ébresztették fel
reggel és alig akarta elhinni, hogy rideg mesterének a szájából
hangzanak.
Pedig hát ez állt előtte.
--Lásd, lásd! Túlságosan megerőlteted magad! Pihenned is kell,
kedveltem!
José felugrott és párszor végigsimítá homlokát.
--Mester! Szégyenlem gyengeségemet! mormogá mentegetődzve.
--Egy szót se! Nemes buzgólkodásod csak dicséretet érdemel. Meg vagyok
győződve, hogy most elérjük célunkat... Oh, fiam! kiáltá örömtől ragyogó
szemekkel nézegetve a tégelyt, még pár nap s főnixünk kifeszíti biboros
fényű szárnyát.
José rázta a fejét.
--Nem, mester! Ez egyszer csak a jeleket kapjuk és tán az átváltoztató
erő egyszeri atomusát! felelé határozottan.
--Oh, oh! És miből gondolod ezt? Feleleted nagyon határozottan hangzik!
kérdezte megütközött hangon.
--A kezdetnél elmulasztottuk segélyül hívni a szalamandrát és
tégelyünkből hiányzik az ébresztés vörös boraxa!
Bornemissza mosolygott:
--A szalamandra csak jelképes kifejezés, mely alatt mestereink a tűz
fokozott erejét, hol pedig magát az összetétel anyagát értik, mert az
is, miként a tűz, izzik és ég, de nem ég el! Olvasd át jobban Basilius
és Olaus Magnus iratait.
Josénak úgy tetszett, mintha a szalamandra kacaját hallaná a tűzből:
--Ne hallgass a mesterre! Csak hadd beszéljen! Ő sohse fogja felfedezni
a nagy titkot!
--Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé izgatottan.
--Mit? A tűz dohog az athenorában! felelé ez feltekintve, José pedig
elhallgatott.
A negyvenegyedik napon kioltották a tüzet és midőn felfeszítették az
olvasztóedény fedelét, halk elmosódott dörej hallatszott és egy
pillanatra, mintha rózsaszínű villám cikázott volna keresztül, gyönge
hajnalpírforma fény villant meg a laboratóriumban.
--Győztünk! kiáltá Bornemissza, midőn ezeket a tudósok által leírt
biztató előjeleket megpillantotta! Győztünk, kedveltem! és Klára a tiéd!
kiáltá és megölelte fiatalabb társát.
Ez azonban erőszakosan tépte ki magát karja közül és felkiáltott:
--Megfogadtuk, hogy nem szólunk róla, míg a siker nem biztos. Siker
pedig nincs!
A tudós is szörnyen restelte ezt az inkább laikushoz, mint higgadt,
komoly búvárhoz illő elhamarkodott kitörést, kivált midőn látta, hogy a
csalhatatlan jelek dacára se ragyog elő az edényből a bíborszínű kő.
Ajkait csaknem véresre harapva, döntötte az edény tartalmát az asztalra.
--A jelek dacára, semmi! Olvadt salak, egyéb semmi! mormogá dühösen.
--Nem, mester! kiáltá most égő arccal, lángoló szemekkel José. Nézze meg
jobban! A titok ösvényén járunk! Az anyagok keveréke felbonthatlan
elemmé változott, rajta van a resurrectió: a feltámadás jele, a fehér
hattyú feje, végre pedig az arany égi harmatcseppje!
--Mutasd!
--Valóban, Paracelsus Basilius sikert jósló jelei! Végre, végre mégis
közeledünk!... Mit csináltál te szerencsétlen--riadt rá egyszerre a
harag és elszörnyedés hangján, midőn José a megömledt anyagot egy
kalapáccsal kettétörte.
--Itt ragyog az ősanyag egy atomusa! Az arany lelke! Az ércek
nemesítője! kiáltotta vissza José és a törés helyére mutatott.
Valóban, az anyag közepébe rejtve, szabad szemmel alig látható pirosas,
kis kristályszilánkocska ragyogott.
Bornemissza Lénárd az áhitat és borzadály leírhatatlan tekintetével
nézett oda.
--Mester, a te kezeid végezzék a próbát! figyelmezteté José, és egy
ólomgolyót dobott az olvasztókanálba.
Bornemissza reszkető kézzel hullatá a parányi kristályszilánkot a
megolvadt ólom közé.
A másik pillanatban már harsány diadalordítás röppent el mindkettőjük
ajakáról, mert az ólomgolyó ugyanabban a pillanatban tiszta színarannyá
változott.
Bornemissza Lénárd a határtalan örömtől mámorosan járkált fel és alá a
setét toronyhelyiségben. Szíve hevesen dobogott. Felment a bibliothecás
terembe.
A nagy asztal szélén egy levél feküdt. Megismerte Julián páter írását.
Becsengette Ivánt.
--Hogy jött ide ez a levél? riadt rá komoran.
--Egy futár hozta! A futár délután visszajő...
Feltépte a pecsétet és vonásai a levél olvasása alatt elsetétültek.
--Igy van ez a világon! A legnagyobb öröm mellé a sors mindig
készentartja az ürmöt is! mormogá komoran és lement a toronyba.
--Páter Julián megint egy stafétát küldött. Itt van, olvasd.
--Nos? Mit szólsz hozzá? kérdezte, midőn José visszaadta a levelet.
