[1] Hollófej.
--Ime, leányom! itt van vendégünk és gondos ápolóm: José Venegas
Herrezuelo.
--Atyám, ő az, kiről írtam! Az én bátor megmentőm!--kiáltá Klára s kezét
nyujtotta feléje üdvözletül.
--Mily csudás véletlen! És te egy szóval sem említéd?--fordult a tudós
is hozzá, de a spanyol még mindig mereven állt helyén és halálsápadt
volt az arca.
Csak újabbi megszólításra, akkor is, mintha álomból ébredne, tért
magához. Zavartan hajtá meg magát és alig merte érinteni ujjai hegyével
a felé nyujtott kezecskét.
--Szívemből köszönöm, mit atyámért tett! Legyünk igazi jóbarátok! mondá
Klára.
Josénak ki kellett sietnie, hogy magához térjen, hogy összeszedhesse
eszét és akaratát. Mintha kergették volna, menekült a laboratórium komor
magányába.
--Mirevaló hát a bölcsek minden tudománya, a sok mélységes kutatás?
Mirevaló az a buvárkodás, melynek egész életét áldozta, ha egy
tekintetre halomra tud dőlni minden? gondolkodott kábultan, megdöbbenve,
miközben homlokát az oszlop nyirkos, hideg kövére hajtotta, mert érezte,
hogy ennek a lánynak egyetlenegy szavára, tekintetére megtenne,
félbehagyna, megtagadna mindent, meg multját, jövőjét.
Még sokáig állt volna ott, szemét behunyva, mindenről elfeledkezve és
csak az athenora pattogása riasztotta fel... Odasietett és megrakta a
leégett tüzet, aztán nyugalmat erőltetve magára, visszatért a nappali
szobába.
Lassan lépdelt felfelé a lépcsőkön, hogy önuralmát teljesen
visszanyerve, nyugodt elfogulatlansággal találkozhassék Klárával.
Csakhogy Klárát már nem találta ott.
--Jó, hogy jössz, kedveltem! Nem tudod, hol csavarog az a vén, mihaszna
Iván? Most nincs itt, mikor legjobban kellene! zsémbelt boszúsan a
tudós.
--Nem láttam, mesterem! De, ha valamiben szolgálatodra lehetek, én is
megteszem! felelé José.
--Fiam, az öröm jobban gyógyít Vesicatorius doktor uram minden
medicinájánál... Örvendek, hogy leányom megjött, de még jobban örvendek,
hogy öt rövid nap múlva az izzítás be lészen fejezve. Mondd őszintén,
remélsz-e valamit?
--Egész sikert nem, de biztató jeleket igen!
--Én is ebben hiszek, mert ahogy az imént elszunnyadtam, álmomban a
vörös oroszlánt láttam csudálatos ragyogásban. Ez jó jel!
--Valóban az! viszonzá szórakozottan a spanyol, mert amint beszélgetés
közben az ablakhoz állott, egyszerre csak az öreg Ivánt látta nagy
sebbel-lobbal hazaérkezni, ki nagy óvatosan valami levélformát mutatott
a folyosóra lépő Klárának.
--Hol kószálsz? förmedt Ivánra ura, midőn kis vártatva megjelent a
szobában.
--A pincében az ászok-fákat cseréltük ki! felelte erőltetetten az öreg,
kopasz homlokát törülgetve.
--Ez az ember hazudik! De miért hazudik hát? Ebben valami titoknak kell
lenni, gondola José. Este a vacsoránál annál jobban feltűnt neki Klára
szótlansága, ki sápadtan és szomorúan jött haza a délutáni ájtatosságról
és a vacsoránál alig nyúlt az ételhez.
--A délelőtti levél és e szomorúság összefüggésben állanak egymással!
gondolá a spanyol.
Klára szobájába ment. Itt nem kellett félnie a kiváncsi pillantásoktól,
hanem átadhatta magát azoknak a szomorú gondolatoknak, melyek csakugyan
összefüggésben voltak az öreg Iván által hozott levéllel.
