Az öreg kulcsár lépett be nemsokára a terembe s egy pecsétes tekercset
nyújtott át urának.
--Csatlós hozta a dullóvári Pethő-kastélyból! Azt beszéli, hogy, Klára
kisasszony kicsibe múlt, hogy a martalócok kezébe nem esett.
--Menj és viseljed gondját a csatlósnak. Lehet, hogy választ visz
leányom levelére. Várakozzék.
Leánya azt írta, hogy sólyomvadászat közben amúgy is nagyon messzire
távoztak a kastélytól, ő pedig kócsagot űző sólyma után vágtatva, a
vadászat hevélyében elszakadt társnőitől és a vidéket nem ismerve,
eltévelyedett a mocsaras erdőségben, hol egyszerre csak martalócok
vették őt körül. Segélykiáltásait, úgy látszik, senki se hallotta, mert
a rablók már jó messzire magukkal ragadták és éppen száját akarták
betömni, midőn pár jól célzott lövés a martalócok közül néhányat
leterített, a bokrok közül pedig több ember rohant elő. A latrok
megfutottak. A szabadítók idegen országbeli kereskedők valának és
társzekereikkel, málhás állatjaikkal az erdőség tisztásán táboroztak. Az
a férfiú, ki legelőször segélyére rohant és rablóját leütötte, inkább
tudósnak, mint kalmárnak látszik, de csak annyit tudott meg róla, hogy
Budára igyekszik s málhái könyvekből és különféle érc- és
agyageszközökből állanak.
Bornemissza elhatározta, hogy még az nap ír Pethő Miklósnak, hogy
leányát biztos kísérettel küldje haza.
Ekkor pedig elővette azt a papírlapot, min páter Julián a levelét írta
és a felszálló gőz fölé tartotta.
Kevés idő múlva a zöldessárga charta majdnem egészen sötétbarnára
változott és midőn a gőz elszállt, a boltozatról aláfüggő
karosgyertyatartó felé tartotta.
Igy látszott meg csak, hogy e különös papir szitaformán át van
lyuggatva.
Hosszú, figyelmes vizsgálat után elégedetten bólintott fejével, azután
kiterítette, végigtörölte valami vörösszínű fluidumba mártott
szivaccsal.
--Pár perc múlva a papir fehér lesz és az írás látszani fog--mormogá s
újra meg újra végighúzta rajta a szivacsot és csakugyan nem telt belé
több pár percnél, a setétbarna szín fehérré változott és előtűnt az írás
fakóvörös betüivel.
Diadalmas mosolygással kezdett az olvasáshoz, hanem a mosolygás
csakhamar lefagyott ajkairól.
--Hát így vagyunk! kiáltott fel kitörő dühvel, midőn elolvasta a
levelet. Még csak nem is játékszer, hanem lépcső legyek a lábaitok
alatt... azután fel akarnátok engem áldozni. Nincs is rosszul
kifundálva!
Hogy is írja csak:
>>Bornemissza valamit, titkol, rejteget előttem! Sejteni, hogy felfedezte
az alchymia nagy titkát, vagy lehet, hogy közel jár hozzá. E rejtélyes
és zárkózott karakterű férfiú enormis nagy tudományával, törhetetlen
akaraterejével és nagyravágyásával veszélyesebb szövetségesnek, mint
ellenségnek, mindazáltal nyiltan nem szakíthatunk vele. Ha Mátyás
főherceg kezeiből a hatalmat sikerül kiragadnunk, úgy abba a magas
méltóságba emeljük, hogy az államcsíny minden ódiuma egyedül csak az ő
fejére háruljon és elveszítse, a mi kezeink pedig láthatatlanok
maradjanak! Ellenben pedig, ha a főhercegnek sikerül a kormányzói
hatalmat megtartania, úgy könnyű lesz minden machinatiót, összeesküvés
formájában, egészen az ő nyakába varrni! Akár így, akár úgy forduljon
tehát a kocka, a főherceg rendünknek mindenképen nagy hálával fog
tartozni. Mert az első esetben veszedelmes vetélytárstól, a másodikban
még veszedelmesebb összeesküvőtől szabadítjuk meg. Mert bármi érje is,
vesztét rendünk érdeméül kell feltüntetni, hogy ő hercegsége bennünk
lássa leghasznosabb szövetségeseit és támaszait...
