--Don José! mondá a tudós, nem mint adeptus, de mint velem egyenrangú
társ fog laborálni... Ép ez okból, hallgassa meg, mi okozá örömteljes
felindulásomat, akarom mondani megdöbbenésemet. Olvasta Hermes
Trismegistos könyvét?
A jövevény bólintott.
--Nos hát, ennek hetvenhetedik lapján, harmadik bekezdésként ez áll.
Szóról-szóra elmondta az olvasottakat, de az idegen csak fejét rázta:
--E bekezdést nem ismerem, pedig többször lelkiismeretesen keresztül
tanulmányozám! felelé határozottan.
--Ugyanezt hittem én is! De kimondhatatlan bámulatomra benne találtam.
Először káprázatnak, illuminatizmusnak hittem! De kézzelfoghatólag benne
vagyon. Itt van, de alig vetett egy pillantást a könyvbe, a bámulat és
elszörnyedés kiáltása lebbent el ajkairól.
A keresett kikezdést, mit kevéssel az elébb kétszer is, háromszor is
elolvasott, nem találta a könyvben.
--De hát álom ez, vagy varázslat?
A jövevény sajátságosan mosolygott:
--Ha nem káprázat, úgy annak a titokteljes hatalomnak csodás intézkedése
ez is, mely engemet a messze Hiberniából kegyelmedhez vezérlett. Három
éjjelen át mindig egyformát álmodtam. Kegyelmedet láttam
laboratóriumában munkálkodni. Ugyanezt a szobát láttam, amint van és egy
titkos hang azt suttogá fülembe, hogy induljak útnak, mert kegyelmeddel
együtt érjük el a nagy eredményt.
Útnak indultam, hogy kegyelmed adeptusává szegődjem. És ki írja le
bámulatomat, midőn a legnagyobb zivatarban a városba érve, ugyanazon égi
jeleket láttam az égen, ugyanazokat a házakat, utcákat láttam, miket
álmaimban. Ez magyarázza meg, hogy idegen létemre, minden kérdezősködés
nélkül, egyenesen ide találtam az éjfél magányos óráiban.
--Csudálatos! Valóban csudálatos! mormogá Bornemissza.
--Lehet, folytatá nyugodtan az idegen, mint két egyforma sympathiának
titokteljes működése hozott össze bennünket. Kegyelmed szintén
vágyakozhatott társ után. A szent alchymiai tudomány ereje ezt azután
olyan ellenállhatatlan magicus sympathiává fejlesztette, hogy közös
vágyaink, messze országok dacára, feltalálták egymást, megnyilatkozának
lelkeinkben és mágnesként összehoztak bennünket.
Bornemissza elragadtatva hallgatá e mély tudományra valló magyarázatot.
--Úgy van! Igy történhetett! Eminenter deducálta kegyelmed--helyeslé
élénken.
A jövevény köszönőleg hajtá meg magát:
--Most pedig engedje meg, doctor illuminatissimus, hogy csekély
személyemről rövid felvilágosítást adjak. Én a Cordovába vándorlott
ősrégi Venegas mór-családból származom, melynek minden tagja az
alchymiai tudományokat művelé. A híres Haly Abbas, Messwe, Rhaseus és
Torbuga tudósok családunkból származtak és szent hagyományként apáról
fiúra szállott az alchymiai tudományok művelése. Egy tudós rokon
oktatott az alchymiában, melynek titkait lankadatlan tudásvággyal kezdém
búvárolni. Érett elmével visszaemlékezve a multra, most tudom csak
megítélni, hogy nevelőatyám mily sok rejtélyes titoknak és
természetfeletti erőknek volt birtokában és tán engemet is beavatott
volna, mert egyetlen leánya: Cynthia mellett én is kedveltje valék, ha
közbe nem jő valami. Ugyanis egyik reggelen felkelve, az athenora tüzét
kioltva, az egész házat pedig üresen találtam. Nevelőatyám, Cynthia és
az öreg szolga eltűntek. Hosszas keresés után csak egy levélkére
találtam, melyben nevelőatyám arról tudósít, hogy az inquisitió üldözése
elől olyan menedékhelyre kellett menekülnie, hova engem nem vihet
magával. Éljek boldogul és a szent tudománynak, ezzel zárta be levelét.