Ugyanis az öreg kulcsár, igérete szerint, rögtön értesítette a
hadnagyot, ki erre a délutáni ájtatosság után, a kápolna hársai alatt,
találkozott Klárával, és elmondotta neki az apjával történt
beszélgetést.
Klára elszomorodva hallgatá, de látva unokatestvére heves elkeseredését,
türelemre intette:
--Várjunk! Ismered atyám természetét! Ha ellenkezünk vele, annál inkább
nem fog engedni.
--Várjunk! Meddig várjunk? Úgy látszik, neked nem esik nehezedre!
szakítá félbe haragosan.
Klára fájdalmas, szemrehányó tekintettel nézett rá.
--Klára! Mondj valami vigasztalót, ha tudsz! Mit tegyünk?
--Szeretnék valami megnyugtatót mondani, de most jöttem haza, így nem
tudom, mik történtek, mi kedvetleníté el atyámat ellened? Kellett
valaminek történni, míg távol valék! Én majd megtudom: mi az! Legyünk
addig türelemmel, István! Igaz, hogy atyám szavának áll, de amit tőlünk
megtagadott, egy harmadik kérésére meg fogja tenni.
István kétkedőleg csóválta fejét:
--Ki lesz ez a harmadik?
--Aki nekünk jóakarónk, atyánknak pedig kedves embere! Ilyen
szövetségest kell találnunk! És ez Pethő Miklós urambátyám!
--Ezt jól gondoltad! Milyen okos kis fejed is van Klárikám! enyelgett
István, kinek a reménnyel együtt jókedve is visszatért, midőn azonban a
beszélgetés folyamán megtudta, hogy a szabadító nem más, mint a
Bornemissza-ház jelenlegi vendége, jókedve végkép odalett.
--Atyád egészen szerelmes abba a setétképű idegenbe! Én pedig gyűlölöm!
kiáltá hevesen.
Klárát annyira meglepte, hogy mitsem tudott felelni e váratlan
felfedezésre.
--Csak most jöttem meg... nem tudok semmiről!
--Elhiszem, hogy nem tudod! De kérdezd csak az öreg Ivánt, az majd
elbeszél mindent... Azt is elmondja, hogy ő azt hiszi, atyád neki szánt
feleségül.
Klára majdnem felsikoltott:
--István! István, ijesztgetni akarsz!
--Fogadd meg nekem! Klára, esküdj meg, hogy kerülni fogod, mint a mérges
kígyót és nem beszélsz vele! sürgeté hevesen, midőn a lány arcára húzta
fátyolát, hogy távozzék.
--Ezt anélkül is megtettem volna! felelé, midőn elváltak.
Szomorúan, bánatosan ment haza. Az estebédnél észrevette José fürkésző
pillantásait, a történtektől amúgy is felizgatva és elkeserítve,
igazolva látta István figyelmeztető szavait és gyanuját, mely e perctől
kezdve az ő szívébe is annyira befészkelődött, hogy megszabadítását és
háláját feledve, félni kezdett e rejtélyes arcú embertől. Kerülte az
idegent.
--Meg kell tudnom, mi okozta e rögtöni változást? dörmögé José
összeszorított fogai között, midőn a türelmetlenségtől égő tudós az ő
karjaira támaszkodva ment a laboratóriumba, mert a negyven nap elmúlt és
az izzítás be volt fejezve.
--Feszítsd szét a tégely fedelét! Lássuk, mit rejt magában!-vszólott az
izgatottságtól alig érthető hangon.
José odalépett az athenorához, melyben tegnap éjfélkor közösen oltották
ki a tüzet, és ő sem tudta megállani, hogy kezei az izgatottságtól ne
reszkessenek, midőn lefeszítette a grafit tégely fedelét.
Bornemissza Lénárd visszatántorodott, mert az olvasztótégely fenekén
csak fekete, lyukacsossá olvadt anyag setétlett.
--A caput corvi! vagyis a fekete hollófej! mormogta csüggedten. A fekete
holló győzedelmeskedett és elnyelé a mi vörös sárkányunkat... Valami
hibát követtünk el? De hát miben hibáztunk? Véremet adnám e titokért!
kiáltá csaknem szilajon.
