Pattogó szikraeső, a tűz süvöltése felelt szavaira, de a magasra
szökkenő lángok közül egy fényes fehér, gyöngéd alak bontakozott ki és
biztató mosollyal integetett neki...
--Én vagyok, José, én, a te Cynthiád, ki hívásodra íme megjelenik!
szólalt meg... Már régen hívhattál volna, de persze, te nem tudtad, minő
hatalom az emberi akarat... Még nem vagy egészen a miénk.
--Cynthia! Cynthia! kiáltá José... Álom-e ez, vagy valóság?
A tünemény tűzsíráshoz hasonló hangon kacagott:
--Oh, ti vak, setétben tapogatódzó emberek! A titkok titkát akarjátok
leleplezni és nem hisztek saját szemeiteknek. Én vagyok, José, én!
Tudom, miben fáradsz, de segítségem nélkül minden munkátok sikertelen!
Ti a nagy titkot akarjátok megszerezni, anélkül, hogy segélyül hívnátok
és életre keltenétek a magicus szalamandrát.
--Cynthia! Cynthia! Valóban te vagy? Segítségemre jöttél! kiáltá ekkor
örömittasan és kitárta karját.
--Ne közelíts, José! Most nem érinthetsz engem! Majd nappal, ha földi
alakomban közeledem hozzád! Emlékezel-e még szavaimra?
--Emlékszem! De hiába kutatám értelmüket!
--José, még mindig nem érted, minő csudálatos hatalom az emberi akarat?
A te akaratod vonzott engem ide! Aki egyszer velünk élt, az a miénk,
néked is a miénknek kell lenned, hisz ereidben a mi vérünk csergedez! Mi
nem válunk el többé egymástól... Megigéred ezt, José?
--Igérem, Cynthia, szeretett testvérem! Oh, bár hamarább jöttél volna!
Sokat gondoltam reád!
--Miért nem hívtál elébb! Hívásod nélkül nem jöhettem, bár bizonyosan
tudtam, hogy ez elébb-utóbb be fog következni... Éreztem, hogy gondolsz
reám! Igen José, tudtam, hogy hívni fogsz, mert segítségem nélkül nem
találod meg a nagy titkot!
--Cynthia, te tudod! Te segítesz? Ah, kérlek segíts! segíts!
--Akarod, hogy segítsek, José? Néked csak akarnod kell! Akard hát!
--Akarom-e? Akarom, akarom, akarom! Ez egyetlen célja életemnek és
minden törekvésemnek! kiáltá lázasan.
--Mivel akarod, meg kell tennem! Ah, egyszer majd megtudod, minő nehéz
munka ez... Bár hatalmasabbak vagyunk a halandó embereknél, mégis
irtózva, félve közeledünk a sárkányhoz, de irántad való szeretetből ezt
is megteszem s mindenre kész vagyok... Ne virrassz, ne emészd hát
magadat... Aludjál, José, aludjál, majd én őrködöm és élesztem a tüzet!
José felelni akart, de e pillanatban Cynthia fehér lánggá változva,
körülkerengte a titokzatos olvasztóedényt, azután pedig átkarolva,
fénylő aranyesőt hullatott reá.
Ezeket látva, nem tudta: ébren van-e, vagy álmodik. Az olvasztótégely
egészen átlátszóvá hevült és benne egy tüzes oroszlán küzdött egy tüzes
sárkánnyal, miközben tompa dörgés rázkódtatá meg az épület falait.
A tüzes sárkány nehéz küzdelem után legyőzte és lángoló torkával
elnyelte az oroszlánt s ugyané pillanatban fején ragyogó korona támadt,
mely bíborvörös színnel sugározta be az edényt és az egész helyiséget,
közbe-közbe pedig valahányszor megcsattogtatá lángoló szárnyait, minden
szárnycsapására szivárványszínű tündéri fényesség ragyogott be mindent a
toronyszobában.
Többet nem látott, mert arra ébredt fel, midőn a mellékutcácskára vezető
ajtón hangosan kopogtak.
Zavartan ugrott fel és e kopogást is majdnem csudálatos álma
folytatásának képzelve, önkénytelenül elkiáltotta magát:
--Ki kopoghat ez ajtón? Ez utcában egy lélek se szokott járni! De azért
leakasztva a kulcsot, elfordította a zárban.
