közönséges szava szokatlan világosságot árasztott lelkébe. Mintha valami
rettentő mély álomból ébredne mostan.
Megszállotta ujra egy erős akarat: élni, élni, boldognak lenni, szeretni
és szerettetni!
A boldogság elképzelése – szinte boldoggá tette már is.
De a következő pillanatban már megrettent:
– Nem késő-e már? – suttogá magának, de ugy hogy István is meghallotta.
Megnyugtatta egy tekintettel.
– Jól van, – mondá Mari, – hát jerünk, próbáljunk boldoggá lenni, ha ez
a boldogság az emberektől függ.
István elkisérte a vizsgálóbiróig. Az ajtóban elváltak.
– Erős legyen. Nincs mitől félnünk, az igazság a mienk!
– Csak az enyém! – mondá az asszony szomoru mosolylyal.
Ugy határozták el, hogy István várni fogja Marit, kint sétál addig a
szomszédos utczákon. De alig volt a negyedik háznál, a mikor valami
idegen hang nevén szólitotta.
Visszafordult. Nem idegen, hanem Rennerné kiáltott utána. Ki volt kelve
arczából, a kapu kövéhez támaszkodott, hogy le ne rogyjék. Odasietett
hozzá.
– Valami baj van?
Az asszony ajkai hangtalanul mozogtak. Alig tudta kinyögni:
– Meghalt…
– Renner?
– Ő. Két órakor. Öngyilkosság.
Elhallgattak; István karját nyujtotta az asszonynak, az
belekapaszkodott, ugy mentek előre, minden czél, minden irány nélkül.
Nem szólt egyikőjük sem. Ez az esemény zavaros, alaktalan, iszonyu
érzést keltett bennük. Voltaképpen örülniök kellett volna ennek, hisz a
bünös önkéntes halála egyetlen kiengesztelő vége a tragédiának.
Bizonyitéka az asszony büntelen voltának és az ő boszujának diadala.
Mégis, egész testében reszketett e halálhirre. Nem is tudakozódott a
részletek után és otthagyta a birót, a ki készséggel akart neki
elmondani mindent. Mondott is valamit, de ő nem hallotta. Nem hallott
semmit, csak azt, hogy megölte magát.
– Hogy történt? Milyen körülmények között? – kérdé István, a mikor
látta, hogy Mari ereje és önuralma visszatér.
– Semmit sem tudok, semmit!
– Meg kell tudni a bizonyosat. Mert az egész hir költött is lehet, önt
tévedésbe akarják, vagy akarhatják ejteni.
– Igaz ez, én tudom.
– Hiszem én is, de jerünk el az ügyészséghez.
Kocsin odahajtattak. Az ismerős alügyész, a mikor meglátta őket, elejbük
ment.
– Igaz, asszonyom, ugy történt, nagyságos asszony. E leveleket az ön
nevére czimezte, a zsebében találtuk.
Mari leült és olvasta a leveleket. Az egyikre belül az volt irva: «Az
ügyésznek.» Azt átadta nyomban. De nemsokára visszakapta:
– Önnek is szól asszonyom. Ime, ha parancsolja, elolvasom.
Olvasta:
«Nem követtem el a bünt, a mit magamra vállaltam. Hogy miért vállaltam
el, annak lehetetlen, valószinütlen története van. Nem mondhatom el, de
kivánom, követelem, hogy higyjék el egy, az élettől megváló embernek.
Utolsó órámban még én sem hazudok. Ágnes természetes halállal mult ki.
Isten engem ugy segéljen. Renner György dr.»
Egy pillanatig megdöbbenve néztek egymásra.
– Szegény ember! – szólt az ügyész. – És ha nem indiskréczió, szabad
megkérdeznem, hogy mit irt önnek?
Mari átnyujtotta a levelet. Az ügyész olvasta hangosan:
«Nem akarsz hozzám jönni élve, majd hozzád megyek én halottaimban.
Meghalok, hogy szeress!»
István is, az ügyész is kérdő pillantást vetettek az asszonyra:
«És mit mond ön ehhez?»
– Ah, ez az ember még utolsó pillanatában is hazudott! Százszor
hazudott, ha ártatlannak mondja magát:
– De miért tenné?
