fogai között czipelve, valami ember nem látta sürűbe hurczolni.
Ha föl tudta volna fogni valamennyit az ölébe és elfutni velök innen!
most mindjárt, még ez éjjel. De hogy, hová, de a mikor nem szabad, nem
lehet mozdulnia innen!
Megnézte az órát, esti nyolcz.
Talán ír Gyalui Istvánnak. Megir mindent, és hozzáküldi a gyerekeket,
ott rejti el. Le is ült, meg is írt egy sort, de szerelme föllázadt az
ellen, hogy a tragédiába belevigye Istvánt.
Elhatározta, hogy várni fog. Mit? Valami katasztrófát! Érezte, hogy
ennek be kell következnie; hogyan, honnan jön: nem is sejtette.
Vére egyszerre lázongani kezdett. Izgatott, megmagyarázhatlan öröm fogta
el. Valaminek történnie kellett.
Odalopódzott férje szobájának ajtajához, belesett.
Renner György még ugyanabban az állapotban ült iróasztala előtt. De ő-e
az csakugyan? Összetört, beteg, öreg ember lett belőle egy óra alatt.
Szemei be voltak hunyva, avagy meghalt?! De most kinyitja a szemeit. Él,
ha ez is élet!
Mari visszalopódzkodott a gyerekek szobájába és elkövetkezvén a tiz óra,
ruhástól lefeküdt az ágyba. Csukott szemekkel várta, mi fog történni.
Egyszer-egyszer elszenderedett, de egy pár percz mulván fölriadt és
elkiáltotta magát:
– Ölj meg, én legyek a második! Ide, nyomorult, ha mersz!
Árnyékokra, álomképre kiabált. A férj nem volt itt, a gyermekek
nyugodtan, édesdeden aludtak. Az egyik dorombolt is ágyában, arczára
feküdvén. Ez a muzsika volt az egyetlen hang az éjben. De Mari ezerfélét
hallott. Orkánzúgást, sirást, nevetést.
Igy telt el az éjjel. Reggel lett; a kicsikék nevetése, «kávé! kávé»-ja
jelezte a hajnalt.
Fölugrott az ágyból, megétette a gyerekeket, aztán befonta a haját.
(Erről a legnagyobb izgalomban sem feledkezett meg.)
Mi is történt tegnap? – kérdezte magától. A mint visszaemlékezett arra,
a mi történt, szinte megörült. Szólította a szobaleányt:
– Az ur fenn van már?
– Fent.
– Kiment?
– Nem, beszélget két urral.
Mari csaknem elárulta magát; fölkiáltott:
– Ah, hát mégis!
Egész nap nem találkoztak egymással, Mari tett-vett a házban,
ösztönszerűleg be-be tekintve a férje szobájának üveg-ablakán. Látta a
két idegen urat jönni-menni; egy mondat is behallatszott hozzá:
– A föltételek? – kérdé a férj.
Az egyik segéd sértődve válaszolt:
– Bocsáss meg, azt majd ott, reggel tudod meg.
– Nem azért… a ti dolgotok, csak azt hangsulyozom, hogy a legsulyosabb…
Egyebet nem hallott. De ebből következtette, hogy holnap reggelre
eltünik az élők közül az, ki megölte testvérét és megmérgezte,
tönkretette az ő életét is. Avagy… Megdöbbent e «vagyra.» Hátha a másik
esik el, a férj és az ő közös áldozataképpen. Egy uj bün merül föl –
kettőjük büne. Egy gaztett, melynek voltaképpen ő az okozója, Renner
György a végrehajtója csak.
Irgalom atyja! Hát nem tud szabadulni attól az embertől? Nem, soha, csak
szorosabban füződik hozzá, a bünök régi és uj lánczszemmel kötik,
fonják, szoritják vele össze.
Meg kell akadályoznia, hogy az az ártatlan bolond odaálljon ennek az
aljas gonosztevőnek a fegyvere elé! – igy kiáltott fel magában, hosszú
tépelődés után.
De hogyan akadályozza meg, a mit már szilárd férfiak nagy ünnepélyesen
elvégeztek? Egy éjjel választja már el a végzetes reggeltől. Mit tegyen.
Kit birjon rá a visszalépésre? Hisz ez lehetetlen!
Egy mód van rá; ha fölkeresi Szávics Ivánt és elmond neki mindent. Ha
fölfedi előtte minden titkát, úgy az iszonyodva fog meghátrálni.
