hallott:
– Nem értelek – mondá – ismételd!
Mari most már egész határozottsággal mondá:
– Nem érdemlem meg tőled a legkisebb áldozatot sem, nem szeretlek
annyira!
– Mennyire? – kérdé István.
– Ne vitatkozzunk ezen – mondá az asszony hirtelen megváltozott hangon –
unom ezt a mérlegelést. Ne beszéljünk róla! Szeretsz-e most, ezt
kérdezem?
– De igenis, beszéljünk! – mondá elhalványodva, de azért keményen a
férfi. Az asszony meg mosolyogva vonogatta vállait:
– Hát ha tudni akarod, nem bánom… nem vagyok rá érdemes, ez az egész!
Tettetett, de jól tettetett czinizmussal mondá mindezeket, aztán
felugrott, homlokon csókolta a hirtelen elmélyedt Gyalui Istvánt:
– Isten veled édes – kiáltá vissza az ajtóból – isten veled.
Gyalui utána akart rohanni, de az utczán kocsiját sem látta többé.
Mintha itt sem lett volna. De hisz a kezén még most is ott csillámlik
egy köny.
Gyalui István elmerengve kérdezte magától: «vajjon mikor ejthette ezt a
könyet?» Nem értett az egész jelenetből semmit. Végre is megállapitotta
magában:
– Egy kis szeszély! Vissza fog jönni, meg fog kérlelni!
V.
Nem jött vissza, hiába várta. A rendes találkákra nem ment el. Levelet
nem irt és nem volt látható sehol. Végre is ő alázta meg magát: irt
neki. Mindhiába, nem kapott rá választ.
Elhatározta, hogy fölmegy hozzája. Hátha beteg, hátha valami egyéb baja
van? Avagy jobb volna betegség czimen fölmenni férjéhez az orvoshoz és
attól tudni meg róla valamit?! Ez a vállalkozás fölöttébb izgatta,
lángolt a vágyakozástól, ha szemben állhat a vetélytársával, akár
alakoskodva is.
Ott volt már a kapu előtt, be akart fordulni éppen, mikor háta mögött
kaczagás csendült meg. Visszafordult.
Mari kaczagott kisérőjének, egy hirhedt gavallérnak valami mondására.
Nevetett akkor is, a mikor őt meglátta, avagy talán éppen akkor kezdte?
És ez alatt kokett pillantásokat vetett a szépnek tartott gentlemanre.
Gyalui István legelsőbben is valami sottise-t akart az asszonyon is, a
kisérőn is elkövetni. De meggondolta magát, mélyen, gunyos
alázatossággal, sértő tisztelettel hajlott meg az asszony előtt, a
földig megemelte előtte kalapját. Az rá sem nézve köszönt neki vissza és
arra forditotta minden figyelmét, hogy a gavallértól mennél
szivélyesebben bucsuzzék el. Aztán elhagyta a szerelmest is, az udvarlót
is. Ezek megnézték egymást. Az első pillanatban csaknem morogtak
egymásra, mint két eb. Aztán győzött rajtuk a konvenczió: mosolyogtak.
És az egyik elment jobbra. A gavallér: tele hittel, jó reménységgel. A
kedves: összetörve, megalázva, nyomorultan. Azt se tudta hová megy és
minek menni?
Megkönnyebbülés volt számára az is, mikor szobájába érve, öklével
homlokára üthetett és fölkiálthatott:
– A bestia, a boszorkány!
_Dal a boszorkányokról._
Óh, dehogy mozog a föld, csak áll egy helyben, mozdulatlan, komoran. A
régi földön, a régi tüzes vasak állanak, rajta meztelen lábu, fehér
lábu, fehér ruhás, fekete szemöldökü boszorkányokat kergetnek átal.
– Előre kis boszorkák, angol czipős, uszályos ruháju, franczia kalapos,
szép, fiatal asszonyok, előre!
Mennek is szép hosszu sorban. Legelsőbben mosolyogva, mint régen, de
fehér szoknyácskájukat nem lebbenti meg a hideg felszél, ők maguk fogják
fel egy kissé a fekete terno-uszályt, a fekete harisnya fölött lengőt.
Később fölszisszennek, mint régen, végül összerogynak, mint régen.
– Máglyára velük!