– A hazugságért, az aljasságért magáért és hogy halála után is
kinozhasson. És hogy…
Elhallgatott. Eszébe jutott valami. Hát ha gyermekeiért tette? Hiszen
mégis csak apa volt.
Elolvasták ujra mindannyian mind a két levelet.
– Khaosz! – mondá az ügyész – nem lehet eligazodni benne. Ugy vélem,
hogy ebben az ügyben uj vizsgálatra lesz szükség, ha csak az elhalt
hátramaradott egyéb irásai nem nyujtanak fölvilágositást. Titokzatos az
egész!
Lekisérte őket a lépcsőn. A földszinten egy fehérre festett ajtó mellett
mentek el.
– Nem kivánja látni?
Az asszony megértette, hogy férje holttestét akarja neki megmutatni az
ügyész. Elsápadt, de nem habozott.
– Jerünk!
Világos, derüs, szinte vidám szoba volt, a hol Renner György egy
fapadon, kiteritve feküdt. Rendes polgári ruhájában, mintha csak ledőlt
volna egy kissé. Egy vén fogházőr virrasztott mellette nagy busan. El
volt keseredve nagyon, mert félt, hogy elcsapják. Ő őrizte a vizsgálati
foglyot az utolsó napokban és az ő elnézése tette lehetővé az
öngyilkosságot. Nem hallotta meg, a mikor a vaságyát fölállította a
falhoz és annak lábára fölakasztotta magát. Mikor beléptek, akkor is
monologizált magában és ügyelt a halottra.
«Ha föltámadna!» talán ezt gondolta magában.
Az ügyész rárivalt:
– Menjen ki!
Az öreg kisompolygott. Egyedül maradtak, közeledtek a holttesthez. Mind
a két férfi megfogta az asszony kezét, hogy segitségére legyenek.
– Oh, erős vagyok én! – mondá halkan. – Bizhatnak bennem.
Vad tekintetet vetett a halottaiban is mosolygó álarczra. Kimeredt
szemmel nézte-nézte és az a stereotip mosoly egyszerre eltünt a halott
arczáról. Most olyannak látta, a milyennek soha még: iszonyu szenvedés
látszott a megfagyott vonásokon. A keserüségnek, a kétségbeesésnek
szinte démoni visszatükröződése.
Megrendült és hangos, szinte őrületes sirásban tört ki. Szinte rábukott
a halottra. István megfogta a zokogó asszony kezét:
– Jerünk, – mondá – a gyermekek várják!
Egy pár pillanatig kézen fogva, mint egymáshoz tartozók állottak Renner
György előtt.
Az megmerevedett, nyitott szemeivel, mintha rájuk bámult volna.
Az ügyész, a ki szeretett «megfigyelni», észrevette, hogy a
megüvegesedett szemgolyóknak még van annyi fényük, hogy ennek a párnak
képét visszatükröztették…
X.
A halottat eltemették. Mari magára maradt a gyerekekkel, a kik még egy
pár napig emlegették apjukat, aztán nem szóltak róla többé. Elmult
mindenkinek, nem hiányzott senkinek. Az ujságok irtak róla, helyesebben
az ügyéről egyszer-kétszer, kiadták legutolsó levelét, emlékét
megtisztitották a gyilkosság vádjától, valamelyik lap mint tragikus hőst
állitotta közönsége elé és ha halaványan is, de odafestette mellé Marit,
a modern boszorkányt.
István tenni akart valamit a tárczairó ellen, de az asszony lebeszélte:
– Hagyja el, legyen igy, maradjon igy. A gyerekek érdeke ez, az apjuk
hadd maradjon tisztán a világ előtt. Én végre is csak nénjük vagyok! Én
nem kompromittálhatom őket, akármit is beszéljenek rólam!
És engedte, hogy az egész közvélemény ugy tekintsen rá, mint egy
szabadon járó bünösre.
– Végre is! – mondá – nekem már nem árt!
Az utolsó napok megint melanchólikussá tették. Ugy érezte hogy hiába
minden erőlködése, a boldogság örökre leszámolt vele.
Nem egyszer eltagadtatta magát Gyalui István előtt és ezalatt Renner
György hátrahagyott irásai között kutatott. Keresett valamit, maga se
tudta, hogy mit.
Végre is valami régi orvosi határidőnaptárt talált, a melynek sárga
lapjai tele voltak irkálva olyan megjegyzésekkel, melyeket csak ő
érthetett.