Dehogy fog. Inkább meghal, minthogy meghátráljon! Ha csak bizonyitékokat
nem kap, melyeket fölmutathat a kétkedő és lovagias világnak.
Kétségbeesve keresgélt lelkében bizonyitékok után. De álmain, férje
önvallomásán, a fütyülő doktor elhallgatott sejtésén és az ő érzésén
kivül nincsen bizonysága semmi. Férje, ha tagad, az orvos, ha hallgat,
ugy ő telekiabálhatja a világot, nem ér az semmit.
Mindent koczkáztatott, mindent elrontott, a gyermekek anyjuk gyilkosánál
maradnak, ha ő szabadul is! Még iszonyubb lesz minden.
Mégsem tudta magát elhatározni, hogy magára hagyja a várt, az
előkészitett, a sürgetett katasztrófát. Most, az utolsó perczben be
akart nyulni a sors kerekének küllői közé és megállitani az egész
pokolgépet.
Föl akarta keresni Szávics Ivánt, de nem tudott mozdulni helyéből. Agyát
elsötétitette valami vak és öntudatlan félelem. Majd nem tudott
gondolkozni többé, fehér ajkai gépiesen mozogtak:
– Legyen, a mi lesz!
Este volt már. A szobaleány meggyujtotta a lámpákat és egy levelet
csusztatott a kezébe. Szávics Iván irta:
«Holnap reggel. – Bizonyos vagyok a dolgomban, de ha maga velem volna
egy perczre! Csak egy perczre. Lehet-e, hol és mikor?»
Mari elhatározta, hogy elmegy hozzá. Ő fogja fölkeresni. Hisz ezzel
tartozik neki, a ki holnap életét koczkáztatja érte.
Nem sokat gondolkozott, fölvette kabátját, kocsit hozatott és
szobaleányával együtt elment.
– Egy pár percz mulva itthon leszek. Jól viseljétek magatokat? – mondá a
gyerekeknek az ajtóban. A két nagyobbik utána szaladt a folyosóra, el
akartak menni vele a nagymamához. Sirtak utána és neki még az udvarról
is csititani kellett őket:
– Hozok valamit, babuskák!
A kocsis – hogy több fuvart kapjon – egy negyedóráig hurczolta őket, a
mig eljutottak a Szávics Iván lakásához. Ott Mari leszállott, a
szobaleány benmaradt a kocsiban.
Iván frakkosan ült a diván előtt, a mikor belépett.
Nem az első asszony volt, a ki belépett az ő fényes, törökös kényelemmel
butorozott garçon-lakásába. És a kipróbált, elkényeztetett, kiélt
gavallér nem tudott hová lenni zavarában.
Ülve fogadta az asszonyt, elpirult, hebegett:
– Itt van… eljött?… Maga az? Nem hiszem.
Majd össze-vissza csókolva Mari kezeit, felocsudott végre és
diadalmasan, boldogan, vadul felkiáltott:
– Itt vagy! Enyém vagy!
Felugrott székéről, hogy megölelje a hátralengő a mint e pillanatban
föltekintett rá: megdöbbenve állt meg.
Nem egy élő, hus és vérből való asszony, hanem egy felöltöztetett
gipsz-szobor állott előtte. A megrenditő szomoruságnak, a legmélyebb
kétségbeesésnek szobra, mozdulat nélkül, köny nélkül. Nem védekezett,
nem reszketett, nem szólt egy szót sem. Mégis Szávics Iván ugy érezte,
hogy gazság volna megérinteni egyetlen ujjal is. Valami szentség
sugárzott ki az asszony e szomoruságából, mely megbóditotta, leverte,
egészen leányos szelidségüvé tette ezt a brutális alakot.
Engedelmet kért; nem tudta miért.
– Ugy-e nem haragszik reám? – kérdé.
Csodálatos mosoly jelent meg az asszony arczán. A vigságnak olyan
kifejezése, mely még bánatosabbá tette. Valamit akart mondani, de nem
tudott, ajkai remegtek a mosolygástól.
Iván megfogta a kezét, alázatosan, szeliden.