Az ajtó feltárult és a küszöbön egy magastermetű, karcsú nőalak állott
idegenszerű ruházatban és midőn hátraveté fátyolát, José az öröm és
megrettenés kiáltásával tántorult hátra:
--Cynthia! Cynthia! Hát valóban itt vagy? Tehát mégsem volt álom!
--Én vagyok, szeretett Josém! Annyi év után végre feltaláltalak! szólott
s mélységes fekete szemei csudálatos, titokteljes lánggal ragyogtak.
--Cynthia! Cynthia! Eszerint még sem álmodtam! Te segítségemre jöttél!
Oh, felelj, felelj, testvérem, úgy-e nem volt álom? sürgeté lázasan és
szikrázó gyűrükkel terhelt jobbját mindkét kezébe szorította.
--Nem értelek, José! Megálmodtad jöttömet?--kérdé Cynthia bámulva.
José szilaj mozdulattal simította végig homlokát:
--Lehetetlen, hogy álmodtam volna! mormogá hangtalanul és fürkésző
tekintetét a rejtélyes mélységű fekete szemekbe mélyesztve, kérdé:
--Tudod-e, min munkálkodom? Nézz oda, felismered-e? és az izzó
athenorára mutatott.
--Tudni nem tudom, csak sejtem! Az alchymia nagy titkát keresed!
--Akarsz-e segíteni? Cynthia, az éjjel megígérted, hogy segítesz a
titkot felfedezni! Atyád mindenbe beavatott!
A leány szemei egy percre rejtélyesen megvillantak és sajátságosan
mosolygott.
--Megint az a csudálatos álom! Látom, hogy sokat gondoltál reám! felelé
kitérőleg.
--De segítesz-e?
--Minden bizonnyal segítek, ha tudok. Atyám ezelőtt pár hóval meghalt.
Nem volt beteg, csak nagyon, nagyon öreg! Ha akarta volna, tudományával
tetszés szerint meghosszabbíthatta volna életét, de ő nem akarta. Egyik
este magához hívatott s midőn beléptem, épp akkor vetett valami
bíborcsillogású tárgyat a legerősebb tűzbe: >>Ebből születtél, ennek
adlak vissza<<, mormogá ünnepélyes mozdulattal, én pedig mozdulatlan
álltam helyemen, mert mennydörgő robaj és bíborvörös fényesség árasztá
el az egész műhelyt.
--Ez maga a nagy titok! A mindent arannyá változtató bíborvörös kő, a
leo ruber, vagyis a vörös oroszlán vala! kiáltá José szertelen
felindulásában felugorva.
Cynthia ajkain újra megjelent az elébbi rejtélyes mosoly:
--Lehet! Atyám ekkor így szólott hozzám: >>Sokfélére megtanítottalak,
leányom! A halált úgy kell venned, mint elkerülhetlen dolgot. Vágyom
őseim és az örök nyugalom után. Ha tehát meghalok, keresd fel egyetlen
rokonunkat: José Venegas Herrezuelot. Ő velünk élt, miénknek kell tehát
lennie! Halálom után a miénk lehet! Leányom, én beavattalak téged
tudományunk titkaiba, te avasd be családunk utolsó tagját, mert mindig
csak egy férfiutód bírhatja a Zúlem Zegrik tudományát! Folytassa ő,
amiknek én is folytatója voltam s fejezze be, aki erre ki lesz
választva.<<
Most már értheted az én búcsúszavaimat is. Atyám életében mitsem volt
szabad felfedeznem... de most már kérdezhetsz! Megosztom veled mindazt,
mit a legutolsó és legbölcsebb mór alchymistától, atyámtól tanultam!
José szemei lázas fényben égtek, villogtak:
--Segíts, hogy a nagy titkot bírhassam! suttogá kezeit megragadva.
Cynthia nevetett:
--Megint csak a nagy titok! Oh, ti férfiak, mily telhetetlenek és önzők
vagytok a tudományban.
José összerezzent, mert Cynthia nevetése egészen az éjjel hallott
tűzsírás-forma kacajra emlékezteté.
--Nem akarod teljesíteni kérésemet? kérdé tompán.