Már ég a piacz közepén a máglya, ott hamvadnak, pusztulnak el rajta
összenőtt szemöldökü boszorkák. Ott, a társaság igaztalan itélőszéke
előtt, a nyilvánosság piaczán és autodaféjuk fénye bevilágit annak
piszkos zugaiba. A zsarátnok zizeg, a láng mormol, az emberek kiáltanak:
– Egy kis olajat arra a tüzre, hadd lássuk, mint vonaglik a delinkvens
arcza, hadd lássuk a szép bünöst egészen, teljes fénynél.
A modern boszorka mutassa meg magát!
Rálépett Mari is a tüzes vasekére; mosolygott kifelé a világra. Még nem
is tudta bizonyosan, hogy mi történt vele. Körülnézett és ott látta
magát a modern boszorkányok között. És hallotta susogni, hallotta
kiáltani az uj embereket a régi szóval:
– Rossz lett. Máglyára vele!
Az asszonyok huzadoztak tőle, a férfiak impertinensek voltak hozzá,
apja, anyja alig váltottak vele szót, bübájos rossz asszonynak tartotta
mindenki már. Tudtak róla mindent, többet tudtak mindennél, nemcsak azt
látták, mint csalja meg férjét, hanem azt is, hogy gonosz lelkével,
fekete szemének rontásával mint büvöli kárhozatra mindazokat, a kik
hozzája érnek.
Meg is érezte, meg is hallotta, mit beszélnek róla. Összerázkódott és
felsóhajtott magában:
«Jó isten, te tudod, hogy én büntelen vagyok!»
De vajjon az-e igazán? Tisztán nem tudta már maga sem. Ott hagyta azt, a
ki szivének kedvesebb volt, mint maga az élet. Azért hagyta ott, nehogy
az magát koczkáztassa érte.
De vajjon csakugyan azért-e?
Rémülten nézett körül, háta mögött susogtak:
– Már meg ott hagyta a régit.
– Ne mondja!
– De ott. Egy athlétával kötött barátságot!
Őt értették, ő volt az és igaz, a mit susognak róla.
«Hát legyen igaz!» – gondolta magában. «Azt akarom, hogy igaz legyen.
Nevezzenek, a minek akarnak, hát az leszek, a mi akarok, igazi rossz
asszony. Kövezzenek meg, öljenek meg, égessenek meg!»
És ment előre rettentő utján. A daczos, szinte kegyetlen vonás még
erősebb lett szelid arczán, nem habozott többé, tudta, hogy neki a
mártiromság jutott és nézte szánalommal, nézte megvetéssel a rövidlátó,
a tudatlan, az ádáz tömeget…
– Tudja, mit beszélnek magáról? – mondá egyszerre a gavallér.
– Nos, mit?
– Pletykálnak!
– És maga eltüri?
– Én! Hát ád nekem arra jogot, hogy megvédelmezzem.
– Poltron! – mondá tréfásan-komolyan az asszony és nem engedte, hogy az
udvarló bucsuzóra megcsókolja a kezét.
Szinte megőrjitette, ugy kaczérkodott vele. És mert nem érzett iránta
semmit, sőt inkább egy kis utálatot, mintsem, hogy szerelmet, – a
kicsiny, gyenge asszony ugy bánt az óriási emberrel, mint egy joujouval.
Eldobta, visszavette, lomtárba tette, s diszelgett vele megint.
A férfi izgatottan kérdé?
– Mit akar velem?
– Én, – mondá vállvonogatva – semmit. Kérdezze meg a férjemet, talán az!
A gentlemant düh fogta el:
– A férje! Mi közöm ahhoz. Szeret-e ön vagy nem, akar-e az enyim lenni,
vagy nem?
Kikergette lakásából:
– Nem akarom többé látni! mondá határozottan. A férfi, természetesen,
egy pár nap mulván visszakönyörögte magát kegyeibe.
Mari nevetett:
– No lássa, igy kell, ez a hang már más!
Apportiroztatta, mint egy kutyát.
Talán azért, hogy egy napon ráuszitsa valakire? Talán maga se tudta,
miért cselekszi? A férfi se tudta, a világ sem.
Már maga se tudta volna megmondani, hogyan jutott ide.
– Megbolondultam, megbolondultam! – mondá magának éjjelente százszor is.
Egyszer-egyszer ereje támadt, józansága kerekedett és oly világosan,
tisztán látta, hogy mit kell tennie.
Feladni férjét, hisz ez a természetes; ez kötelessége, mást nem is
tehet.