– Lássa, – mondá – nem is hittem, hogy eljön. Milyen boldoggá tett vele,
ha tudná. Nem is vártam már, indultam el, ki a világba, szórakozni egy
kissé, feledni, hogy holnap megyek embert ölni, – bocsásson meg a
szóért, – mint egy bravó. Egy igéretért, egy dijért, a mely akármilyen
óriási legyen is, de csak dij. Káromkodtam magamban, szidtam magamat
azzal, hogy öregszem. Vajjon nem vagyok-e gyáva, vajjon nem a félelem-e
ez? Megrendültem, a hiuságom foszladozott, egyszerre azt véltem látni,
hogy maga uszit engem, mint egy kutyát… És hogy nincs szivében irántam
egy csepp szerelem. De most látom, hogy őrült voltam, a mikor józannak
hittem magamat.
Eljött, szeret!
– Nem! – szólalt meg az asszony, éles, érthető hangon.
– Nem! – ismétlé még egyszer. Kevés pihenőt tartott, aztán mereven,
bátran belenézve a férfi vadul szikrázó szemeibe, mondá:
– Éppen azért jöttem, hogy ezt megmondjam. Játszottam vele, nem
szerettem, a férjem gyülöltem, csak ennyi az egész. A másé vagyok és nem
lehetek az öné. A mit igértem, meg nem tarthatom, a mit mondtam, mindaz
hazugság. Utálom magam érte, de mit tegyek?…
– Boszorkány! – orditott beszédébe a férfi és rá akart rohanni, hogy
összetörje. De az a rettenetes szomoruság, mely beboritotta az egész
karcsu, bájos alakot, visszatiltotta. Pedig ez az alak meg se moczczant,
ki volt szolgáltatva neki egészen.
– Törjön össze – susogta az asszony – az volna reám nézve a legjobb. De
ha megöl, akkor se mondhatok mást, mint a mi igaz.
Megsimogatta homlokát, befogta szemeit.
– Meg kellett volna őrülnöm, ha el nem mondom mindezt! – szólt és
fuldokló zokogásban tört ki.
Iván szinte értelmetlen, zavart tekintettel nézett rá egy darabig, aztán
megsimogatta.
– Nem baj az egész! – mondá gyengéden. – Hát nem szeret, hát nem?
Megfogta a kezeit, leültette, mint egy gyermek-leányt:
– No, üljön le szépen, pihenjen és menjen haza. Nyugodnia kell, erőre
lesz szüksége holnap.
– Mit fog tenni? – kérdé az asszony elcsukló hangon.
Iván mosolyogva felelt:
– Semmit. Engedelmet fogok kérni a férjétől. Elmondom neki: az egész
tévedés, és hogy micsoda tündérmesebeli tisztaság maga. Ott a helyszinén
bocsánatát kérem… Ott, ott…
A düh elfojtotta a hangját. Rekedt és értelmetlen szavakat suttogott. És
egyszerre félkarjával magához szoritotta az asszonyt:
– Nem fél-e tőlem, ha nem szeret, hogy mert idejönni?
Egy köny esett ölelő karjára, egy törött, gyenge sohajtás hangzott a
sziveig, eleresztette az asszonyt.
Egészen leverten, szomoruan mondá!
– Félek a holnaptól. Félek, félek!
Mari csudálkozva nézett Ivánra:
– Nem szabad megtörténni, mindent el kell követni… Iszonyu, ha kiállana
véle. Véle! Igérje meg, hogy nem fog. Elintézi valahogy, akárhogyan.
– Ugy lesz, a hogyan parancsolja. Nyugodt lehet, ugy lesz minden, a hogy
akarja!
– Esküdjön meg!
A férfi felkaczagott:
– Csak azt akarja még, azt, hogy esküszegő is legyek! Tessék,
rendelkezzék velem!
Az asszony belekapaszkodott a férfi vállaiba:
– Hát odaáll neki, hát nem hallgatja meg az én könyörgésemet!
– Nem! – szólt szárazon Iván. Aztán fölkelt helyéről, meghajtotta magát:
– Isten vele, nagysád! Menjen haza szépen. Igazán nevetség, hogy itt
volt nálam, hogy nálam volt! Ha megtudnák rólam, hogy _igy_ volt nálam,
lőhetném magam főbe!
Mari mechanikusan ment az ajtó felé, Iván kisérte. Ott még egyszer meg
akarta csókolni a kezét, de az asszony nem engedte, ő borult rá a férfi
kezére és sirva könyörgött:
– Nem, nem szabad, nem lehet, nem engedem!