--Hát nem igértem az elébb! Segítelek, ha tudlak! Hiszen nem tagadhatom
meg, ha akarod! felelé könnyed, enyelgő hangon, de José mégis idegenül
össze-összeborzongott, mert dacára Cynthia tagadásának, szavainak
ugyanazon értelme volt, miket az éjjel hallott... de most nem ért rá
efelett töprengeni, mert az egyik gyűrüktől szikrázó kezecske vállára
ereszkedett:
--José, te nem a régi vagy! Hát nem oly kedves már előtted Cynthia, mint
volt?
--Épp most akartam kérdezni... felelte rá zavartan.
--Én nem maradhatok soká ez országban! Vissza kell térnem. Azért jöttem,
hogy magammal vigyelek! tevé hozzá elkomolyodva.
--Cynthia! riadt ez rá elhűlve.
--Az öröm, vagy az ijedség hangja ez, José? nézett rá nyugodtan, de
szeme oly hideg pillantásokat lövellt rá, mint a tőr hegye.
--Az örömteljes meglepetésé, Cynthia! felelte rá gyorsan... Gondolhatsz
mást? Átvenni és folytatni bölcs atyád örökét! Hisz ez volt régi vágyam
mindig... csakhogy...
--Csakhogy? ismétlé kérdő hangsúlyozással a lány.
--Csakhogy most nem mehetek veled! Ez az, mi elébb megdöbbentett és
elkeserített. Szavamat adtam és esküvel köteleztem le magamat, hogy
mindaddig maradok, míg a nagy titkot meg nem találjuk! válaszolá
színlelt levertséggel.
--Akkor maradnod kell, José! A szó köt, de az eskü kötelez! Maradj hát,
meddig maradnod kell!... >>Aki esküjét töri, nyakát szegi!<< mondotta
atyám.
--Tehát beleegyezel, testvérem? kérdé José derült arccal.
--Hát nem mondtam már, amit te akarsz, azt nékem akarnom kell...
Vérünkből való vagy s én, mint nő, engedelmeskedni tartozom neked és
akaratodnak! José, én most távozom! Mestered nemsokára jönni fog.
Szeretnék véle is megismerkedni, de mint nőt, bizonyára nem méltatna
vitatkozásra! Hanem majd mint átutazó mór alchymista kopogtatok be
hozzátok s így próbálom ki a tudományát!
Ezzel arcára húzta fátyolát s könnyű lebegő léptekkel tűnt el a kivezető
ajtócska keskeny és setét boltozatában.
--Álom volt-e hát, vagy valóság? avagy csupán felcsigázott képzeletem
játszott érzékeimmel! Nem! és százszor nem! Világosan láttam, ébren
voltam! kiáltotta kétségbeesetten és mintegy irtózva pillantott a dohogó
athenora felé, mely e pillanatban nagyot durrant a hőségtől.
--Vajjon szólnak-e az ilyen látományokról a bölcsek könyvei? kérdé egy
idő múlva és reménykedve vette elő a könyveket.
De hiába lapozta, hiába forgatta át azokat, nem találta bennük, amit
keresett. Csüggedten dobta le a nehéz foliánsokat, a láncokkal lezárt
nagy köteteket és megint komor töprengéseibe merült. A lépcsőkön a
házigazda lábának kopogása hallatszott.
--Estére elmegyek Cynthiához! Ha nem álom, meg kell neki fejteni a
rejtélyt, akarom! és akarom! mormogá setéten, azután nyugalmat
erőszakolva feldúlt vonásaira, sietett a belépő elé.
--Nos, kedveltem? kérdé a tudós.
--A tűz ég! Az athenora izzik! felelte José halkan.
--Helyes! Izzítsd az anyagot, izzítsd, kedveltem! A tűzben van az erő és
feltámadás.
* * *
Egy héttel ezután Bornemissza Lénárd egy latin nyelven írt levélkét
lobogtatva kezében, sietett le a toronyhelyiségbe.
--Képzeld csak, kedveltem, egy átutazó mór alchymista kíván nálunk
tisztelkedni, miután meghallotta, hogy te itt tartózkodol. Ugyebár,
elfogadjuk? Mit szólsz hozzá?