Tört mondatokban, egy-egy szóval, le volt itt irva a Renner excessivus
szerelmének egész története.
Ugy kellett lennie, hogy Renner nem tudott uralkodni magán, és ha
szenvedélyéről nem szólhatott senkinek, legkevésbbé pedig neki, legalább
a mindennap kezében forgó hallgatag könyvnek tett egy-egy tört
vallomást.
Szelid, poetikus ömlengésekkel kezdte. Itt még egész mondatok voltak.
Rövidebb mondatok következtek azután. Ilyenek:
«Meg kell őrülnöm, meg kell ölnöm magamat, hogy meg ne őrüljek!»
«Sohse hittem volna, hogy a gazságra is…»
«Miért öljem meg magamat?»
«A törvény utálat, a társadalmi rend – gaz!»
«Ha hinnék Istenben, a másvilágban.»
«Csak egyszer lenne az enyém!»
«Örökre az enyémnek kell lennie!»
«Megmérgezni… megölni az egész világot!»
«Mosolygása nem biztatott-e?»
«Ne tedd, ne tedd, ne tedd!»
«Meg van… El vagyok veszve, meg vagyok mentve.»
Érthetetlen, kúsza sorok következtek azután. Egy-egy szó, mely homályos
eseményekre vetett fényt.
Mari sillabizálta, olvasta, találgatta: mit jelenthetnek. Lázasan,
szinte szédülve nézett ama sötét sziv misztériumaiba. Gyönyörködött
annak a kinjaiban? Vagy az iránta táplált pokoli szerelem eleven
története kapta meg?
Maga sem tudta már tisztán. A rettenetes dolgok, a melyekbe ártatlan
lélekkel került: megmérgezték. Egyszer a kitöltött boszu diadalmas
érzése került felül benne, másszor meg a szánalom az iszonyuan
megbünhödött ember iránt.
Khaosz volt a lelkében, a melyből lassanként két domináns érzés vált ki:
két bánat, két halottért.
– Borzasztó vége volt, rettenetesen büntette meg magát! – gyakorta igy
szólt magához. Néha Gyalui Istvánhoz, a ki ebben az időben elvesztette
hatalmát lelke fölött.
Több, mint egy hónapig tartott ez az állapot változatlanul. A család is,
István is valami katasztrófától féltek. Észrevette, elhivatta Istvánt.
Gyászruhában ült az ablaknál, ugy fogadta.
– Meglepi, hogy gyászban vagyok, a gyermekekért!
István rosszkedvüen, de szinte nyers őszinteséggel szólott:
– Meddig tart még ez az erőszakos martiromkodás?
– Attól félek, azt hiszem, hogy örökké.
– Azért hivatott?
– Azért. És hogy nagyon, de nagyon szépen bocsánatot kérjek magától!
– Bocsánatot, ön, tőlem; miért?
– Hogy ilyen vagyok, hogy nem tudok a magáé lenni. De nem vagyok a
magamé. Az utolsó idők eseményei szivembe nyomultak, azok élnek bennem
és nem én.
– Hisz ez természetes, ki hányná szemére ezt?
– Én magam, de ha csupán ez volna! De van egy más valami, a mit rettegek
magamnak is bevallani… Pedig be kell vallanom magának is.
– El vagyok készülve mindenre!
Mari a férfi vállára tette kezét és nem könyező, de csudálatosan szomoru
szemeit reá vetette.
– Oh, hogy szerettem magát, jó isten, hogy szerettem!
– És most?
– Rettegek a gondolattól, de él bennem, de nem lehet elhallgatnom, hogy
nem szeretem ugy többé. Nem, ez hazugság, ez kevés: ugy érzem, hogy
teher lennék az ön nyakán.
Gyalui István kezeibe rejtette arczát, egy pillanatig gondolkozott,
aztán fölpattant helyéről:
– Nem igy, hát nem szeret. Nem engedem, hogy beletemetkezzen
melanchóliájába. Nekem igérte, nekem adta magát, szabad akaratából. Az
enyém, ez a megmásithatatlan.
Mari összekulcsolta előtte kezeit:
– Könyörgök magának, engedjen az utamra. Nem szerelemmel, de könyekkel
vagyok tele; oh engedje, hogy elsirjam magamban.