Megfogadtam a szót. Ernyedetlenül buvárkodtam, éjjel-nappal forgattam,
tanulmányoztam a nevesebb alchymisták könyveit, az őseimről rám maradt
kéziratokat, de a nagy titok nem akart kutató elmém előtt felderülni.
Ilyenkor keserű csüggedés fogott el. Botor elmém magában az ars sacrában
is kételkedni kezdett. Csakugyan igaza lenne hát Ateuchus Torquatusnak,
ki azt mondja:
>>Jegyezzétek meg magatoknak, ember embert hoz létre, oroszlán oroszlánt,
kutya kutyákat! Ép így aranyat is csak aranyból lehet csinálni. Ez az
egész titok.<<
Újra nekifogtam a buvárlásnak, megdorgáltam magamat kicsinyhitüségemért
és magambaszállva, beismerem, hogy egyedül csekély tudományomban rejlik
a sikertelenség titka.
Ekkor buzgó szívvel fohászkodtam a felsőbb hatalmakhoz, mutassanak
társat, kinek segítségével s tudásával elmém megfejthesse, mi eddig
titok és rejtély volt előtte. E fohászkodásomnak sikere lett. A lélek
rejtelmes sympathiája megmutatá a hozzád vezető utat, uram és mesterem,
itt állok előtted, és kérlek, fogadj adeptusoddá, tanítványoddá.
--Nem adeptus, nem tanítvány, de mindenekben társam, alteregom leszel,
te jelekben jött, kiválasztottja a szent tudománynak! Szívből üdvözöllek
e falak között, te régen várt, kedves vendég! Jer, szobádba vezetlek és
pihend ki magadat! szólott karonfogva a vendéget és felvéve a
karosgyertyatartót, útközben felzörgette az öreg Ivánt és megparancsolá,
hogy sietve készítsen egy kupa fűszeres melegbort. A holnapi nap, Horos
tabellája szerint, egyike lévén a climactericus napoknak, haladék nélkül
hozzákezdünk a műveletekhez--mondá és ő is nyugalomra tért.
Másnap azután a laboratóriumban megkezdődött az aranykészítés rejtélyes
munkája.
Bornemissza egy aranyszelencéből bizonyos vegyüléket hullatott az
olvasztótégelybe, melyre a födelet ráforrasztva, meggyujtották az
athenorában a tüzet, melynek negyven napig egyfolytában szakadatlanul
égnie kell majd.
A boltozatos toronyszoba szintén tele volt tetőig érő állványokkal,
melyeken mindenféle szinű vegyiszerek, porok, folyadékok álltak. Óriási
üveg-görebek, lombikok, mozsarak és forrasztótégelyek voltak felhalmozva
egy könyvespolc szomszédjában, ezen túl nagy csukott ajtójú szekrények
és természeti ritkaságokkal tömött polcok következtek, melyek között egy
keskeny, de erősen megvasalt ajtócska vezetett ki a hátsó utcára,
melynek kulcsa egy falbavert szögön lógott.
--A nagy mű megkezdődött. Együttesen vagy felváltva őrködünk az izzítás
felett, ahogy a körülmények engedik--mondá ünnepélyesen a tudós
házigazda. De lássuk csak, nem mulasztottunk-e el valamit?
Ezzel fennhangon olvasni kezdé a kitárt könyvből:
>>Miután a tűznek folytonos élesztése által megnyerended a nephriticus
fehér követ, amint fentebb meg vagyon magyarázva, ha vörösszinűre akarod
változtatni, a tűz hevét fokoznod kell. Fokoznod kell a hevek hevéig,
mert a mi bűvös szalamandránk csak a tűz legizzóbb méhéből támad életre,
lángokból táplálkozik, s nem féli a tűz erejét<<...
