José éppen az utolsó darabját tömögette annak a sárgásszínű tűzálló
anyagnak az olvasztó tégely köré, amivel ezt az athenorába falazzák,
midőn Bornemissza belépett a toronyba.
--Páter Julián írt! Ő felsége a császár neheztel, mivelhogy jó ideje nem
küldtem tudósítást alchymiai kutatásaim eredményéről. Meg kell tennünk!
Vállalkozol erre, kedveltem, nehogy a nyakunkra jöjjön, vagy küldjön
valakit?
--Készséggel, mester!
--Azt írja továbbá, hogy a Mátyás főherceg letevését célzó államcsíny a
legjobb úton halad! Magyarországi párthíveiből a legbefolyásosabb
főurakat sikerült tőle elhajlítani és részünkre megnyerni, engem pedig
máris, mint a legmagasabb hatalmi polcon álló egyéniséget üdvözöl és
szerencsét kíván-- --hahaha!
José megütközve nézett rá.
--Bámulsz e hahotán, miután a kacagás nem szokásom, úgy-e? Nem is
jókedvemből nevetek. A risus sardonicus ez, a hazugság, képmutatás és
perfidia nagymestere felett, ki nem más, mint az én jóakaró barátom:
páter Julián.
--A császár gyóntatóatyja?
--Úgy van! Ez az ember a legveszedelmesebb cselszövő! E levele valóságos
momento mori reám nézve. Készülődjünk a nagy munkához. Déltájban
félretették a könyveket és Bornemissza megint elővette a titokteljes
aranyszelencét, s tartalmának egy részét az athenorába hintette.
--Vajha ezúttal munkánk sikeresebb lenne! szólott, midőn José ráilleszté
és lezárta az olvasztó tégely fedelét. Pont délben meggyujtották az
athenorában a tüzet, melynek élesztését megint José vállalta nap-nap
után magára, alkonytájban azonban otthagyta az izzítást, tudományt és
mindent. A kertben sétáló Klárát és Istvánt leste.
Egy este azonban kitört belőle a rejtegetett, visszafojtott szenvedély:
--Nem! Ezt tovább nem bírom nézni! Szekrényéből pedig, melynek kulcsát
mindig magánál hordozá, egy keleti munkára valló különös alakú tükröt
vett elő.
--Cynthia ajándéka! Ah, ő engem testvérként szeretett! mormogá, bársony
ujjasával végigtörülve a fényes lapot, melyből saját halálsápadt arca
nézett rá vissza.
--Holnap! Holnap az öregnek is meg kell vallanom, mi a célom.
Másnap azzal az örömhírrel állított be házigazdájához, hogy az
izzításnál biztató jeleket vett észre, ami az agg Bornemisszát olyan
kimondhatatlan örömre gerjeszté, hogy fiatalos frisseséggel rohant le a
lépcsőkön és majdnem a nyakába borult.
Különös faragványú székébe ülve, ragyogó szemekkel figyelt minden szóra
és észre se vette, hogy a ravasz José ügyesen másra terelte a beszédet.
--Zanardelli, a kalmár, a mult hét végén megérkezett és sok
interesszátus dolgot hozott magával Velencéből!
--Én is adtam neki kommissiót egynémely arcanára, de eddigelé még nem
jelentkezett--felelé a tudós boszúsan.
--Nem jelentkezhetik, miután egy idegenben ráragadt betegség ágyba
döntötte!
--Honnan tudod mindezt, kedveltem? bámult a tudós.
--Kegyelmed házi orvosától, a tudós Vesicatorius uramtól!
--De hát ő vele hol beszéltél? kérdé még jobban elcsudálkozva.
--A mult napokban kimentem, hogy a Mihály főarkangyal apothecában a
kovagkristálynak occulta qualitását, a naphta empyriacát bevásároljam.
Ott találkoztunk és vitatkoztunk.
--Mi volt a vita tárgya?
--Herbárius uram, az apothecárius, egy állítólag magicus erejű tükröt
vásárolt Zanardellitől, ki azt állította róla, hogy egyike a híres
Nostradamus által készített tükröknek, mit én és az orvos-doctor uram
tüstént ab absurdum deducáltunk!
--Hogyan? kérdé a tudós érdeklődve.
--Először is elmondám, hogy a bölcs Nostradamus első magicus tükrét
akkor csinálta, midőn Medici Katalin látni akarta az utolsó Bourbon
király képét.