--Valóban nem mulasztottunk el semmit! Paracelsus, Arnoldus Villanova és
Valentinus Basilius előírását követtük az anyagnál, Geber, Gorgonides,
Lullus Raymondus szerint izzítottuk és Hermes Trismegistos titkos
tractatusai szerint különös figyelmet fordítottunk a magisteriumokra! és
mégis, mégis... mormogá José kedvetlenül.
--Add ide Albertus Magnusnak a könyvét és Paracelsus >>Summa perfectionis
magisterii<< című munkáját! szólott a tudós mogorván, azután mohón
levelezni kezdé a foliánsok avatag lapjait... José pedig annyira
elmerült gondolataiba, hogy a tudósnak csakis harmadik, türelmetlen
kiáltására kapta fel zavartan fejét...
--Micsoda napon kezdtünk a művelethez?
--Hétfőn!
--No látod, itt a hiba! Nekünk Jupiter napján, azaz csütörtökön kellett
volna munkához kezdeni, nem pedig hétfőn, a hold napján! E napnak
nyirkos hidege megölte tüzünk flogisztonját az athenorában és
szalamandránk nem tudott megérlelődni! Albertus Magnus, Synesius Aper a
Sydericus ettől különösen óvnak! Hogy is tudtunk erről megfeledkezni!
--Bámulom illuminatissimus mély tudományát! hizelgett bámuló lelkesedést
tettetve José.
--Anthurius Chrysos, a dies Solist, azaz a vasárnapot is ajánlja, de
maradjunk csak a dies Jovisnál, azaz csütörtöknél. Ma van dies Saturni,
azaz szombat, tehát még öt napunk van. Készíts elő szorgosan mindent és
vedd elő a legnagyobb új tégelyt.
--És ha megint nem lesz eredmény? kérdé halkan az adeptus. Bornemissza
Lénárd felugrott. Hatalmas alakja egész teljében kiegyenesedett és setét
szemeiben a rajongás izzó lángjával felelé:
--Újra kezdjük és megint újra, mindaddig, míg a nagy titok kulcsa
kezünkben nem lesz! kiáltá megtörhetetlen eréllyel... Véremet, életemet
adnám a sikerért... De nem! Erős a hitem, hogy megtaláljuk! Te vagy erre
vélem kiválasztva! A jelek nem hazudnak! Egy minden földinél erősb
hatalom segít bennünket!
Josét e rajongó szavak szintén magukkal ragadták. Sápadt arca kipirult,
mélyen fekvő szemei idegenszerű lángban égtek.
--Igen, győzni fogunk! És ha kell, magukat a setét hatalmakat is
segélyre kényszerítjük, hogy görebünkben izzék az a rejtélyes anyag,
melyből az élet fájának nőni kell! Görebünk fenekén ott fog csillogni az
a csudás erejű biborpiros kő, mely az Oriens minden kincsével eláraszt
bennünket, mely napként fénylik és a hitvány ércet nemes arannyá
változtatja, örökifjúságot, bölcsességet ad birtokosának, minden
betegséget meggyógyít és minden földi embernél hatalmasabbá,
mindentudóbbá teszen! kiáltá rezgő, de meggyőződésteli hangon.
--Úgy legyen! A tudomány igaz heve szólott belőled! Most pedig kisérj
fel, mert még erőtlen vagyok, azután tedd meg az előkészületeket. José
készséggel nyujtá karját, de a tudós csak vállaira támaszkodva lépdelt
fel a lépcsőkön...
--Valóban minden nappal nélkülözhetlenebbé válsz, kedveltem! mondá
nyájasan, midőn a nappali szoba ajtaja elé értek, melynek egyik utcára
néző ablakfülkéjében Klára üldögélt a himzőráma mellett.
Az ajtónyílás zajára meglepetten fordult vissza és mosolygott atyjára.
Midőn azonban Josét is megpillantotta a háta mögött, sebesen
összekapkodta a selyemmotringokat és elhagyta a szobát.
José boszúsan harapta össze ajkait, midőn azonban a nyitva feledett
ablakon át a tovasiető unokaöccs alakját megpillantotta, egyszerre
sejteni kezdé az eddig nem értett dolgokat.
