öltözetben. Felhasználta a pillanatot, amig férje mással beszélt,
leszökött, menni akart, mennie kellett! De alig ért a kapuhoz, férje már
ott volt mellette. Láttam, mint fogja karon és mint jönnek vissza egy
szót sem váltva egymással.
Egy percz mulván mindketten benn voltak a nagy teremben. Semmi változás
rajtuk, legfeljebb a férfi haloványabb, és az asszony szinesebb egy
kissé. Azonban ugy lehet, hogy ez a szines fény az arczán csak a nagy
buttonok ragyogása. Itta tovább a teáját és felelt, ha szóltak hozzá:
«Igen, nem, köszönöm, a férjem…»
* * *
Engedelmet vettem magamnak a kis siket öreg asszonytól, hogy
hazakisérhessem őket. Gyalog mentünk. Oly jól esett járni a ropogó
hóban, az ezüstszinü éjszakában. Pompás hideg volt, de oly barátságos
hideg! A budapesti nagy ormótlan házak is oly kedvesek ilyenkor, a fehér
fövegeikkel, az erkélyeket tartó óriásoknak szakálluk, bajuszok,
kalapjuk nő. De legkellemesebb az, hogy az ember a szűz hóra lép,
lábának nyomai meglátszanak mindenütt.
Karon kellett fognom az öreg asszonykát, hogy el ne csuszszék. Renée egy
darabig ezen mulatta magát, de csakhamar visszatért Olympiára. Alig
néhány lépéssel ment az előttünk, a férje karján. Mily pompás pár, mily
szótlanul mentek egymás mellett! Hanem Renée megfigyelte, hogy a férj az
Olympia karját odaszoritotta a derekához.
– Iszonyu állapot, – szóltam akaratlanul, – hisz ez az ember, ha oly
aljas nem volna, hőssé lehetne. Talán az is. Eh, a mi mértékünk rossz,
ez az ur férfi.
– Ne filozofáljon, – szólt Renée – hanem nézzen oda!
A sarokra mutatott, a hol a gázlámpa alatt hirtelen feltünt egy fiatal
tüzértiszt alakja.
– Ez az, – mondá Renée lázasan, – ez az, a ki elvitte, aki vissza akarja
venni. Les rája, megvárja mindenütt, egész éjjel föl és alá jár a háza
előtt… Nézze, most halad el előtte Olympia, most egymásra néznek, a férj
mereven tekint maga elé, nézze, mily vad az arcza, most ő is a tisztre
néz…
– Miért nem mennek egymásra, az egyik megölné a másikat!
– Ne beszéljen, nézze… Most már nem látom őket többé!
Kipirult az izgalomtól, alig tudott beszélni. Az öregke is nagyon
komolyan törülte a szája széleit. Ő is nézett maga elé nagy szorgosan.
A nagy Renée szinte elfelejtette, hogy vele vagyunk, felkiáltott:
– A gazember!
– Ki?
Szánalommal, sőt némi megvetéssel nézett reám:
– Ki lehetne? Senki más csak a férj!
Elhallgatott, talán megbánta, hogy ugy heveskedett. Tréfálkozva fordult
az öreg asszonykához, a fülébe kiáltotta:
– Ugy-e mama, igazam van, gazember!
– Az, gazember! – mondá az asszonyság, ámbár nem tudta, miről van szó.
De ha tudta volna, akkor se mondott volna mást. Daczára hetven
esztendejének, daczára annak, hogy _ezek_ a dolgok már csak ugy
rémlettek előtte, mint az ezüstszürke éjben én előttem az Olympia
eltünő, az éjszakával lassankint összefolyó alakja.
Fehér egerek.
A rózsaszin orru, fehértestü rettenetes állatok roppantul megszaporodtak
az utolsó időben itt Budapesten. Megforditva történt ezuttal: az élő
állat szoritotta ki a gépet s ma már sehol se látni a fővárosban
Cartesius ördögét, amint szerencse levelet huz, lutriszámokkal szolgál.
A fizikai eszköznek, a hires filipaksznak a rózsás orru, rózsás farku,
fehér és borzasztó kis állat lépett az örökébe.
Tiz évvel ezelőtt mindössze négy-öt helyen láttam csak a nyomoruság e
picziny szolgáit, ma minden félreeső, de népesebb helyen látom.
Iszonyuan elszaporodtak a városban a fehér egerek és azok a vén
asszonyok, akiknek napjára elég az a tiz-husz krajczár, amelyet az apró
jószág – optimisztikus számitás mellett – megkeres a számukra.
Természetesen levonva a 10–20 krból azt a krajczárt, melyet a kis
kenyérkereső száraz zsemlében megeszik.
Mert nincs immár semmiféle üzlet rizikó nélkül.
* * *
Ugy-e fiatal emberek, nekünk mindig különös látvány egy öreg asszony.
(Anyánkat kivéve, – az más!) Iszonyu, hogy az asszonyok is megöregednek!