--Egy alattomos, de nagyeszű embernek a levele, ki szintén mindent kész
elkövetni, hogy birtokába jusson a nagy titoknak, felelé közönyösen.
--Azt elhiszem! E titokkal a rend hatalmasabb s gazdagabb lenne a föld
összes császárainál és királyainál! A világuralmat szerezné meg magának!
felelé Bornemissza keserűen. A rend korán felismerte Julián dicsvágyó és
cselszövő tulajdonait és mindent elkövetett, hogy a császár
gyóntatóatyául válassza. A tudományszomjas és az alchymia rejtélyeibe
merült császárnak, az első látásra, mindjárt annyira megtetszett, hogy
attól a naptól fogva páter Juliánus lett legbensőbb bizalmasa és ezáltal
a rend hatalma és befolyása is napról-napra növekedett. A hradsini
udvarban mindenki csak az ő kedvét kereste, mert páter Julián ért hozzá,
mint kell pozicióját megtartani, s hatalmát, befolyását öregbíteni.
Csak befolyását és érdemeit növelte azzal is a császár előtt, midőn
engem a hradsini udvarhoz hívott. Ő felségének legbizalmasabb emberei
mind jelen voltak, midőn a nephritikus fehérkőből előhívtam a kis
magisteriumot, mely a rezet ezüstté változtatja.
A nagyteremben ünnepélyes csend uralkodott és maga a császár is
visszafojtott lélekzettel figyelt, midőn a lángtengerben úszó, hatalmas
márványkandalló előtt hozzákezdtem a műveletekhez. Midőn a beledobott
rézmonéta izzó vegyülékemben színezüstté változott, maga a császár is a
legnagyobb bámulattal és elragadtatással ugrott fel karosszékéből.
Az olasz származású Balbiglió herceg, az alchymia egyik leglelkesebb
híve, nagyítóüvegen át megvizsgálva, kinyilatkoztatá, hogy a productum a
legtisztább ezüst, mire Rudolf császár a háta mögött álló Scaraglia
hercegnőnek ajándékozá, ki egy gyűrüt csináltatott belőle a bámulatos
experimentum emlékére.
Ettől kezdve a császár engem is bizalmával és kegyével ajándékozott meg,
de akkor meg különös kedveltjévé lettem, midőn az én titkos eljárásom
szerint tíz napi izzítással, a Caput corvit létrehoztam. Az udvar
alchymistái ezt különösen nagy phenomenonnak deklarálták és az én
dicsőségemből páter Juliánnak is nagy rész jutott, mert ő hozott engem
az udvarhoz.
És én botor, feltártam előtte titkaimat, kísérleteimet. Midőn azonban
minden tervembe, reményeimbe beavattam, csak azután jutott eszembe, hogy
próbára is tegyem hűségét! Leveléből meggyőződtem csalárdságáról!
Ez villámcsapás vala rám nézve. Barátságot, szeretetet hazudott és én
elhittem neki! Levele fegyver a kezemben! Amint ő engem, én ép úgy el
tudom őt és rendjét veszteni vele! Csak egyenesen Mátyás főhercegnek
kell megmutatnom!
--De hátha eltagadja? kérdé José élénken.
--Ha tagadja, bemutatom a főhercegnek az egész eljárást, miként nyertem
róla hű másolatot lyukacsos, és praeparált papirom, valamint sympathicus
tentám segélyével.
--Most, hogy tudsz mindent, mit tanácsolsz nekem?
José egy ideig gondolkozott.
--Irja meg neki mester, hogy most készülődünk a nagy próbához és
invitálja meg mához hatvan napra! Akkorra kezünkben lesz a nagy titok, a
nagy hatalom. A vörös kő egyúttal a bölcsek köve is és titokteljes
erejével elárulja az ellenség gondolatait, de egyúttal hatalmat és erőt
is ad a győzelemre... Sujtsa le kegyelmed, mesterem, a földig! Hányja
szemére árulását, ezt mondván neki: >>Ime, a tudomány győzött. Kezemben
van az Oriens minden kincse, a hatalom és bölcsesség összessége, az
alchymia nagy titka, de néked nem lesz részed benne, hűtelen, áruló
barát.<<
Bornemissza szikrázó szemekkel bólintgatott:
--Igen, én is így gondoltam!
--Annál inkább, mert ő meg mitse árthat kegyelmednek! Az a bíborpiros kő
talizmán lesz, megvédi minden cseltől és veszedelemtől--felelte
biztatólag José.
Az ősz tudós soká, különös tekintettel nézett fiatalabb társára:
--Te tehát egészen biztosnak hiszed ezúttal a sikert? Felelj igaz
lelkiisméreted szerint!
--Egészen! Életemet merem rátenni! viszonzá José.
--Oh, fiam, egyedül benned szeretem a világot. Te kibékítesz az
emberekkel és szép jövőt igérsz nékem, a kedvét vesztett aggnak! Bennem
kihalt, de bennetek feltámad az a boldogság, mit én oly korán
elvesztettem! mondá ellágyulva.
José érezte is ezt, de nem tudott mit felelni rá, mert szívét egyszerre
valami fagyos, aggodalmas előérzet szorította össze, midőn a boldog
jövőre gondolt.