Lehajtott fejjel ment ki a szobából, az összekötő lépcsőzetnél azonban
megállt s rövid töprengés után magához intette az egyik férficselédet,
ki egyúttal a ház mögötti kertet is gondozta.
Egy aranyat vett elő tarsolyából.
--Nesze! Nem kívánok érte egyebet, mint hallgatást és az igazságot.
Ismered a ház urának unokaöccsét, Véglyessy Istvánt, a hadnagyot? Mit
tudsz róla és Klára kisasszonyról?
--Nincs ebben semmi titok, tudós uram, hiszen a nagyúr kiskoruktól fogva
egymásnak szánta őket! Nem is tudom, miért halogatja hát a lakodalmat,
mikor úgy egymáshoz illenek? Sétálgatnak a kertben.
José szívébe megint belenyilalt valami.
--Melyik kertről beszélsz? kérdé tompán.
--Hát a miénkről!
--Jól van! mondá, s lement a laboratóriumba és heves léptekkel sokáig
járt fel-alá.
Sápadt, merev arcán egy mozdulat se árulá el, minő gondolatok forrongnak
agyában, midőn a márványlapokra betűző napsugár egyszerre csak megállítá
gépies járkálásában.
Keresni kezdé: hol hatolnak be a nap hirtelen el-eltünő, majd megint
előtámadó sugarai? És csakhamar felfedezé az eddig észre nem vett és
mindenféle lommal telerakott kis ablakot.
Odatámasztotta a kézi hágcsót és nagynehezen kinyitotta a portól és
pókhálótól megvakult ablakfiókot. Egy rozmaring- és levendulabokroktól
illatozó kertet látott maga előtt.
Abban a percben egy arra suhanó szellő meglebbentette a torony falát
beszövő repkényindákat, melyeket a mult éjjeli vihar amúgy is letépett
és a szellősuhanásra újra végigcikázta a napsugár a torony setét
belsejét. Ebből aztán kitalálta, miért nem vette észre eddig a kis
ablakot.
Leszaggatta a repkényindákat, betette az ablakot, azután tekintete végig
siklott a különböző nagyságú fényfogó- és gyujtótükrökön.
* * *
--Mivel töltöd a délutánt, kedveltem? kérdé tőle ebéd után nyájasan a
tudós.
--Albertus Magnus és Basilius praescriptióit elemezem! felelte, de e
helyett, amint leért a toronyszobába, felhágott a kis ablakba és le nem
vette égő tekintetét Klára alakjáról, ki a nagyhatású magyar
királyné-víz készítéséhez rozmaringleveleket és levendulavirágot
szedegetett a kertben.
Sokáig ült ott, de elnézte volna tán az örökkévalóságig, midőn a
liciummal benőtt kerítés mögött léptek zaja hallatszott.
Ragyogó szemekkel ugrott fel a lány és sietett a kis eldugott ajtó felé,
melynek furfangosan készült fazávárát egy ismerős kéz jártasan
félretolta.
--Úgy van, úgy, mint a kertész beszélte, dörmögte a spanyol. A nap még
fent járt és a deli szép pár, aranyos sugárözönbe burkolva, a
hársfavirág és levendula illatától átfült légben sétált a bokrok között.
Csak akkor távozott lesőhelyéről, midőn István elbúcsúzott, Klára pedig
visszatért a házba.
Az estebéd végével annyira sietett, hogy még a tudósnak is feltűnt, de
azt adta okul, hogy még fontos végezni valója van a laboratóriumban és
csakugyan amint leért, nekiállva a reszelésnek és forrasztásnak, egy
sajátságos alakú szekrénykét állított össze és midőn minden
elcsendesült, éjféltájban kinyitotta a toronyajtót és a szűk
mellékutcácskán át a kertbe osont.
A sötétben nem lehetett látni, mit motozott a kis ablak felett, csak a
repkényindák zörögtek, ropogtak folytonosan, míg végre pár tompa
kalapácsütéssel bevégezve munkáját, pihenni tért.