István, ha erőszakoltan is, tréfára fogta a dolgot:
– Hát sirunk együtt, siratjuk az egymás nélkül eltöltött esztendőt…
Mindketten elhallgattak. Emlékeztek az aranyos napsütéses multra, talán
éppen arra a margitszigeti délutánra, a melyen eligérkeztek egymásnak.
– Nem az vagyok, a ki voltam – szólalt meg az asszony – rettegek attól,
hogy megcsalom magát.
Olyan szomoru, és egyszersmind olyan meggyőző hangon mondta, hogy
Istvánnak ajkára fagyott a tréfa.
– Jól van! – mondá. – Hát hagyjuk el egymást, menjünk messze egymástól.
Én nem keresem föl magát többé soha, de várom. Ha megunja a gyászt, ha
kifárad a magányban, ha le akarja rázni lelkéről a melanchóliát: jöjjön
el, mondja meg. Én mindig fogok gondolni magára, és szeretném, ha maga
is gondolna arra: van egy férfi, a kit egykor szerettem, a kié voltam
egykor; és az enyém még mindig.
Csüggedten is, reménykedve is: nem teszek le a reménységről, hogy el fog
jönni.
Kezet fogtak egymással.
– Mit fog tenni? – kérdé a férfi.
– Elmegyek falura, ott várom be, míg fehér lesz a hajam… És maga, hová
megy?
– Oh nekem nem is olyan rossz. Nem bucsuzok, elhitetem magammal, hogy
valami szerencsétlenség ért bennünket, a mi miatt évekre kellett
elhalasztanunk az esküvőt…
Megfogta az ajtó kilincsét. Ott valami jutott eszébe:
– Megcsókolom a gyerekeket maga helyett…
Aztán elment.
_Befejezés._
Az élet gondja bekergeti a falut a fővárosba. Hátukon czipelve az élet
nehéz keresztjét, mind nagyobb karavánok, szomoru és éhes fáradt és nagy
erejü alakok jönnek a mi Budapestünk kapuja elé. Alig tudjuk már
befogadni őket.
Alig tudnók, ha nap-nap után nem vonulnának ki közülünk azok, kik
pihenni, gyászolni, vagy felejteni akarván, elhagyják a várost és
keresnek egy csendes, napsütéses falut.
Oh kedves, szép felvidéki falvak, szalmafödeles vályogfészkeitek
kimosolyognak az akácz alól. A fehér falak, a kicsiny ablakok, a
kizöldelő kerités: mindez oly barátságos, olyan enyhe. A nagy házak, ha
diszesek is: komorak mindig. Itt meg a rongyosak is oly vidámak,
félrecsapott tetejükkel, kusza garádjukkal olyanok, mint a jókedvü
koldus…
Mari egy ilyen fészekben verte föl tanyáját, elhozván magával a
gyermekeket.
Milyen boldog volt az apró nép, otthon voltak végre. (Hiszen a nagy
város nem a gyermekek otthona, csak sanyarognak benne.)
Az aprószentek hamarosan jóbarátságot kötöttek az egész faluval. És a
«kis gróf»-ból is olyan parasztgyerek lett, hogy no! Nem aludt többé
nappal, maga kérte, hogy mosdassák meg hajnalban és szaladt ki a pástra
madártojást keresni.
A gyerekek boldogsága nagyon lassan ragadt rá Marira. Szomoru maradt az
eleven mosolygások közepette, és sötét volt, mig körülötte ragyogott
minden. Az ég, a vidék, a házak, a parasztok arcza örvendett, hogy ilyen
impraktikus, naiv és adakozó uriasszony telepedett közéjük.
Hisz ettől fél falunak meg lehet élnie, akár kaszát se fogjanak többé a
kezükbe!
Mari maga se tudta, hogyan történt, de a falusiak e naiv ravaszsága
érdekelni kezdte. Kezdetben tetszett neki, később boszantotta.
Igy lopódzkodott be hozzá ujból a világi gond, és lassan-lassan helyet
kivánt magának a tulvilági gondjai között.
Aztán tavasz is lett. Egy gazda reája kötötte – nagy árért – egy pár
hold rossz ugarját. Megvette, hogy legyen valami jussa, a miért itt
lakik. A földet meg kellett miveltetnie.