Mindezeknek azonban csak akkor szabad megtörténni,--repetálom ezen
intelmet--ha a nagy titkot az alchymiai tudomány ezen felkentje és
királya megtalálta és velünk közölte, mert viszont e titokkal a világ
mozgatója és emeltyűje: a mindenható arany és gazdagság jut rendünk
birtokába és megalapítja uralmunkat nemcsak a császár, de az egész világ
felett.<<
Ezzel végződtek a levél sorai és Bornemissza dühös, szikrázó szemekkel,
lüktető halántékkal járt alá s fel a hosszú teremben, majd egyszerre a
kiülő rostéllyal védett ablakhoz lépve, kibámult a setétségbe, mert
eközben már beállott az est és a terem szögletében álló nagy tokos óra
száraz, egyhangú ketyegésével már nyolc óra felé tolta a mutatót.
--Tudtam, sejtettem, hogy kettős játékot űztök, de ekkora perfidiáról,
ilyen sátáni álnokságról álmodni sem mertem--mormogá, mintha egy künn
álló láthatatlan alakhoz beszélne. De én is hozzátok jártam iskolába,
majd meglássuk hát, melyikünk lesz erősebb! Én ismerlek titeket egészen,
de ti csak félig ismertek engem!
Távoli villámcikázások visszfénye lobbant fel koronként a koromsetét
láthatáron, a lábas óra pedig érces kondulásokkal ütötte a nyolc órát.
Az asztalhoz ment és a lefüggő karosgyertyatartó alá állva, felemelé
jobbját, melyen az abraxas-gyűrü ragyogott.
--Ez a gyűrü az én talizmánom, ez sugallta a levél megszerzését, lássuk,
mit sugall most? és izzó tekintetét a vörös pontokkal hintett sötétzöld
kőbe vésett kabbalisztikus jegyekre szegezé.
Sokáig nézett a kőre, gondolatai rohanva követték egymást és midőn
felemelé szemét, homlokán a redők elsimultak.
--Úgy van. Csak higgadtan kell gondolkoznunk és mindjárt más színben
látjuk a dolgokat... Míg a nagy titok meg nincs találva, addig nem kell
tartanom semmitől... Mától fogva éjet-napot eggyé teszek, isten-ördög
hatalmát segítségül hívom, hogy célt érjek. Holnap újra elkezdem a nagy
művet és folytatni fogom, míg élek és lélekzem, míg vagyonom és hitelem
futja! Bár Trismegistos és Paracelsus szerint két egyformán jártas
adeptus elébb feltalálja a nagy titkot, de hol találjak én hozzám illő
társat, mikor engem tekintenek e szent tudomány első felkentjének? Oh,
bárcsak küldenének egyet a jó vagy rossz hatalmak! Ha maga a Sátán volna
is, örömmel fogadnám.
Az óra kilencet ütött. Barettáját mélyebben fejébe nyomva, a setét
folyosókon átment az első épületbe.
A háromkarú vert ezüst gyertyatartóban égő viaszgyertyák csak a faragott
asztal körül világították meg a boltozatos éttermet, melynek falain és
bútorzatán az egykori fénynek és pompának most már csak fakó,
színehagyott maradványai csillogtak.
A nagy asztalnak csupán az egyik vége volt felterítve.
A tudós csak pár falatot evett s gondolatokba merülve gyurogatta,
morzsolta a kenyér belét s egészen ott feledte volna magát az asztalnál,
ha az öreg figyelmeztető köhögése fel nem riasztja.
Erre kihajtotta a maradék bort a serlegből és felállt.
--Klára a jövő héten hazaérkezik!
--Hála Istennek! Legalább megint élet és derü költözik e magányos házba!
felelte az öreg felcsillámló szemekkel.
--Holnap kilenc órakor pedig elmégysz Izsák tőzsérhez! Megmondod neki,
hogy kétszáz aranyat hozzon magával.
A gazda távozott.
--Megint új kölcsön? Mikor a régiek kamatját is alig bírjuk fizetni!
dümmögte az öreg Iván. A Bornemissza-család dús javai, kincseket érő
arany- és ezüstmarhái már mind odavannak... Semmit se lehet többé
zálogba adni. Csak ez a kastély és egy kis birtok van még! Ha ez is
füstbe megy, mi marad a jó Klára kisasszony részére? Istenem uram, mi
lesz ebből? sóhajtá csaknem könnyezve.