--Az avatatlanok előtt ez is eléggé rejtélyes magyarázat, szólott, midőn
elvégezte az olvasást, de mi tisztában vagyunk az értelmével... Hanem
most következnek azok a titkos kabbalisztikus jelek és jelképes alakok,
melyekben a tulajdonképeni lényeg rejtőzködik! Az a kérdés tehát: a
transmutatio titka van-e ezekben elrejtve, avagy pedig az izzítandó
anyagok alkatrésze? Ezt kell legelsőbben is kitalálnunk, tisztelt társam
és vendégem, don José Venegas de Herrezuelo!
--Nem jobb lenne, ha mindegyikünk magában elmélkednék? Én itt a
laboratóriumban, kegyelmed pedig a bibliothecában. Három nap múlva aztán
egybevetjük elmélkedéseink eredményét!
--Megkísérthetjük!
--Úgyis az a szabály, hogy úgy mondjam, törvénye az alchymiának; >>a
fiatalabb társnak kötelessége éjjel-nappal őrködni a tűz felett...<< Ez
őrködést tehát egyszersmindenkorra magamnak vindikálom! Az athenora
búgásánál könnyebben esik az elmélkedés!...
Bornemissza bólintott.
--Úgy legyen!
A kitűzött három nap elteltével a házigazda nem győzte bámulni
vendégének nagy készültségét és tudományát, az első hét végén pedig már
annyira megszerette ezt a rejtélyes és magábazárkózott természetű fiatal
embert, hogy legféltettebb titkaiba és terveibe is beavatta, amit eddig
egyetlenegy emberrel sem tett meg a világon.
--Mindabból, miket elmondék, láthatod, kedveltem, hogy csak a kincs, a
gazdagság az egyedüli uralkodó a világon. E sárga Mammon a világnak a
lelke.
A fiatal alchymista gondolkozva húzta össze sűrű, szénfekete szemöldeit:
--Egy kételyem van, atyám és mesterem! Hermes Trismegistostól kezdve az
alchymia nagyjai óvnak mindenkit attól, hogy az arany és meggazdagodás
mohó vágyával ne keressék a nagy titkot.
--Ne félj! A tudomány igaz szeretetével párosuló igyekezettel, jó és
nemes célokra, minők a mieink is, szabad az aranykészítés titkát
keresni. Lásd, én mint apa, azon iparkodom, hogy egyetlen leányomat
szerencséssé tegyem, miután más úton vagyont nem hagyhatnék neki.
--Azt hivém, nincs senkije se kegyelmednek?
--Egy leányom van! Szeretett hitvestársam, az ő születése után pár évre
elhalt és én éltemet a tudományok és gyermekem nevelése között osztám
meg!--felelé, s azután megindult az ajtó felé, mert ugyanebben a
pillanatban megszólalt a reggelire hívó csengetyű hangja.
Bornemissza alig hogy az asztalhoz ült, a szúrágta diófa-táblákkal
borított étterem ajtaját nagy zajjal felrántották és egy fiatal hadnagy
csörtetett be a fekete-huszárok egyenruhájában.
--Adjon Isten jó reggelt, Lénárd bátyám! Hát kegyelmed ilyen nyugodtan
reggeliz, vagy tán nem is tudja?--kiáltá csodálkozva...
A tudós nagyon fagyosan fogadta a vendéget.
--Nos hát mi baj? kérdé hidegen...
--Tárogatossy Bibiána úrasszony hozta a hírét, hogy Klárát a martalócok
elrabolták. Csak Isten különös kegyelméből menekült meg.
--Tudom és intézkedtem már, hogy biztos kísérettel mielébb jöjjön haza!
viszonzá hidegen.
--Klára hazajő? kiáltá örömmel.
Bornemissza kedvetlenül ráncolá össze homlokát s még fagyosabb, még
elutasítóbb hangon felelé, mint az elébb:
--Azt nem tudom, de néked sem szükséges tudnod.
--Bátyám, e felelet!--kiáltá felfortyanva s villogó szemekkel.
--Amit egyszer kimondok, nem szoktam megmásítani--volt a szigorú válasz.
