A legnagyobb körültekintéssel fogtak a nagy próba előkészületeihez. Az
athenorát megnagyobbították, terjedelmesebb és tűzállóbb
olvasztó-tégelyeket szereztek be az elébbieknél, szóval minden munkát
maguk végeztek.
José eközben a szalamandra szavaira gondolva, a tűzhelyen táplált tüzet
átrakta az athenorába. Ez még a múlt izzítás tüzéből maradt.
--Mit csinálsz? Még nem állítottuk be a tégelyt! csudálkozott
Bornemissza.
--A madár is melegített fészekbe rakja tojását! válaszolá és
beleilleszté a nagy tégelyt is.
--Lehet benne valami! Ártani meg nem árt! A megnagyobbított athenora
erre hatalmas dohogással kezdé ontani a szikraesőt és egész
lángtengerrel ölelte körül az edényt.
Erre Bornemissza megint elővette a titokteljes aranyszelencét, melyben
az átváltozás titkos összetételű vegyülékét őrizte.
Ebben a pillanatban José újra kacagni hallotta a lángok között a
szalamandrát.
--José, vigyázz! A kezdet adja a tűznek kiválasztó erejét, az anyagnak a
lelket. Társad olvasta, de nem érti a tudósok iratait! Azt képzeli,
negyvenegy napra van szüksége, hogy a bíbor főnix kifeszíthesse
szárnyait! Ő csak a holt szavakat olvasta, mert a betük megkötötték
elméjét! Nem is sejti, hogy e szavakban a kabbalisztikus szám
rejtélynyitó kulcsa van elrejtve. A mellette levő kör a földet jelenti,
a számok pedig a négy évszakot, azaz azt az időt, amely a kő múlhatlan
megérleléséhez szükséges.
--Mi fölött töprenkedel? kérdezte már másodszor is a mester.
--Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé remegve.
--Mit hallanék! A tűz bömböl az athenorában!--felelé kedvetlenül.
José hallgatott, de keze remegett, míg a fedelet lezáró agyagot gyúrta.
--Min tünődöl? Ki vele! Mi az?
--No, hát megmondom! Egyszerre, mintha benső sugallat ihletne, jutott
eszembe, hogy eme kör a földet, a négy tizes szám pedig az évszakokat
jelenti! Mi nagyon is korán vettük le az olvasztó-edény födelét.
Bornemissza szemei a kézirat jelzett helyére tapadtak.
--Mondasz valamit. A négy évszak, a négy tizes! Különös, hogy nekem nem
jutott eszembe! De hát mit jelent akkor az egyes?
--A négy évszak összességét, az egészet.
Az aranyszelence bágyadtan ragyogott a tűz és a gyertyák fényében és
midőn a tégelybe akarták a vegyüléket szórni, a szalamandra megint
kacagott.
--A mester sokat tud--de nem tud mindent! Pedig ez a könyvekben is benne
van. A tudósok vörös felhő alakjában rajzolják!... Hiába fáradtok, ha a
robbanó naphtát meg nem szerzitek--hallotta José a lángok közül.
--A durranó olaj ez? akarta kérdezni, de a szalamandra, mintha e
gondolatát előre kitalálta volna, megelőzte.
--A gránit a föld őskérge. E kő született legelőször meg a világegyetem
tüzében... Tudod, hogy a gránit belsejében hatalmas, rejtélyes erejű
folyadék van?
José már olvasott e rettenetes folyadékról a régi alchymista mesterek
könyveiben.
--Hogyan szerezhetném meg? akarta mondani.
--José! José! Te életet ölsz, halált osztasz! hallotta a szalamandra
hangját, az athenora pedig, mintha egy hatalmas áramlat szítaná, bőgni
kezdett.
--Oh, oh, mi leli athenoránkat? kérdé tünődéseiből felriadva a tudós...
De mi lelt téged? Arcod halvány és dúlt? folytatá tanítványára
pillantva.
--Mester! Az a vörös felhőforma ábra a robbanó naphtát jelenti! Enélkül
nem érünk célt! kiáltott fel tompán.
--Gondolod? kérdé összerezzenve! Olvastam e szörnyű elemről, melynek
ereje minden földi anyagot megemészt s nincs tégely, mely iszonyú
feszítő erejét kiállná! De megvallom, csupán az alchymisták ámító
találmányának hittem, hogy a laikusokat elrettentsék attól, hogy
tisztátlan vágyakkal fogjanak e szent művelethez.
Felállt és a boltozatos terem végén lévő falbarótt fülkének az ajtaját
kinyitva, egy erős pántokkal lezárt vasszekrénykével tért vissza.
--Dacára, hogy mesének tartottam e rémerejű elementumot, mindig a kellő
vigyázattal bántam vele. E szekrénykében két phiola van, három és hét
csepp robbanó naphtát tartalmaz. Ha akarod, a három cseppet az
olvasztó-tégelybe zárjuk.
--De a rettenetes feszítőerő!
--Ne félj tőle! Üvegestől helyezzük bele! Levegő nélkül nem robban. Hogy
pedig tégelyünket szét ne rombolja, pár szemer caput mortuummal kell
lekötnünk! E lekötő szert rajtam kívül csupán még a borússiai Adalbertus
Simiger ismeri!