Tompa, elmosódott moraj görgött koronként a távolban, midőn a ház ura
visszatért a bibliothekás terembe.
--Zivatar közeledik! dörmögte, s a könyvespolc fenekéről egy láncos
lakattal lezárt termetes foliánsot emelt ki.
Mielőtt azonban felnyitotta volna, az órára pillantott, melynek
számlapjára a halál csontvázképe volt kaszával és homokórával
felpingálva, köröskörül e jelmondattal: >>Harum una veniet, quae tibi
dicet abi!<<
--Elég idő jut mindenre! azután felnyitotta a bőrbe kötött vastag
könyvtáblákat:
--Nézzük csak, mit ír Abrahamii Eleazarus ben Peixoto mór alchymista
>>Fekete magiájában<< a hasonmás által való bűvölésről?
--Trismegistos, Carneolus, Ghirlandius hasonló esetekről írnak. Ki kell
formálni, a fekete magia szabályai szerint, az illető hasonmását
bűvöserejű viaszból és a tagjaiba szurkált gombostűkkel vagy lassú
égetéssel halálra lehet kínozni! Megtegyem-e a próbát az én kedves
Julián barátommal és a rend generálisával? dörmögé kegyetlen
mosolygással. Csak hasonló pénzzel fizetnék nekik, ha megtenném.
Álnokságot álnoksággal! De nem! Addig nem nyúlok a setét hatalmak eme
megrontó fegyvereihez, míg más fegyverekkel tudok küzdeni.
Holnap újra megkezdem a nagy műveletet! Eddigi kísérleteim biztatók
ugyan, miután az anyagon némi transmutatió mutatkozik. De mégis hiányzik
valami. A fő, a nagy titok, az éltető főelem, minek titkát nem bírom
kitalálni... Hermes Trismegistos, Albertus Magnus, Paracelsus és
Villanova, mind azt mondják, oly könnyű, hogy egy asszony, egy gyermek
is elvégezheti a nagy műveletet, csak ki kell találni az életrehívó nagy
elemet. Egyik Arothnak, vagyis ősanyagnak nevezi, másik Szalamandrának,
harmadik sárkánynak és vörösoroszlánnak, de valamennyi más-más titkos
jeleket rajzol utasításaiban! Mit jelentenek e titkos kabbalisztikus
jegyek? Mit azok a csudálatos alakú, rejtélyes értelmű képek munkáikban?
Ezeket nem tudom megfejteni, pedig ezekben rejlik az egész titok!
Valahányszor tanulmányozásukba mélyedek, az éjfél álomhintő csendjében
egész hallhatólag susogja fülembe valami rejtélyes hang: >>Ezekben
keresd, ezekben rejlik az arany szalamandráját életrehívó anyag!<<
Keressük hát tovább csüggedetlenül, a sivatagban tévelygő vándor
olthatatlan szomjú epedésével!
Amíg ezeket szaggatottan maga elé mormogta, meggyujtá a páros karú
gyertyatartóban levő sárga viaszgyertyákat és a mellékhelyiség egy
elfüggönyzött szekrényéből több nagy könyvet és régi kéziratokat hozott
elő, azután magashátú karosszékét a gyertyák fénykörébe húzva, ezek
tanulmányozásába mélyedt.
Künn eközben koronként heves szélroham süvített végig s meg-megrázta az
ablakok sejtalakban foglalt ólmos üvegkarikáit. Egy földetrengető
rémséges csattanásnál az órára pillantott... Éjfél felé járt az idő és
ebben a percben tört ki egész erejében a zivatar.
A szélvész bőgött, huhogott, a mindenség, mintha lángtengerben lobogott
volna, a földet ingató csattanások és az aláomló zápor zuhogásába a
leomló kémények, beszakadó háztetők döreje morajlott bele.
--Valóságos ítéletidő! Jaj annak, kit útban kap! mormogá kis ideig
kifelé hallgatódzva, azután tovább forgatta a lapokat, különös jegyeket
s idegen szavú jegyzeteket írva egy papírlapra...