Az ekevas belemélyedt a földbe, nézte a barázdát. Ez mulattatta egy
kissé. Aztán kikelt benne a buza. Kiváncsian leste, hogy nő. Megérett a
kalász, sok volt, szép volt. Ott hallgatta – a gyerekekkel – az aratók
esti dalát. Szive megenyhült, olyan szomoruság fogta el, a mely nagyon
is hasonlitott a boldogsághoz. Másnapon sirt, sirt, édesen keservesen.
Arczra borulva, bezárkózva.
Aztán tél lett. Sok gabonája volt, el kellett adni. Nem irhatott az
apjának, föl kellett mennie a fővárosba személyesen. Egyedül a legjobb
végezni az ilyesmit.
De hogy maga, személyesen, egy asszony kössön üzletet, elmenjen tán a
börzére is. Pfuj!
Elment Gyalui Istvánhoz. Otthon találta.
Nem volt meglepődve.
– Hát megjöttél? Csaknem két évig várattál…
Kinyujtották egymás felé karjaikat. Megölelték egymást.
A mikor Mari kibujt a férfi karjai közül, az egyszerre meglepetve nézett
reá.
– Te, te, mi történt veled? Egészen megváltoztál. Olyan vagy, mint
lánykorodban.
Csakugyan, a daczos, elkeseredett, erős vonás nem volt többé ajkai
körül. Elmult egészen, vagy csak a nap sütötte le? István nem győzött
betelni a nézésével.
– Kis boszorkányom! – Mit tettél?
Mari elgondolkozott:
– Mit tettem, hogy mit tettem? Nem jót, bizonynyal nem jót; alig
emlékezem a multra, mindennap felejtek valamit.
Szomoru hangon még, de már kipirosodva, mosolyogva hozzátette aztán:
– Mégis szép az élet… Élni jó… Talán árulás ez, de hisz én nem vétettem
a jó Isten ellen, és az megbocsátja nekem, hogy élni szeretek…
Kirándulás Aranyországba.
A nagy Renée nem lett szebb azóta se, hogy asszonysorba lépett. Pedig
ezt vártuk tőle, ezt igértük neki. Érdekes, fakó és fáradt maradt,
egészen elütő tipus, mint az estély jól táplált, gömbölyü asszonyai.
Amint megpillantott, – már messziről – különös mosolylyal intett felém.
Nem láttam amióta lányságát elhagyta és valószinüleg erre vonatkozott
mosolya is. Olyan arcza volt, hogy egy pillanatig tartó mimikával
megkritizálta magát, a házasságot, a férfiakat, az egész életet.
Rögtön számon kértem a férjét.
– Nincs, nincs! Karlsbadban van téli kurán. Szegény, hogy unatkozik és
én mily szomoru vagyok! – Talán a kelleténél több guny is volt a
bánatában, a sóhajában.
Nem bolygattam többé a kérdést. Rátértünk a tárgyra.
– Hol is hagytuk el, amikor utoljára találkoztunk?
– Kicsufoltunk mindenkit. Folytassuk? Én kezdem magán.
– Beszélhet egész bátran, ez az öreg asszonyság, aki gardiroz, csak
tetteti, hogy mindent hall, mindent ért. Nem hall, nem ért semmit. A
gömbölyü szemei járnak, forognak, mosolyognak egyre, nincs meg benne
többé, csak a kiváncsiság. Az anyósom, már kétszer volt tetszhalott, a
legjobb lélek a világon.
A kis öreg asszony lehetett vagy hetven éves, de nem volt még egy szál
ősz haja. Nem hagyott bennünket el egy pillanatra se, mindig mosolygott
és roppant érdeklődéssel hallgatta, mit beszélünk. Egyszer-egyszer
tréfás aprehenzióval törülte meg ajkai szélét:
– Ugyan Renée, ugyan!
Leültünk, helyesebben elbujtunk a buffet közelében, ugy néztük az estély
hölgyeit, voltak vagy negyvenen. Csunya nem akadt köztük csak kettő, az
Otol-lányok. Feketék, kis szemüek, mint a Szent Jakab szőlő. És sárga
ruhában! Karonfogva sétáltak le s föl a teremben, mindig együtt, mindig
zenéről beszélgettek. A nőtársaság nagyobbik része mulatott a kedves
csunyaságokon, nézték őket, örültek nekik, mintha egészen másfajta
lettek volna.