E naptól fogva azonban minden alkalmat megragadott, hogy Klárával
beszélhessen, de a lány mindig kikerülte, míg végre egyik nap olyan
szokatlan időben nyitott a nappali szobába, hogy Klárának nem maradt
ideje a távozásra.
--Klára, az első nap barátságát ajánlotta fel, miért lett ellenségemmé?
kérdé olyan hideg és nyugodt udvariassággal, hogy a lány meglepetve
pillantott rá, de nem felelt.
--Nem akar felelni?
--Jó, hát felelek! Mit akar tudni? kérdezte hidegen.
--Miért gyűlöl?
--Nagyon hizeleg magának, ha azt hiszi, hogy gyűlölöm--felelé megvető
hangon. És most eresszen, hadd menjek ki--parancsolá villogó szemekkel.
Josét ostorcsapásként érintették e szavak, de azért egy vonása se
változott meg.
--Nem akar, mert nem tud felelni, Klára! Ön igért barátságot nekem, e
barátságot azonban csak én tartom meg!
--Szép barátság! tört ki a lányból haragos keserűséggel. Elidegeníti az
apát leányától és vérbéli atyjafiától!
--Kitől, Klára, kitől?
--Unokatestvéremtől!
--Ki az? Nem ismerem! felelé José csudálkozással...
--Véglyessy István huszárhadnagy! Atyámnál látta őt, tehát ismeri!
--Ah, hát ő róla beszél?
--Igenis, ő róla! Ő nekem gyengéd és jó testvérem vala, mert kiskorától
fogva együtt nevelkedtünk és atyám is fiaként szerette. Most pedig...
--Tehát ő vádol engem? kérdezé José szelid szemrehányással.
--Nem ő! Nem ő, hanem a körülmények! viszonzá dacosan, hanem szavai már
nem hangzottak olyan kíméletlenül és támadólag.
--Mily fájdalmas az, ha az embert így félreismerik. Hanem egyet elárult,
Klára! Elárulta magát! Unokatestvére önnek több és drágább egy jó és
gyengéd testvérnél! Sokkal több önnek! mondá komolyan...
--És ha csakugyan több volna? mondá őszintén.
--Akkor bennem találja legigazabb barátját! Miben segíthetnék, Klára?
mondá olyan igaz, rokonszenvtől meleg hangon, hogy Klára megszégyenülve
nézett rá.
--Ön! Ön barátunk? Segíteni akar? dadogá a kétely és remény között
ingadozva...
--Mondja, miben segíthetek? Mondjon el őszintén mindent.
--Ah, hát csakugyan segíteni akar! És szép szemei a legmélyebb hálától
ragyogtak.
--Mindent megteszek boldogságáért, Klára, de türelmesnek kell lennie!
--Ha reményünk van, akkor tűrni, várni is tudunk!
--Tudja miben munkálkodunk! úgy-e, de azt még úratyja se sejti, hogy a
célhoz már közel vagyunk; csak pár hó, tán egy rövid év, és a nagy titok
a mienk!...
Atyja életét áldozná a sikerért, mert ez minden vágya és óhajtása! Én
megadom azt neki! jutalmul pedig az önök boldogságát kérem tőle! Klára,
jó lesz ez így?
--Oh, barátom! Mily jó és nemes ön, barátom!... de istenem, ön beteg,
hisz kezei remegnek és forrók!
--Semmi bajom! Semmi! Ne aggódjék!
--Oh, akkor jól van! Akkor bocsánata mellett még egyet kérek, barátom!
Ajándékozza meg barátságával Istvánt is! Ha tudná, mily nemes, őszinte
lélek ő!
--Úgy legyen, mint kívánja. Az ön barátai az enyémek is, Klára! és olyan
igaz, olyan biztató tekintettel nézett rá, hogy a lány boldog, ujjongó
szívvel távozott a szobából.
Amint azonban az ajtó betevődött, eldobta az álarcot.
Arca eltorzult, szemei féktelen, emésztő gyűlölettől lángoltak.
Kacagott.
--Nehéz játék volt, de sikerült!... A barátság álarca alatt minden
tervükbe be fognak avatni s így szépen a magam javára fordíthatok
mindent!