Ugyszólván a gavallérnak kellett kituszkolnia a szobából.
Szobaleánya megunta a kocsin való várakozást és az előcsarnokban
nevetgélt az inassal.
– Mehetünk? – kérdé élénkséggel.
Előre bocsátotta asszonyát, a kit Iván kikisért egészen a kocsiig.
– Viszontlátásra! – mondá a férfi gunyosan, a mig a kocsi előtt állva,
bucsuzkodott tőle.
Az asszony nem köszönt vissza. Elhallgatott, egészen belesáppadt a
gondolkozásba. Majd egyszerre megszólalt:
– Kisérjen el!
– Hová?
– Majd elmondom, üljön be előbb! – Aztán odaszólt a szobaleánynak:
– Ilka, szálljon le, menjen haza.
– Hová megyünk? – kérdé a kocsis, miután Szávics Iván is beült a
fiakkerbe.
– A rendőrséghez! – felelt az asszony.
Iván megállitotta a kocsit és türelmetlenül szólott, szinte rákiáltott
Marira:
– Megőrült? Mit akar ott?
– Fel akarom jelenteni a férjemet!
– A férjét? Hogyan, miért?
– Megölte…
– Kit?
– A testvéremet, ő gyilkolta meg! Gyilkos, gyilkos!
Az utolsó szavakat már belekiabálta az éjbe. De hangját, minden
gyülölségével és borzalmával elnyelte a fővárosi utcza zaja;
A férfi megdöbbenve nézett reá.
– Kedvesem, magának valami baja van; jöjjön, szépen hazaviszem az
anyjához!
Azt hitte, hogy őrülttel van dolga. De a mint a gázfénynél nézte,
nézegette ezt az asszonyt, látta, hogy halálosan józan az. Elszánt,
biztos, nem hajlik az ajka sirásra többé.
– Akarsz-e velem jönni, igen vagy nem? – kérdé határozottan.
– Jerünk!
Egy fiatal fogalmazó fogadta őket a rendőrségnél. Vidám, uri fiu, a ki
unta és megvetette ezt a csunya mesterséget, de kénytelen volt vele,
mert a protektora hiába próbálta, csak ide tudta betenni.
Roppant elegánsan fogadta a szép asszonyt és nagyuri grandezzával a
kisérőt, a kinek jelenléte boszantotta egy kissé. Igyekezett tőle
megszabadulni.
– Együttes ügy? – kérdé édeskésen.
– Nem! – szólt az asszony.
– Akkor szabadna kérnem az urat, ha távoznék addig…
Egyedül maradtak. A fogalmazó kurizálással kezdte. De az asszony
hamarosan kedvét szegte ettől. Minden tétovázás nélkül rátért a tárgyra:
– Renner György dr.-né vagyok; vádolom a férjemet, hogy megölte az első
feleségét, a testvéremet. Ide jöttem, jó helyen járok talán. Nem fogja
tagadni, ha rögtön elfogják.
A fogalmazó a körmeit rágta:
– Kedves nagysád, bocsánatot kérek, igy könnyű volna a szép asszonyoknak
megszabadulniok megunt férjüktől!
– Nem azért jöttem, hogy sértegessen! – szólt kiszáradt torokkal,
rekedten, Mari. – Fölveszi a vallomásomat, igen, vagy nem? Illetékes
vagy nem?
– Engedelmet kérek, nem vagyok rá illetékes. Reggel méltóztassék az
ügyészségnél, az igazságügyi palotában… első emelet, 8. szám.
Fölállott, meghajtotta ragyogó, szőke fejét. Olyan méltósággal
bocsátotta el a szegény asszonyt, mint egy miniszter, vagy egy király.
Kint az előszobában, kötelességtudásból, mégis megszólitott egy ácsorgó
detektivet:
– Járjon ezután az asszony után, szegény őrült… Valami bolondot csinál
még! Menjen oda, a hová megy.
Maga a szegény asszony se tudta még, hová menjen, merre forduljon.
Tanácstalanul, kábultan állott a hintó előtt, megrémülve és összezuzva.
Férjével szemben való tehetetlenségét érezte, ugy látta, hogy minden
ellene és minden azzal esküdött össze.
– Hová most? – kérdé Szávics Iván, a ki egészen megbutult ebben az
iszonyu összevisszaságban.
– Haza megyek, beszélek vele! – mondá az asszony, kezet nyujtott Ivánnak
és elhajtatott.