Ugyanis ez a bölcs az anyakirálynét a terem végén levő mennyezet alá
vezetve, felhívta, tekintsen az ott felállított gazdag faragású tükörbe.
A királyné beletekintett és megrendülve látta a liliomokkal hímzett
trónon, királyi díszben és jogarral a Bourbonok utolsó sarját ülni, míg
végre a kép köddé válva, nagy lassan elhomályosult.
José azután elmondta, hogy a híres bölcs még hat tükröt készített,
melyek mindegyikéről más-más csudás történetet regélt el roppant
bőbeszédűséggel, hogy az idő teljék és lopott pillantásokat vetett az
általa felállított tükörbe.
--Kiváncsi vagyok az okokat, a bizonyítást hallani! vágott közbe a
tudós...
--Engedelmével, azokra is rátérek, mesterem! Elébb azonban hadd mondjam
el az egész disputát, mert kegyelmed becses személyét is belevonták.
--No, erre kíváncsi vagyok!
--Az apothecárius éppen azt fejtegette, hogy micsoda aspectusok és
konstellációk között, minő kabbalisztikus számaiban a napoknak kell
viszonyba hozni az égi meridiánust a földivel, amely szerint a magicus
tükrök hajlását és szögeit be kell állítani, midőn az orvos-doctor uram
fitymáló hangon felkiáltott:
--Spectálják csak kegyelmetek, simplex hadnagyocska létére, minő
pávabüszkén lépdel Bornemissza Lénárd uram gyámfia, és a szép Klárának a
vőlegénye, mintha a generális botot máris a tarsolyában hordaná.
José mindezt a legközönyösebb hangon mondá el, félszemével azonban a
tudós arcára figyelt és elégülten látta, hogy az egyszerre elkomorodik.
--Hanem én repente rápirítottam a doktor uramra: Ne beszéljen ilyen
becsmérlő gesztusokkal, doctissimus, arról a jeles erkölcsű, derék
ifjúról, ki...
--Valamint te se beszélj róla egy szót se többet, kedveltem! vágott
közbe a házigazda szigorúan.
--Miért?
--Az okát majd annak idején megtudod... José erre mentegetődzni kezdett,
ha netán familiáris dolgokat érintett volna, de a tudós megnyugtatta és
hogy más irányt adjon a beszélgetésnek, kérte, hogy mondja el a
Nostradamus-tükör ismertető jeleit.
--Itt van egy valódi Nostradamus-tükör, a kabbalisztikus szögbe
beállítva. Az apothecáriusnak akarom megmutatni! Én ugyan még egészen
nem próbáltam ki, de azt mondják, ki mire gondol, meglátja benne!
Bornemissza Lénárd odalépett az asztalhoz, de alig vetett egy pillantást
a rézsutosan állított tükörbe, eltorzult arccal dobbant hátra, mert
leányát, Klárát látta Istvánnal a kert rozmaring bokrai között karöltve
végigsétálni, azután pedig leültek a hársak alatt levő padra.
Egy pillanatig mozdulatlanul meredt oda, azután dühösen felkiáltva
kirohant a toronyból. José győzelmesen felnevetett és sátáni
elégtétellel nézte a tükörben, amint az öreg szélvész módjára egyszerre
csak a mitsem sejtő fiatalok előtt termett...
A szavakat nem hallhatta, de látta, mint sikolt fel Klára halálsápadtan
az ijedtségtől, ellenben az ifjú merészen felemelt fejjel nézett
bátyjára.
Klára könyörgésre kulcsolt kezekkel sietett atyjához, ez azonban
parancsolólag mutatott a ház felé.
A leány zokogva távozott.
Bornemissza erre oly rettenetes szavakkal illette az ifjút, hogy ez
halálsápadtra válva, dühtől torzult arccal kapott kardjához, csakhamar
azonban feje csüggedten mellére hanyatlott és némán távozott.
José erre tombolni, kacagni szeretett volna örömében. Most már egészen a
helyzet urának érezte magát és türelmetlenül leste, várta a tudóst.
Bornemissza Lénárd a kulcsárt kiáltotta elő.
--Hát ilyen rendet tartasz a házban? Miért nincs e hátsó ajtó
belakatolva? kérdezé.
Az öreg Iván azzal mentegette magát, hogy az ajtót eddig csak
faretesszel szokták bezárni.
--Az ajtót tüstént be kell szegezni és keresztvasat kell rá tenni!
parancsolá hidegen, azután lassú léptekkel az első házba ment.