Nappal lett és ismét megzavarodott elhatározásában. Közönsége pedig
visszafojtott lélekzettel leste, mi lesz már, mikor lobog föl a máglya…
Csak a férj nem tudott, nem látott semmit. Leskelődni sem mert, meg volt
meredve, nem látott többé kifelé, elmerült magában, a maga rejtelmeiben
és reszketett. Élni akart. És a szegény embert nem akarta életben
hagyni, meg akarta ölni, öletni!
Máglyára vele!
VI.
Volt idő, a mikor határozottan kimondta, amit akart:
– Tudja mit – igy szólt az athlétához – ne is jöjjön többé addig felém,
a mig együtt vagyok ezzel az urral! (Férje szobájára mutatott.)
– Hát jöjjön el tőle!
– Az közönséges, ez kopott, ezt nem teszem.
– Hát mondja az istenért, mit akar, mit kiván tőlem! Mit tegyek?
– Végezze el _vele!_
– Hogyan?
– Én mondjam magának, pfuj!
A férfi gondolkodóba esett. Aztán hirtelen örömmel mondá:
– Oh, ha azt hiszi, a mit én gondolok, akkor minden rendben van.
– Mit hisz maga?
– Azt, hogy lelövöm!
– Ez baj! ott ő is ott lesz! Aztán ez nem radikális, valami mást.
– De mit, mit?
– Mondja meg neki, hogy én magát szeretem és ő menjen el innét, messze.
Ne mutassa magát többé soha! Követelje tőle, kergesse el. Ezt akarom.
– Akarom! – ismétlé, látván, hogy a férfi gondolkodik: Majd hozzátette:
– Most pedig hagyjon el!
A gavallér ajánlotta magát. Az ajtóban volt már, a mikor Mari utána
kiabált:
– Szávics… Iván! jöjjön csak vissza…
Szávics Iván visszasompolygott és az asszony megsimogatta, mint egy
newfoundlandit:
– Szeretni fogom, ha ezt rendben végzi el, nagyon szeretni fogom. A
magáé leszek, ugy a hogy akarja, akár felesége, akár kedvese, a hogy
akarja.
Iván szó nélkül csókolta meg az asszony kezét és menni akart, de
vasmarkát fogva tartotta egy ideges, puha kis kéz.
– Lássuk – mondá Mari – van-e magának elég esze, mit fog neki mondani.
Én ugy vélem, hogy meg kell némitani, megrohanni egyszerre és szaván
fogni, hogy elmegy… Mondja meg neki, hogy mindenünket elviheti, a pénzt,
a butort, a zongorámat, a selyem-szoknyáimat is. De a gyermekeket
követelem és követelem, hogy soha, soha se mutatkozzék többé…
– És ha nem enged?
– A _te_ dolgod rábirni!
– Az enyém! – mondá lelkesedve a férfi.
Az utczán vottak; hirtelen elváltak egymástól, Iván elment fölkeresni a
doktort, Mari meg elnézett egy kissé haza, édes anyjához.
Ottan egyszerre valami különös érzékenység fogta el. Átölelte anyja
nyakát, keblére bujt és sirt keservesen.
Anyja idegenkedve tolta el magától:
– Eredj, eredj; nagy szomoruságot okozol nekem, nagy szégyent hoztál
reánk!
Többet nem szólt, de ez elég volt éppen. Tehát tulajdon anyja is!?
Könyeit visszafojtotta, letörülte; összeharapdálta ajkát. Daczosan
fájdalmasan, csak annyit tudott mondani:
– Oh mamám, mamám; ha tudnád, milyen ártatlan vagyok!
Hiába, már ott van a máglyán, már összecsap fölötte a láng.
Ártatlanságát nem hiszi el senki, még édes anyja sem!
Csak egyetlen egy teremtés van a világon, a ki hittel, szeretettel simul
hozzá. Egyetlen férfitestvére, nyolcz éves kis öcscse. Az odasimul hozzá
és a mikor egyedül vannak a szobában, halkan mondja:
– Mariczikám, apa azt mondta, te rossz asszony vagy.
– Te hallottad?
– Hallottam, anyának mondta. De én odabujtam közibük és azt mondtam,
hogy nem igaz.
Nem vagy te rossz, jó vagy, szép vagy, kedves vagy!
Össze-vissza ölelte, csókolta a gyereket. Hanem elkomorult megint nagy
hirtelen:
– Pedig nekik igazuk van pubi, édes pubi, igazuk!