Odahaza egy pillanatig megnézte a gyermekeket, aztán felöltözve,
kalaposan, bement férje szobájába. Az nem volt otthon, elhatározta hát,
hogy ott várja meg.
Leült egy karosszékbe, várt és lassankint kinos szender nyomta le
pilláit. A mikor az ajtó nyitására fölébredt, hajnal volt már.
A világos szobában férjének vidám, szinte hetyke alakja állott előtte:
– Jó reggelt, kedves! – Ezzel köszöntötte egy kissé pityókos hangon.
Mari megdermedve ült székén. Türte, hogy férje lehajol hozzá, megsimitja
karjait és fülébe sugja:
– Várod a katasztrófát, ugy-e kedves? hogy mikor hozzák föl véres
holttestemet, kedves. Ne félj, ne aggódj, nem lesz abból semmi,
kedvesem!
Majd kiegyenesedve, hangosan, szinte kiáltva, hozzátette:
– Nem verekszem. No hát nem verekszem. Nekem szerető nőm és gyermekeim
vannak, bün volna kitenni magamat az oktalan halálnak!
Gunyosan kaczagott, aztán folytatá:
– A gavallér hiába fog várni, nem leszek ott. Megüti őket a guta és én
jóizüen nevetek azalatt.
Megfogta az asszony kezét.
– De nehogy azt higyjék kedves, hogy megőrültem! Éppen ellenkezőleg, az
ész olyan mértéke vetett lobot agyamban, hogy no…
_Föladtam magamat!_
Mari fölsohajtott.
– Ugy-e megkönnyebbültél! – mondá Renner. Elhiszem, természetesnek
találom. És örvendesz. Van rá okod. Hát ha még látni fogod, mint fognak
el egy pár óra mulván. Tapsolni fogsz örömödben, szinte látlak. Hanem
méltó örömed nem fog sokáig tartani. Te is bekerülsz hozzám rövidesen,
kedvesem!
– Én?
– Te, te, aranyvirág! Ellened fogok vallani, besodorlak a dologba téged
is, veszszünk hát együtt. Ha egyáltalán veszni kell, hát együtt
pusztuljunk. Meg fogok rá esküdni, hogy együtt dolgoztál velem…
– Irgalmas isten!
– Azonban vigasztalódjál, nincsen ellenünk bizonyiték. Lehet, sőt
valószinü, hogy fölmentenek mindakettőnket és elküldenek bennünket a
Lipótmezőre. Együtt leszünk ott is. Együtt mig a világ világ, együtt
halunk meg, nem bocsájtlak, nem…
Az asszony reszketve hátrált a férfi előtt. Az inogva követte:
– Ne félj tőlem, tubikám. Voltaképpen erényes ember vagyok én. Szeretnék
becsületben megőszülni és talán sikerül is nekem ez, némi viharos, sötét
jelenetek után. Összekerülünk megint, ne félj. Elvonulunk szépen a világ
elől. És te is belátod, hogy _az_ árnyék volt, el kellett mulnia, te
pedig élsz, és én is élek.
Utána kapott, hogy megölelje. Mari nem tudott többé hátrálni előle; kis
kezeit ökölre fogva a mosolygó és kipirosodott álarczra ütött teljes
erejével, aztán a földre zuhant.
A mikor fölocsudott, három idegen férfi és férje állott körülötte. A két
segéd, izgatottan nézve órájukat, titkos jelekkel sürgették Rennert:
«gyerünk, elkésünk!» A harmadik férfi – a ki legutoljára jött – hangosan
szólitotta fel, hogy jöjjön vele:
– A törvény nevében!
Óriási lárma támadt, a mikor elmult minden, Mari zokogva fordult be a
gyermekszobába.
– Apátok elment!
– Hová? – kérdezé a legnagyobb.
Mari lemutatott a földre:
– Meghalt! – mondá csendesen.
IX.
A vizsgálat óriási szenzáczióval indult meg. Az elfogatás egy névtelen
levélre történt meg; e névtelen levélről később kisült, hogy Renner maga
iratta azt egy részeges, beszámithatatlan, elzüllött barátjával. A mikor
egészen világos volt, a vizsgálóbiró elejtendőnek tartotta a vádat, ugy
okoskodván, hogy Renner ismeretessé lett párbajügye elől akart kitérni
ezzel az őrült fogással. Lehet, hogy az utolsó pillanatban ugy rettegett
fegyver elé állani, hogy a félelem e paroxismusában kibuvó után
kapkodva, rálelt erre, hogy elfogassa magát, bármi áron.