A fiatal katona pár percig szótlanul ült helyén, azután szelid hangon
folytatá:
--Bátyám, én igazán szeretem Klárát, és ő is szeret engem--miért tagadja
meg hát tőlem?
--Az okát már megmondtam!
--Lénárd bátyám, ne legyen olyan engesztelhetetlen, az Isten áldja meg!
Kegyelmed nevelt fel és oktatott kicsiny koromtól fogva. Klárikával
együtt nőttünk fel, mint testvérek. Tudóst akart belőlem faragni, de
hát...
--Mindenhez van hajlama, tehetsége az embernek, csak akarat és kitartás
kell hozzá--szakította félbe szárazon.
--Nem, Lénárd bátyám. Nagy tudós, philosoph létére tapasztalhatta, hogy
kemény fejem, egyszerű eszem van. Minden szenvedélyem csak a mozgalmas,
kalandos hadi pályához vonzott. Irtóztam a könyvektől és a vegytani
konyha titokteljes gőzeitől... Hírnév, harci dicsőség után epedtem és
ennek a hatalmas vágynak, ennek az emésztő akaratnak nem tudtam
ellenállani... és midőn beléptem a seregbe, kegyelmed tüstént lemondott
a gyámságról, általadta vagyonomat és kitiltott házából... Azóta
haragszik rám, ezt nem tudja megbocsátani? Olyan nagy vétek ez?
--Nem csak ez! Akaratos, önfejű vagy, dacos és vakmerő a végletekig. E
gyermekkori hibáid mellé a hadi élet tékozló, könnyelmű vágyakat,
mértéktelenséget, fékezhetlen, civakodó természetet oltott beléd. Az
imént mondád, hogy emésztő akaratodnak, hatalmas vágyaidnak nem bírtál
ellenállni. Magad fölött mondtál ezzel ítéletet.
A fiatal hadnagy harag- és méltatlankodástól égő arccal ugrott fel
helyéről:
--Bátyám, ez nem igaz! Bárki beszélte, hazugság! Mondd meg a hitvány
rágalmazó nevét, hadd vonjam felelősségre--kiáltá villogó szemekkel,
miközben akaratlanul kardjához kapott.
--Mérsékeld magadat, István! Ne feledd, ki előtt állsz! A város nagy, de
még se olyan nagy, hogy hire ne menjen azoknak, kik a hegedősök és
timborások társaságában reggelig devernyáznak a bor mellett, kocka- és
kártya-játékon pazarolva a pénzt. Azt hiszed, be tudod fogni a hír
száját, hogy szerteszét ne vigye, midőn egy árkolájtisztet halálra
sebesítesz, egy másiknak halálos szúrást adsz, a harmadikat, negyediket
pedig összevagdalod.
--Megsértettek! Becsületes párbaj volt mind! Az én életem épp úgy kockán
forgott, mint az övék--vágott közbe dacosan.
--Ti párbajnak nevezitek, de ennek gyilkolás a neve!
--Bátyám, hát csakugyan megtagadja tőlem Klára kezét? kiálta
fellázadtan.
--Meg! Azután mire, tán hadnagyi zsoldodra akarnál megházasodni? kérdé
gúnyosan.
--Kis birtokom még megvan! Különben Klárának sincs semmije.
--Egy koldusból ne legyen kettő!...
--Híven szeretjük egymást. A mindennapi meglesz, hiú pompára pedig se
én, se Klára nem vágyakozik! Bátyám, ne tegyen bennünket boldogtalanná,
hiszen egykoron kegyelmednek a vágya is az volt, hogy egymásé legyünk...
és örömmel látta, hogy testvérként szerettük egymást...
--Éppen mivel testvérként ragaszkodtatok egymáshoz, könnyebben feleditek
egymást. Fiatalkori rajongás, megszokás, hamar elmúlnak s rajta is
leszek, hogy elmúljanak. Akaratomat tudod, egy szót se többet róla!
viszonzá keményen... Vendégemet és adeptusomat hallom közeledni.