VII.
Meg sem gondolta mit tesz, haza sietett egy revolvert dugott a zsebébe,
aztán fölkereste Renner Györgyöt.
Ismerték egymást, sőt egykor amolyan vendéglői barátságban voltak, az
egyik hiányzott a másiknak, ha késett, ha nem jött. De időközben
elfeledték azt is, hogy egykor tegeződtek. Most azonban, mikor az egyik
a lakásán kereste föl a másikat, eszébe jutott a régi te s tu és azzal
szólitotta meg:
– Szervusz, hogy vagy? Van egy kis időd?
– Számodra mindig – felelt a doktor udvariasan – talán beteg vagy?
– A nagy egészségtől egy kissé. A gutaütéstől félek néha, de ez
mellékes; nem az orvoshoz jöttem.
– Annál kedvesebb!
Szivarra gyujtottak mind a ketten, de inkább rágták, mint szivták azt.
Alig tudtak uralkodni izgatottságukon, de tudtak mégis.
– Az ember végre is szereti a régi pajtásait! – mondá Szávics Iván.
– Azok az ebédek Budán, a zöldben, emlékszel-e még?
– Hogy emlékszem-e?!
Szentimentális emlékeket ujitottak föl. De milyen hangon!
Végre is Renner György kényszeredett rá az őszinteségre:
– Miért jöttél? – kérdé röviden?
– Hogy miért jöttem? ismétlé a kérdést Iván. Egy kissé megzavarta, hogy
ilyen hamarosan a tárgyra tértek. De sokkal elbizakodottabb, sokkalta
blazirtabb volt, mintsem hogy kitérjen. Zavarát leküzdötte csakhamar és
a megtámadottból támadó lett.
– Tudod miért kerestelek föl? – mondá czinikus szárazsággal.
– Nem! – felelte Renner György.
– Ha igy akarod, hát legyen igy! Essünk át a részleteken is, nem okos
dolog, de akarod, hát legyen igy… Az asszony…
– Ő nagysága! szólt hidegen a férj.
Fölkelt székéről. Iván ülve maradt, látta, hogy a másik férfi izgatott
és őt ez még nyugodtabbá tette. Átfogta a térdét, mozgatta a kivágott
czipőjét:
– Minek komédiázzunk, de hát komédiázzunk. Pedig szerettem volna
jelenetek nélkül csinálni a dolgot. Az ördög vigye, már boltossegédek is
párbajoznak. Jó volna ezt valahogyan kikerülnünk, éppen ő nagysága
érdekében –
Renner György most már nyugalommal, de azért élesen vágott közbe:
– Megengeded, de ez én reám tartozik, ezt én itélem meg.
– Ez nem egészen bizonyos.
Gunyosan mosolyogtak egymásra. Meglehetősen fegyelmezett ember volt mind
a kettő és ugy látszik elhatározták, hogy egyhamar nem vesznek össze
egymással. De idegeik máris tulontul meg voltak feszitve; még egy szó és
meglehet ökölre mennek. Az udvarló voltaképpen legjobban szerette volna
igy elvégezni. Elfeledkezett arról, milyen okos tervvel jött ide és
provokált:
– Épp erről akarok beszélni veled, vagy ha ugy tetszik: ebben a tárgyban
akarok pertraktálni önnel, de lehetőleg nyugodtan, minden feltünés
nélkül. Szeretném, ha itt a maga lakásán nem inzultálna és nem
kényszeritene arra, hogy én viszont inzultusra vetemedjem itt.
– Feleségem küldte önt ide? – kérdé hirtelen a férj.
– Nem! De tudom ő nagysága véleményét, helyesebben, tudni vélem, ő nem
akarhat mást – mint én!
Falfehér arczczal türte Renner György ez arczulcsapást. Belekapaszkodott
az iróasztalba:
– Ezekért végezni fogunk. Most nekem önt ki kellene innen korbácsolnom,
de nem teszem. Ön nálam van, beszélhet. Mit akar? – mondá reszkető
hangon.
– Legelsőbb is azt, hogy mindezekért le fogunk számolni. Pedig szerettem
volna elkerülni és tisztán, okosan tárgyalni a mi közös dolgunkat.
– Nos?
Szávics Iván fölkelt és egészen közel hajolt Renner Györgyhöz. Aztán
olyan mozdulattal, mely védekezés volt egy esetleges inzultussal
szemben, monda:
– Miért nem hagyja ön itt a feleségét?