Pont éjfélkor aztán lezárták az olvasztóedény födelét és Bornemissza
kimerülve nyugalomra tért, José ellenben kezébe hajtva sápadt homlokát,
fáradtan bámult a lángokra.
Kietlen, szorongó érzés bántotta, majd hő, majd borzongás szaladozott
rajta végig... Az éj visszhangos csendje rejtélyes zsongással zsibongott
füleiben.
Olvasni kezdett, de nem tudott; felkelt tehát és amennyi csak belefért,
úgy teletömte szénnel az athenora öblét, hogy pár órát aludhassék.
De bármilyen fáradt volt is, minden reccsenésre, minden pattanásra
felriadt. Ha lehunyta szemét, hideg szellő simította arcát végig, mintha
ellebbent volna előtte valami és jajgatást hallott.
Ha felnyitotta, csak a tűz sírt és sistergett és a gyertyák lángjai
lobogtak, fantasztikus árnyakat rajzolva a komor falakra.
Az athenora belseje izzó tűztengerré változott és a lángok fehéren izzó
méhében először csak határozatlan körvonalakban, azután egészen
kibontakozva, megjelent a koronás szalamandra, Cynthia arcával, és
kedvtelve úszkált, lebegett a lángok tengerében...
--Cynthia! Cynthia! Sikerül-e most munkánk? susogá halkan, mintha saját
hangjától is félne.
--Aludj, José! Aludj! A négy évszak hosszú! Nem leend elég erőd! Majd én
őrködöm... helyetted! és körül-körül kerengve, átölelte az
olvasztó-edényt és aranyesőt hullatott reá.
--Nem akarok aludni! Ha belehalok is, látnom kell a kiválás rejtélyét...
lihegé lázasan.
--Aludj, José, aludj! Különben nem kímélhetlek! Ekkor a szalamandra
egészen az athenora nyílásáig lebegve, kitárta karjait. Szemeiből tüzes
szikrák pattogtak, kebléből lángnyelvek lövelltek elő, karjaiból pedig
zsarátnok zuhatag omlott mindenfelé, mintha lángba akarná borítani az
egész világot. A toronyszoba is egészen elváltozott. A levegőben
tűznyelvek szállongtak, a falakról vérpiros tűzpatakok kígyóztak alá, az
athenora pedig végtelen nagynak látszott.
José úgy érezte, mintha őt is fel-alá rengetnék a tűzhullámok,
oroszlánok, sárkányok, koronás kígyók, tűztornyok, csontvázak és
tűzmadarak rajzottak körül, a végtelenségben pedig tűzfelhők
villámlottak, melyek mennydörgő ropogással ütköztek össze.
José elájult.
Csak arra a rettentő csattanásra ébredt fel, mely alapjáig megrázta a
tornyot, hogy ablakjai recsegtek.
Zavart kiáltással ugrott fel, a csattanást is álma folytatásának vélve,
pedig hát künn erős zivatar dühöngött és zápor zuhogott alá a
fellegekből.
Az órára nézett. Reggeli öt óra volt. Bágyadtan, mintha tagjai ólomból
lennének, emelte fel a széntartót és tele zúdította az athenorát...
azután megint fáradtan ledőlt a kerevetre.
--Mi hát az álom, mi hát a valóság? Vagy pedig én vagyok annyira
megzavarodva, hogy nem tudok különbséget tenni a kettő között? mormogá
gépiesen, de annyira bágyadt volt, hogy még gondolkodni se igen tudott.
Láz borzongatta.
A szokott időben lejött a tudós.
--Mi bajod? Szemeid alatt setét karikák, és sápadt vagy, mintha
koporsóból keltél volna ki?
--Rosszat álmodtam!
--Nem álmodtál, hanem beteg vagy! kiáltá aggályosan a tudós és ha
karjaival fel nem fogja, hát estében fejét zúzta volna be a kiálló
oszloptalapzaton.
Midőn magához tért, karja be volt kötve és a könyvtárterembe vetett
ágyon feküdt.
--Mi történt velem? kérdé a mellette ülő tudóstól.
--Beteg voltál fiam! Erős lázban feküdtél! felelte ez gyengéden...
--Mit, hát olyan gyenge vagyok én, hogy egy kis láz is lever lábamról?
Mióta fekszem itt? kérdé felpattanva.
--Két hete, kedveltem! Eret is kellett vágni karodon, mint a kötés
mutatja.
--És az izzítás?
--Rendben van minden!
--Kegyelmed hamar visszafizette az én csekély szolgálatomat! szólott
José és alig várta, hogy bekövetkezzék az éjtszaka ... és mint sejtette,
ma is megjelent Cynthia a koronás szalamandra alakjában és körülkeringve
az edényt, aranyesőt hullatott reá.
--Mondtam úgy-e, hogy nem kímélhetlek! Aludj, José, aludj, ne kockáztasd
a sikert.
E fenyegetéstől jobban megijedt, mint akárminő idegrázó jelenéstől és
álomra hunyta szemeit.
--A siker! A siker! mormogá. Ezért, ha kell, álomban élek akár a négy
évszakon keresztül... és aludt, míg csak a hajnalpír rózsaszínű fénye
keresztül nem szürődött a vastag üvegkarikákon.