Az ajtó azonban ugyanekkor már megnyílt s belépett rajta az adeptus.
A két fiatal először meglepetve bámult egymásra, de e meglepetés hideg,
ellenséges tekintetté változott a bemutatás alatt, mintha ösztönszerűleg
megérezték volna, hogy rövid idő múlva engesztelhetetlen és halálos
ellenségek lesznek.
A spanyol azonban tiszteletteljes, mély meghajlással üdvözölte, mint a
ház rokonát, István ellenben őszinte, tettetni nem tudó egyenes
természetével, tartózkodólag és barátságtalanul. Azután haragtól sajgó
szívvel távozott.
--Megint egy idegen jött-ment! Ezeknek áll a világ!
A folyosó végén az öreg Ivánt találta, ki bizalmas örömmel mosolygott
reá már messziről.
--Iván apó, mondd meg, mikor jő vissza Klára?
--Nem tudom, Pista úrfi, igazán nem tudom! felelé az öreg fejét rázva.
--Ha megtudod, mindjárt értesítesz, úgy-e? Tedd meg, apókám, az isten
áldjon meg!--kéré, az öreg kezét szorongatva.
Az urak akkor keltek fel a reggelitől.
--Már csak megkérdezem, mi a baj? Illuminatissimus jóformán alig
érintette a reggelit. Tán rosszul érzi magát, avagy rossz híreket
hallott öccse urától? kérdé a vendég lágy, behizelgő hangján.
--Mindkettőben vala részem! válaszolá a tudós kedvetlenül. Főfájás és
borzongások kínoznak már pár nap óta! De most csak a tűzre legyen
gondunk!
A rosszullét majd csak elmúlik.
De bizony nem múlt el, mert pár napra rá a tudós komolyan megbetegedett
és ágyba került, de a fiatal spanyol olyan kitartó gondossággal ápolta,
hogy az öreg Iván nem győzte eléggé magasztalni.
Bornemissza hálásan nyújtá feléje lesoványodott jobbját:
--Mivel háláljam meg néked mindezeket, fiam és kedveltem? szólott
megindultan.
--Legnagyobb jutalmam az, hogy kegyelmed meggyógyult!
--Hát az athenorában nem aludt-e ki a tűz?
--Nem!
--Hányadik nap már ez, kedveltem?
--A harminchetedik, mesterem!
--Három hétnél tovább voltam tehát beteg, mormolá... és midőn később
elszunnyadt nagy karosszékében, álmában is csak ez kisértett fejében,
mert szaggatottan mormogá: >>Leo ruber, a tinctura rubedinis, a vörös
sárkány, a nagy elixirium, bőgjön, dohogjon az athenora<< és más efféle
alchymista kifejezéseket.
José megnyugodva távozott mellőle, hogy felszítsa az athenora tüzét...
és a lábbadozó csak arra a tompa dübörgésre riadt fel, mely
mennydörgésként recsegtette meg az ablakok ólomba foglalt üvegkarikáit.
Éppen csengetni akart, hogy a zaj okát megtudakolja, midőn az ajtó
hevesen feltárult és egy őzkarcsú lányalak repült a karjaiba.
--Atyám, kedves jó atyám, te beteg voltál! Hála Istennek, végre itthon
vagyok és ápolhatlak! Óh, hogy én nem voltam melletted! Sokat szenvedtél
úgy-e? és elébe térdelve, átölelte karjaival és sírt és kacagott
egyszerre, az öreg Iván pedig szintén szemeit törülgetve, vele sírt,
vele nevetett a hátuk mögött.
--Beteg voltam, lányom és csakis vendégünk szorgos ápolásának
köszönheted, hegy életben találsz. Óh, milyen kitűnő egy jeles ifjú ez,
ha fiam, tulajdon vérem volna, se tudnám jobban szeretni.
--Ki ő? Hol van hát? kérdezé Klára várakozásteljesen, de ugyanebben a
pillanatban a váratlan meglepetés sikolya röppent el ajkairól, mert a
belépőben ráismert arra az idegenre, ki őt a martalócok kezei közül
kiszabadította.