A magam részéről sehogyse tudok belenyugodni a természet e rossz
ötletébe és amig egy fehér asszonyképre simul tekintetem, el sem is
tudom képzelni, hogy a fehér arcz a ráncztól legyen sötét, a barna haj
az öregségtől legyen fehér valaha. Tudom, hogy igy van, hogy igy lesz –
és nem nyugszom bele.
Csodálkozó tisztelettel nézem a vén asszonyokat. És borzalmas bámulattal
állok meg egy fehér egeres öregasszony előtt.
Széditő és titokzatos, hogyan jutottak idáig?
Olyan egyszerűen: cselédek voltak, elöregedtek, nem kellettek senkinek
többé. Az idő elmult fölöttük, katonáik elkerültek a másik garnizonba –
ahol a legfőbb generalis az ur – és ők egy megspórolt öt forintos utján,
egy eladott nagykendő árán: hozzájutottak az ördöngős állatkához, aki
egy favályucskából szerencselevelet és lutriszámokat huz, darabját két
krajczárért…
Adta kis állatja, olyan kedves! Főképp, ha párosával van. Nem pöröl az
öreg cselédre, daczára, hogy kenyeret ad neki. Hizelgően buvik meg,
szerényen czinczog az aszu melleken. A kebleken, melyekről idegen
gyermekek szivták az életet, pénzért. (Férfiak azóta, de hol vannak?)
Amelyeken csak rövid néhány napig csügghetett a jogos tulajdonos, aztán
elment, eltünt: vidékre, a legmesszibb vidékre.
Dehogy akarom megrikatni akár a leglágyabb szivü olvasót is, csak egy
statisztikai tanulmányommal hivalkodom: a fehér egerek budapesti
birtokosainak nagyrésze: elöregedett, támasz nélkül maradt cseléd.
Ugy lehet, nem sütöttem ki ezzel a világra nézve valami különös érdekü
dolgot. Talán kompromittálom is magamat, hogy engem érdekelnek ezek a
csuf vén asszonyok a még csunyább keresetükkel. Ezek a – minden asszonyi
törvény ellenére – szótalan némberek, akik czimben és rangfokozatban, de
keresetben is, sok, sok fokkal állnak a koldusok után.
Bevallom az igazat: sok ismerősöm is van közöttük. Egyiknek-másiknak –
például a lánczhid mellettinek – állandó kuncsaftja is vagyok. Ez a
fehér egeres asszonyság talán valamennyiük között legfőbb fokán áll a
mesterségének. Hisz benne. Ha nem jön egész nap senki, megszólitja az
egeret:
– Muerus huzzál! A rózsaszin farku bestia belenyul a vályu női
osztályába. (Mert külön férfi osztály is van.) És kihuz egy nyomtatott
czédulát, melyet az asszonyság százszámra vásárol Bucsánszkynál,
Bagónál. Jól tudja, hogy mi van, mi lehet benne.
Egy boldog szerelem igérete és öt lutriszám. Milyen szépen mondja, mily
jó számok!
– Okosabb, mint egy pap, egy kanonoknál okosabb! – motyogott a néni.
* * *
Egyszer, őszszel volt, ebben a zuzos hidegben, hihetetlen, hogy csak nem
rég: szép őszi estén kimentem Bim-Bim király birodalmába.
A városligeti tüzoltó-térre tudniillik. Talán az utolsó meleg estve
volt, már folyton zörgött a lomb lefelé hulltában, de még sokan háltak
kint a szabad ég alatt, a friss levegő kedvelői azok, akiknek egy zöld
lócza a palotája, tüzhelye, az ágya.
Jó sokáig vigan voltak Bim-Bim király birodalmában. A nép nem akart
elválni az ő vasárnapjától, a vasárnapi tarka mulatságától, nem akart
aludni, nem virradni a hétfőre, a józan, a komoly hétközi napra.
Végre is a bódék becsukták ajtaikat: a komédiás, a kóczevő, a
hasbeszélő, a hintás megszámlálta s hazavitte a sok rézpénzt: a Bim-Bim
királynak hüségesen beszolgáltatott adógarasokat.
Egyszerre csendes lett a liget, nem hallottam mást, csak lépteim zaját,
a száraz falevél zörgését, amint ágyaztak maguknak kóbor urak, rosszképü
csavargók. Hamar megágyaztak, hamar elaludtak és nem törődtek vele, hogy
itt jár közöttük valaki és virraszt fölöttük. Jó lelkiismeretü, gyáva
nép: a rendőr se bántotta őket; falusi ember lehetett: nézte a csillagok
járását. Legfeljebb én rám nézett gyanakodó szemmel; mit keres itt egy
jóruhás ember?
Négy öregasszonyság csendes beszélgetését hallgattam ki. A legfiatalabb
nézett ki köztük a legvénebbnek, mert piros olajos kendővel volt bekötve
a feje. Hozhatta ezt a divatot a falujából – negyven esztendeje.