A könyvek lapjain egymással küzdő oroszlánok, koronás kígyók,
sárkányszárnyakkal, embercsontokkal teleszórt temetők, ormózatos
tornyok, kripták, koporsók, emberi hullákon lakozó tűzmadarak voltak
élénk szinekkel rajzolva, mindenféle alakú kabbalisztikus jegyek,
lángnyelvek, olvasztó tégelyek, nőfejű szalamandrák és különös alakú
virágok váltakoztak abban.
Bornemissza Lénárd tűnődve nézett e jelekre.
--Idáig csak meg tudom fejteni a jelképekbe rejtett utasításokat...
Egyszerre azonban a meglepetés tompa kiáltásával ugrott fel ültéből.
--Ébren vagyok, vagy álmodom?--suttogá izgatottan.--E könyvnek minden
sorát, minden betűjét már kívülről tudom! Honnan jönnek hát ez
ismeretlen sorok, ez egészen új kikezdés bele? Ez csalékony káprázat!
Hallucináció! Phantasmagoria!
--Itt van! Nem káprázat! Szinte varázslatnak, csudának látszik, hogy
eddig nem vevém észre! tagolá leírhatatlan felindulással és szeme előtt
táncoltak a nyomtatott betűk, amint olvasá:
>>Adeptusai az isteni alchymia szent tudományának! Négy szem egy tárgyon,
két elme egy igyekezetben szüli az óhajtott eredményt egynél jobban,
háromnál bizonyosabban! Egyiknek óhajtani, másiknak messze távolban
akarni kell, hogy összejöjjetek. Mikor keressétek, mikor találjátok meg
a nagy titkot, erre én, Hermes Trismegistos, a nagy, az alchymia
felkentje, a nagy titkok tudója, azt mondom: Kettő egyben, egy a
háromban adja az oszthatatlan hetesszámot. Égi jelek támadása előzi meg
jöttét, éjféli zivatar dörgése közt kell érkezni annak, kinek
segédkezése mellett meghallhatod az aranyszalamandra sírását az athenora
tüzében, mert egyiknek kell adni az anyagot, másiknak az ébresztő
lelket... Ez a kulcsa a keresett nagy titoknak, csak én találtam azt meg
egyedül az ősanyag lelkének erejével<<...
Ebben a pillanatban kezdte verni a lábasóra az éjfél óráit, a zivatar
pedig tetőfokát érve, dühöngött és ugyanekkor megnyílt a terem ajtaja és
egy idegen lépett be rajta széltől, esőtől csapzott hajjal.
--José Venegas Herrezuelo cordovai adeptus üdvözli Leonhardus
Bornemissza doctor illuminatissimust, tudományos nevén Leonhardus
Sydericust, szólalt meg latin nyelven s mélyen meghajtva magát.
--Ki vagy? Hogyan jössz ide? riadt rá megdöbbenve.
--Nevemet már megmondám! Cordovából jöttem, az alchymia felkentjéhez;
szolgálatomat és tudományomat felajánlom neki! felelé másodszor is
mélyen meghajolva.
Bornemissza egyszerre megrázkódott. Hermes Trismegistos imént olvasott
szavai villámlobbanásként cikáztak át agyán... >>Messziről jő... égijelek
támadása előzi meg jöttét, éjféli zivatar dörgése között kell érkezni
annak, kinek segédkezése mellett meghallhatod az aranyszalamandra
sírását.<< Ő az, kit az írás rejtélyes szavai jelentenek.
E gondolatra hatalmas alakja rejtélyes felindulástól reszketett, mintha
titokteljes hatalmak jelenlétét érezné.
--Üdvözlégy házamban, szívből óhajtott, szívesen várt vendég! mondá és
forrón megszorítá hideg, nedves kezét.
Az idegen meghajtá magát:
--Mindenekelőtt engedje meg, doctor illuminatissimus, hogy köpönyegemet
letehessem--mondá azután olyan elfogulatlan nyugalommal, mint aki rövid
távollét után jön haza.
Erre a háziúr is higgadt nyugalmat erőltetett magára, de vörösre gyúlt
arca, rejtett örömtől izzó szemei meghazudtolák ezt.
--Bocsássa meg felindultságomat, kedves...
--Nevezzen doctor illuminatissimus, egyszerűen don Josénak, vagy pedig
csak röviden: adeptusának, hiszen egyedüli célom az, hogy az isteni
alchymia titkaiba egy ilyen mester vezessen be.