– Csak az a bajuk, – mondá Renée – hogy ezek a feketeségek még csak az
első generáczión gazdagok. Mi többiek, már a másodikon, sőt a harmadikon
azok vagyunk. Higyje meg, hogy a gazdagság szépit. És fehérit. Nézze
meg, alig talál itt barna arczbőrü asszonyt!
Csakugyan, hófehér arczok, a hónál is fehérebb női nyakak, karok
ragyogtak, vakitottak mindenfelől. Oh nem lehetett itt csufolódni, itt
csak bámulni és megrészegedni lehetett. Milyen állak, milyen illat
szállott fel a jól táplált, gondozott fehérségekről!
– És a gazdagság nivellál, – szólt Renée az ő tréfásan sentencziózus
modorában – nézze azt a négy asszonyt, ottan. Nem rokonok és mégis
hasonlitanak egymáshoz. A hajuk egyképpen fényes és puha: napjában
háromszor is bedörzsölik tojással. A szemüknek mély, tüzes és epedő
kifejezése van, egész nap a diványon feküdnek, álmodoznak, olvassák,
most például – a «Bète humain»-t, Baumbachot… Aztán jól élnek, a sok
édes tészta, a frissen sült husok, a nyugodt, hosszu álom a higienikus
hálószobákban…
A nagy Renée maradt a régi, ugy beszélt, mint egy tanár. Folyton
általánositott. De a végén mindig kitört belőle a gunyos móka. Most is
odafordult az anyósához és megkérdezte:
– Igazam van, ugy-e mama?
A kis öreg asszony megtörülte ajkai szélét és boldogan mondá:
– Igen, persze.
Szeretett volna még más valamit is mondani, de nem jutott eszébe semmi.
Renée hamar felkapta a szót, rámtámadt:
– Hát maga mit keres itt?
– Meguntam a munkát, szeretnék megházasodni gazdagon. Tudja, most
divatban van itt ami mesterségünk. Valami ideális irányzat vett erőt a
mamákon: autogrammokat gyüjtenek. A leányok – ugy hallottam – esküt
tettek egymásnak, hogy nem mennek férjhez, csak szerelemből. Valami
készül itten, szeretnék ott lenni, amikor legelsőbb fölbuzog a forrás.
Jót nevettünk mindaketten. Az öregke is nevetett. Nem, sehogysem ment a
csufolódás ma és itten. A lakás oly szép volt és a háziur, aki a magyar
kartongyártás körül határozott érdemeket szerzett magának,
bebizonyitotta előttem, hogy a gazdag embereknek is van izlésük néha.
Luxuriozus, uri volt minden, ami egy kis gyanut kelthetett, pusztán az,
hogy talán egy kissé uribb és pazarabb is volt a kelleténél.
Csakhogy esti tizre Banner Idát várták. Idát, akit mindnyájan ismerünk
az opera páholyából, ahol magas katonatisztek, miniszterek, mágnások is
vizitelnek nála. Idát, aki oly nagy lépésekkel jár az utczán, mint egy
grófné. Sebesen, egyedül, messziről kiséri egy inas.
A fehér arczok megszinesedtek, a hölgyek hajukat igazgatták, a mint
megjelent közöttük. Csak egy félóráig maradt, de roppant kedves volt,
mint egy fiatal királyné az udvarhölgyei között. El is ismerte itt
mindenki és egy félóráig, amig itt időzött, egészen megváltozott a
társaság, másról beszélgettek, mint rendesen. Mágnás asszonyokról és
versenyekről, politikáról, főpapokról. Csak a két csunya fekete leány
maradt változatlanul a muzsikánál.
A nagy Renée ásitott, a mikor az estély fényessége egyszerre eltünt.
– Vége a szenzácziónak; akár haza is mehetünk, álmos vagyok.
Hanem egyszerre fölelevenedett, a társaságban meglátott egy hölgyet, aki
eddig mindkettőnk figyelmét elkerülte. Fölkiáltott:
– Ni, ni: O–lym–pi–a! Ismeri?