A mikor Renner közel volt ahhoz, hogy szabadon bocsássák, a maga
jószántából vallott. Megvallott mindent, ugy a hogy volt. Épp ugy, mint
a hogy egykor Marinak elbeszélte. Józanul, a legnagyobb részletességgel,
a legnagyobb hidegséggel.
A vizsgálóbiró elmondatta vele mégegyszer magát a mérgezés tényét.
Elmondta mégegyszer.
Keresztkérdéseket tett föl neki; nem jött zavarba. Beszámitható volt a
legnagyobb mértékben akkor is, most is.
A vizsgálatnak ebben a stádiumában az ügyész utján levelet irt
feleségének és abban kérte, bocsássák be hozzá gyermekeit, csak egy
perczre, szeretné látni.
Mari visszaküldte levelét. A kinyitott boritékra ezt irta:
«A gyermekekre nézve meghalt.»
Később őt magát kivánta látni. «Csak egyszer, még csak egyszer!»
Nem is válaszolt erre a kérésére.
Nemsokára ezután az ujságok a vizsgálatnak hirtelen fordulatát jelezték.
Renner belekeverte a borzalmas ügybe második feleségét is. És oly módon
cselekedte ezt, hogy a vizsgálóbirót csaknem tökéletesen megtévesztette.
Finom körülményeket, összetett bizonyságokat hozott föl a mellett hogy
Mari, ha nem is segitett a mérgezésben, de tudott arról, helyeselte is.
Egyik bizonysága volt Gyalui István is, a kit ott hagyott – érte.
A tanukihallgatásokra került a sor. Marit a vizsgálóbiró legutoljára
idézte meg. Tanuképpen bánt vele még, de már a vádlottat látta benne.
És diadalittas arczczal bocsátotta el, miután sikerült neki a szegény
asszonyt mindenféle kérdésekkel zavarba hoznia.
Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy vádlott legyen. Egy lap
már czélzott is rá.
Irtózattal vegyes bámulattal nézett reá az egész város. És a háta mögött
való sugdosásból, az elejtett megjegyzésekből, a cselédek pletykáiból, a
házbeliek beszélgetéséből, sőt még szüleinek egy-egy elejtett szavából
is egész világosan hangzott fel a khorus:
– Máglyára vele!
Még Szávics Iván sem kereste többé barátságát. Egy exczentrikus mágnás
igyekezett hozzáférkőzni.
Agyonkergetve, összetörve volt már egészen. Alig vánszorgott. Az utolsó
napok alatt egyszerre meghervadt, szinte megcsunyult. Nyaka
megvékonyult, arcza makacs, szinte zord kifejezést öltött. Széles vállai
kihegyesedtek, boszorkány volt már igazán.
Utána néztek, ha az utczán ment. Ő rajta meg valami kihivó, gonosz dacz
vett erőt, erősen szemébe nézett annak, ki rátekintett.
Gyalui Istvánnal is találkozott egyszer. Az mosolyogva nézett rá, nem
köszönt, ugy ment el mellette, de hirtelen megbánta, a mit cselekedett,
visszafordult, odalépett hozzá:
– Nincs-e valamire szüksége? – kérdé szinte hivatalos hidegséggel.
– Nincs.
– De magát most elhagyta mindenki; csak nekem nem szabad: ugy érzem,
hogy engem kötelez a mult.
– Elmult az.
– Mindegy, én hálás vagyok maga iránt. Én hozzám jó volt, legalább egy
darabig, szeretnék megfizetni érte.
– Megfizetni érte! – ismételte csendesen az asszony és szemei megteltek
könynyel. E könyes és szép szemeivel nézett föl Istvánra. Oly
alázatosan, oly szomoruan, oly szivtépően nézett reá, hogy ebből a
nézésből egyetlen pillanat alatt a férfi csaknem mindent megértett.
Megértette ennek a szegény asszonynak egész tragikumát; világossá, jóvá,
nagygyá lett előtte elébb különös, érthetetlen démoni alakja.
Megfogta a kezét az utczán:
– Mari – ugy érzem, – hogy mi mindannyian valami gazságot követünk el
maga ellen…
Szótlanul haladtak előre a sokaság között. Az ismerősök megbámulták
őket, egy-egy elejtett szó csapódott hozzájuk:
– Még kijár… még merészel!