--Nevét szeretném tudni, mester! válaszolá José bámulást színlelve.
--Zora ben Zúlem Zegri! olvasá ez a levélkéről.
--Oh, oh, ez nagy tudós! Valóban ritka szerencse, mester! Tisztelettel
kell fogadnunk, még pedig itt, műhelyünkben!
--Tehát ad personam ismered?
--Toledóban, Malach ben Mizráim műhelyében találkoztam véle.
--Helyes, előre örvendek a tudományos disputának. Meglássuk, minő
fundamentumokon frequentálja szent művészetünket! Vajjon ő is a
szalamandrában keresi-e az éltető elemet? avagy pedig abban a mysticus
vörös anyagban, melyet Abbi Moyses egy háromszöggel keresztültört körrel
jelel?
E beszélgetést a bibliothecás-teremből aláhangzó csengetyűszó szakította
félbe.
Iván jelentette, hogy a várt vendég megérkezett s kis idő múlva
Cynthiával tért vissza.
Az akkori tudós világban dívó virágos üdvözlési formák után, valóságos
examinálás alá vették a vendéget. Bornemissza észrevette, hogy az idegen
nagyon csudálkozó képet vág, midőn ő azt erősítette, hogy az izzításhoz
szükségkép segítségül kell hívni Kalygah-t, vagyis a magiának harmadik
védőszellemét. És elkezdte magyarázni, hogy a világegyetem rendszere a
hyalaetherben, vagyis az őserőben, a limbus majorban, a limbus minorban
és a világösszhang platói gyűrüjének vagy homéri aranyláncnak nevezett
symbolumában van megtestesítve. Eszerint az alchymiának a régi
occultisták rendszerét kell működési körébe vonni. Az embernek két
alapeleme, az elemi test és az asztrál test. Az elemi testben van az
archiaeus, a spiritus vitae, vagyis a mumia, azaz életerő; az asztrál
testben a sidericus ember, vagyis az evestrum s végül az állati szellem
és okos szellem, tehát a sidericus résznél fogva, vágynak védő, jó és
ártó, rossz asztrál szellemei az emberiségnek.
A maurus alchymista eddig udvarias figyelemmel, hallgatta a
magyarázatot, most azonban megszólalt:
--Magyarázatodból megértettem, hogy ti a Kalygahot hívjátok segítségül,
a mi bölcseink ellenben a szalamandrát.
José összerezzent. Cynthia megint az éjjeli tünemény szavait idézte, a
tudós pedig boszúsan kelt fel székéből, mert odafent újra megcsendült a
hívó csengetyű, de mindjárt vissza is tért.
--Barátom, a generalissimus ép most izente, hogy izgága unokaöcsém útban
van az alvidéki tábor felé, honnan nem kerül többé vissza Budára, miután
a török ellen operáló hadtesthez tették át. Nem lesz többé utadban!
E percben megint, harmadszor is megszólalt a csengetyű.
--A véletlen most hoz nyakamra vendéget! monda elfojtott méreggel és
felsietett.
--Te útra készültél? kérdezte Cynthia, midőn magukra maradtak.
--Téged akartalak felkeresni.
--Ki az az ember, kiről az elébb beszéltetek?
--Kellemetlen, akadékos ember! Utunkban volt! felelé José kitérőleg.
--José, te valamit titkolsz előttem! A férfi szeme csak egy esetben
szikrázik oly ádázul és engesztelhetetlenül, mint a tiéd. Mikor
vetélytársáról van szó!
E pillanatban az öreg Iván lépett be.
--Nagy uram izenetét hozom. Bocsánatot kér az idegen vendégtől, hogy nem
jöhet vissza! Illustris látogatója érkezett a prágai udvarból.
--Én is távozom!--A kereskedők, kiknek társaságában jöttem, indulásra
készen állanak!
--És a segítség? kérdé José.
--Megadom a szükséges utasításokat--a többi az anyag dolga. Mikor
szükséged lesz rám, itt leszek!
José az ajtóig kísérte.
--Tovább ne jőjj, monda. Ne feledd, aki miénk volt, az miénk lesz s
miénk marad!...
--Azt majd meglátjuk! Csak a nagy titok legyen egyszer birtokomban!
mormogá José, villogó szemekkel nézve a távozó után.