Mind a négy asszonyság «fehér egeres» volt. Fehér egér tulajdonosoknak
mondom őket, bár az egyik két kopott stigliczmadárral helyettesitette a
négylábu albinákat. Tehát szegényebb volt mint a többi, mert a
stigliczek, mint szerencselevélhuzók, kimentek a divatból. Az értékük
krajczárokra devalválódott, csakis idősebb, más korból való
cselédleányok ragaszkodnak hozzájuk. – A stigliczek aludtak, a fehér
egerek aludtak, a vén asszonyok beszélgettek.
Egy kövér anyóka elégedetten csörgette a rézpénzét.
– Jó volna inni egy kis édes pálinkát! – mondá.
– De még egy kis lebbencsleves is jó volna, tarhonya benne és egy
virsli.
– Kend csak mindég enne! – szólalt meg a kövér asszony.
– Ha valami jó volna! – jegyezte meg a stigliczes asszonyság.
– Haza kéne már menni! Jön kend?
– Megyek, de másfelé. Nem vagyok én olyan uriasszony, nem lakok én
Pesten. Nem fizetek én egy hónapra két pengő kovártélyt!
– Csak az a rossz, hogy ha Albertfalvára megy, két krajczárt kell
fizetni a hidon.
– Hadd éljen a császár is!
Közben az egyik öreg némber szódavizzel kinálta a többit.
Az olajos kendős különösen nagyott huzott a szifonból.
– No, no, le ne harapja a vasát.
– El vagyok busulva! mondá az öreg asszony.
– Megint a fiával?
– Azzal. Kitanitottam pékmesterségre.
– Hát osztán?
– Csütörtökön mondják, megholt, már ugy mint az elmult hétfőn. A
János-kórházban.
– Nem hitták a temetésére se?
– Nem. Pedig beleirtam az átréczomat egy könyvébe, amikor ott voltam
nála a kóházban, a multkor mondtam, hogy hivassanak, ha kellek. Egy
narancsot vittem neki és beirtam a nevemet az olvasó könyvébe. Szóltam
az ápolónénak…
– Kellett volna neki adni husz krajczárt!
– De hát azért elhihattak volna…
– Nem találták a könyvet, nyilván, – mondá a stigliczes asszonyság.
* * *
Nem szép tőlem – tudom – hogy ugy helyezem ide a fehér egereket, mint az
asszonyi nyomor allegorikus alakjait. Az igaz, hogy szinte alkalmasak
erre most, hogy oly roppant mód elszaporodtak itt Budapesten.
A három-négy rakás alma, amelyet egész nap árul egy vén dilettáns kofa,
és jó ha egész napon át tiz krajczárnyi hasznot szerez vele, kiment a
divatból.
Az asszonyok nehezen adják magukat a koldulásra – kevés hozzá a
filozófiájuk talán? És inkább, mintsem hogy a könyörületes szivekre
appelláljanak, a szerelmet és szerencsét óhajtó keblekbe helyezik a ő
bizodalmukat.
Egy pár fehér egér, egy vályu, száz czédula: no ez már elég lesz nekik
erre az életre.
De hol veszik a fehér egeret? Kivel tanitják be? Egymástól csereberélik?
Az egyik meghal és a másik megveszi az örökségét? De kitől? Kik az
örököseik?
És hogy van-e adó ezen a különös iparágon? Gondolt-e már erre a fővárosi
tanács, vannak-e ez irányban valami tervei?
* * *
Kiváncsiság ez, sőt talán naivság is, hogy kérdem: mi lesz a dolgozni
nem tudó, vagyontalan, támasz nélkül álló, bizonyára kellemetlen
külsejü, de még is csak élő, elöregedett fővárosi cselédekből? T. i.
mielőtt meghalnának.
Mert hisz fehér egér még se jut mindegyikre és valamiből mégis csak élni
kell odáig.
Élni! Hat krajczárért kávé ebédre, háromért turó vacsora, aztán
ruházatra is kell. Egy pakli dohány, valami ismerős figurás favágónak,
aki összeszögezi a fehér egér palotájának keresztlábait…
Azonfelül lakás, e földi életben és még azontul is. A temetési költségre
spórolni…
Spórolnak rá, a legtöbb a szájától vonja el, hogy temetésére legyen. Ez
mánia, ez valami képtelen ostobaság, tudom, de nem értem.
Vörös szemü, okos kis fehér egerek, huzzatok szegény öreg asszonyoknak
sok szerencseczédulát, keressetek nekik sok, sok garast szép
ezüstveretü, tüll szemfödőre, fehér gyolcs halotti szoknyára valót!
TARTALOM.
Mari 5
Kirándulás Aranyországba 137
Fehér egerek 151
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
45 |ingerlő, Ez volt |ingerlő. Ez volt
86 |tértek, De |tértek. De
104 |de de nem tudott |de nem tudott
107 |belekepaszkodott a férfi |belekapaszkodott a férfi
114 |rettegett fegyer |rettegett fegyver
116 |visszzafordult, odalépett |visszafordult, odalépett
117 |szegény aszonynak |szegény asszonynak
133 |hamarosan jábarátságot |hamarosan jóbarátságot
154 |hozájutottak az |hozzájutottak az]