* * *
Szebb volt valamennyinél. Az arcza fehérebb, a haja feketébb. A
szemöldökei csaknem összenőttek, de mégis volt közöttük egy hajszálnyi
elválasztó fehér vonal. Fülei mellett haja egy-egy fekete pehelyben
folytatódott. És e merészségek daczára a legszabályosabb arcz, amit
valaha láttam. Sok olyan tulajdonsága, amelyek közül egy is széppé tenne
valamely asszonyt. Arcza egyik felén még a konvenczionális Ámorgödre is
ott mosolygott, de csak diszkrétül, csak jelezve. A tökéletes formáju
fülekben két óriási nagyságu brilliant-button ragyogott, gyenge fénynyel
boritván el az egész fejet. Mégis, nekem olybá tetszett, mintha csak
viaszbaba volna, de olyan, amilyent csak egy elsőrangu szobrász
készithetett, szövetkezvén valamely nagy festővel.
– Várjon, majd ha föláll! – mondá a nagy Renée, gyönyörüséggel
ráfeledkezve a szép asszonyra.
Fölállott; csaknem egy félfejjel magasabb volt itt mindenkinél. És
karcsu maradt, talán az egyetlen igazán karcsu az egész nőtársaságban.
Pedig látszott rajta, hogy nem visel vállfüzőt, törzse szinte
hátrahajlott, amikor ment, lebegve, bájosan, ruganyosan, de olyan
szabályosan, mint az a csudálatos beszélőbaba, akit Olympiának hivnak a
«Hoffmann meséi»-ben. Fölkiáltottam:
– Olympia!
– De jöjjön s menjünk közelebb. Nézze, hogy mosolyog: egy gép
mosolygása. Hogy iszsza a teáját; micsoda tréfaság, hát kell ennek
ennie? Hallgassa, hogy beszél.
Csak a szükségesekre szoritkozott, amikor beszélt: «Igen, nem, köszönöm,
holnap, a férjem szereti…»
A férje pedig mindig ott volt a nyomában. Egy magas, kissé rideg, de
határozottan férfias, vastag fekete bajuszu uri ember.
– Nézze, – szólt Renée halkan, – Coppelins mester hogy kiséri Olympiát,
nehogy valami tudatlan ember kárt okozzon benne. Nézze az arczán azt az
aggódó vonást, fél, hogy mindjárt kisül minden!
Egy pillanatra az asszony is, a férfi is el-eltünt előlük. Renée
izgatott lett, csaknem elfeledkezett a formákról, csaknem kézen fogott:
– Nézze, most alighanem baj esett. Siessünk a szomszédszobába. A
beszélőbabát egy kissé magára hagyta a férje, most aligha nem megint
megszökik.
– Megszökik, megint? Hát szokta?
– Ugyan, ne tetesse magát, hát nem tudja az Olympia regényét?
A nagy Renée örült, hogy elmondhatta. Hadarva, sok mondatot csak
jelezve, mimikával jelezve egy egész történetet:
– Ez a Só Ágnes. Nagyon gazdagok, Dunántul. Olyan lány volt, hogy
ostobának és ártatlannak gondoltuk. Azért szerettük, mert olyan szép,
utánunk mondott mindent, mint egy madár. Nyáron falun laktak, egy
tüzértiszt megszöktette. Egy árva kis katonafi, szőke, mint a kalász…
Egy hétig lehettek csak együtt, csak Kremsig mehettek. Az apja utánuk
küldte az iroda-igazgatóját, egy fiatal embert. Rájuk talált, a tiszt
nem volt otthon, elvitte a lányt, hazahozta, aztán elvette. Elment
hozzá, odaadták neki, ez a férje.
– Pfuj! Verekedtek legalább…
– Hogyne; a tiszt sebesült meg.
– És aztán?
– Aztán, már másodféléve élnek békességben. Kicsinyük nincs, a férj
szerelmes Olympiába, az pedig kisérleteket tesz olykor, hogy elszökjék.
Ha magára hagyják egy pillanatra, akkor megy, mennie kell, mint egy
gépnek, amelyet elinditottak. Négyszer próbálta már meg, mind a négyszer
visszahozták, jött vissza szépen, nem sirt, nem esett kétségbe,
változatlanul nyugodt maradt.
– És mért nem zuzza össze férje az egész bűbájos szerkezetet, egy
csapással!
A nagy Renée kinevetett.
– Maguk csak mindig beszélnek, hanem amikor cselekedni kéne, futnak
utánunk, mint egy kis kutya…
Szidni akart tovább, de egyszerre elharapta a szót, az elhagyatott
dohányzó-ablakhoz szaladt:
– Jöjjön! – szólt, csaknem kiáltott.