Gyalui István idegesen nézett hátra. Tetőtől talpig fixirozta a
suttogót.
– Hagyja! – szólt csendesen Mari. Ugy is vége lesz nem sokára az
egésznek: Senki sem tehet arról, ha nem lát; én is ha nem lettem volna
vak, vagy ha, a mikor látni kezdtem, erélyesebb lettem volna, ha azt
tettem volna, a mit vérem parancsolt… De a gyerekek megfogták a kezemet,
a gyerekek, anyámék. Oh, ha a magamé, a magam ura lettem volna!
Fakó arcza kiveresedett, majd villamos vonaglás torzitotta el. Egy
másodpercz mulva ismét halvány és nyugodt lett.
– Szeretem, hogy magával találkoztam! – mondá, mosolygást erőltetve
ajkára. – Nagyon jól esik, hogy megszólitott és ha tudnék még
boldogságot érezni, igen, igen boldog volnék! De igy is olyan jó, hogy
beszélhetek vele. Végre is egy embernek kell lennie, a ki nem köp rám…
– Jó Isten, mit beszél.
– Igen, a helyes kifejezést használtam. De nem erről van szó, bánom is
én, leszámoltam ezekkel a külsőségekkel. Hát legyek boszorka, akármi
legyek, mindegy. De maga előtt szeretnék tisztán állani és a gyermekek
előtt, és egy halott, egy árnyék előtt.
– Én előttem tiszta! – mondá István, határozottan.
Mari kétkedő mosolylyal nézett rája. De látván a nyilt, a becsületes, a
neki százszor kedves arczon az igaz meggyőződés kifejezését, egyszerre
megelevenedett, mosolygott igazán. Arcza szines lett, hangja csengő.
– Hiszen még el sem mondtam mindent, nem tud semmit. Hogy menthet föl
kihallgatás nélkül?
Egy sétatérhez értek. Leültek egy lóczára, az öreg, gutaütött emberek, a
helynélküli cselédnépség közé. Szerencsére, az ismerős, elegáns nép nem
járt erre, szabadon, bátran beszélgethettek.
Mari elmondott mindent, életének legbensőbb, legtitkosabb részleteit.
Testvére halálának napjától folyvást, egészen e mai találkozásig.
A férfi megdöbbenve hallgatta végig. Egy-egy tört szóval, töredezett,
mély sohajtással, a düh, a méltatlankodás egy artikulálatlan hangjával
szakitotta félbe.
Mari a vállára tette a kezét:
– Csendesen, – mondá, – mindez elmult, vége van.
Egészen megkönnyebbült, csaknem megszépült ujra, a mikor bevégezte
mondani valóját.
– Jerünk, lássuk, mi következik még!
Kézenfogvást mentek végig a sétatéren.
– Engedje el a kezemet, kompromittálja magát! – mondá Mari, minden guny
nélkül.
István meg ajkához emelte a fáradt, halvány kezet:
– Igy szeretném csókolni egészen hazáig, örökké!
Majd hozzá tette szelid hangon:
– Igy fogom!
Fölkisérte az asszonyt szülei lakására. (Ide költözködött át a
gyerekekkel.)
– Rendbe kell jönni ezzel! – mondá, a mikor a szobában szemben ültek
egymással.
– Rendbe jönni, hogyan?
– Hát ugy, hogy a bünös bünhödjön, pusztuljon el – ki, miközülünk. És
undok alakja ne kisértse azokat, a kik százszoros martiromságot
szenvedtek a boldogságért.
– Mit kell tenni?
– Legelsőbb is föl kell menni a vizsgálóbiróhoz, hogy ez a buta pára
holnap meg ne idézze, mint vádlottat. Ott elmond neki mindent, éppugy,
mint nekem, annyi esze van, hogy meg fogja érteni. Aztán megidézteti a
fütyülő orvost, – mindenkit és tisztában lesz az egész ügy. Kell, hogy a
te alakod végre elváljon annak a rettenetes embernek az alakjától.
Tisztán kell maradnod, meg kell maradnod, élned, hogy testvéred árnyéka
megnyugodjék. Mi lesz a gyerekekkel, ha épp most veszted erélyedet, most
roskadsz össze? Csak most kell igazán erősen állani.