A férj nem ütötte arczul, nem lőtte le. Sápadt arczán ujra ott volt a
mosolygós lárva. Mintha nem is az ő feleségéről, az ő becsületéről lett
volna szó, szinte gunyosan kérdé:
– Miért?
– Mert nem szereti önt!
– Hogy tudja?
A gavallér meghökkent erre az ártatlanul czinikus kérdésre. Először
zavarba jött, aztán elkaczagta magát. A másik is kaczagott, ha erőltetve
is. A szoba viszhangzott ez erőteljes hangoktól. És ha most hirtelen
rájuk nyit valaki, az bizonyosan igy szól:
– Ejnye, de vigan vagytok!
Nagyon közel voltak ahhoz, hogy a revolvert, melyet ki-ki a zsebében
szorongatott, egymásra fogják. De a helyzet most olyanná vált, hogy azt
nem tudta volna megoldani egy golyó sem.
Szávics Ivánnak könyesek lettek szemei a nagy nevetéstől. Az állapot
komikuma, ennek a poltron férjnek a komikus volta: kijózanitólag hatott
rá.
– Ezt szeretem, hogy igy fogja föl, más okosabb ember rosszabbul fogná
fel. Igy talán kölcsönösen megegyezhetünk abban is, hogy a kölcsönös
sértéseket zsebre rakjuk.
Meg volt győződve, hogy ő került fölül. Pedig az orvos most nyerte csak
vissza önuralmát. – Rideg fölénye biztos tudatában szólott:
– Lássa uram, ön most megvet engem, szabadságában van, tessék! De rázzuk
le vállainkról a komisz, az utálatos konvencziót, csak a közönséges
embereknek való az. És az ostobáknak. Remélem ön nem olyan, magamról jót
állok. Ha az volnék, most félre állnék az ön utjából, avagy revolvert
fognék önre. Képtelenség! Én orvos vagyok, tudja. Volna abból valami
hasznom, ha önt lelövöm? Abszolute semmi. De különösen mit érnék azzal,
ha ön lőne le engem? Legyen nyugodt, sem az egyik, sem a másik nem fog
megtörténni.
– Ez nem egészen önön áll! – vágott közbe Iván.
– Majd meglátjuk. De legyen ön egy kis nyugodalommal, lássa én mily
nyugodt vagyok, pedig beláthatja, hogy némi okom volna elveszteni a
higgadtságomat.
– Ezt elismerem!
– Nincs szükségem az ön elismerésére és abszolute nincs szükségünk arra,
hogy az egymás férfivoltára appelláljunk. Szeretném, ha a kellő
objektivitással fognók fel a kérdést.
Csak azt akarom legelsőbben is tudni, hogy Mari szereti-e önt, avagy
nem?
Iván nem felelt; a férj mosolyogva folytatá:
– Nekem jogom és okom volna azt állitani, hogy legalább egykor
szeretett. Hozzám jött feleségül. Ön pedig… önnek volt-e szeretője?
Igen, vagy nem?
Oly szemérmetlenül, szinte üzletszerüen beszélt erről a tárgyról, mely a
legromlottabb embernek is szentség bizonyos tekintetben, hogy ellenfele
önuralmát elvesztette tökéletesen; undor és düh fogta el.
Összeszoritotta ajkait és nem felelt a föltett kérdésre.
Renner György kénytelen volt ismételni:
– Igen, vagy nem?
Aztán, hogy megint csak nem kapott választ, egészen fölélénkülve
folytatá:
– Ön nem felel; nem lovagiasságból az asszony iránt, hanem azért, mert
önök között nem történt misem. Kaczérkodott önnel is, mint mással, ez az
egész. És ezzel egy kis erkölcsi tébolyt támasztott föl benne. Oh, én
jól ismerem őt és feltétlenül megbizom benne. A tisztaság maga, hozzá
nem férkőzhetik árnyék. Merje őt vádolni, állitsa az ellenkezőjét,
merje!
Hevesen, tüzzel, ékesszólással védelmezte az asszonyt, akinek hüségéről
mélyen meg volt győződve e perczben is. Maga vetette föl felesége ellen
a házasságtörésnek gyanuját és aztán maga védelmezte e gyanu ellen.
– Ő engem szeret; tudom, hogy szeret engem és ha perczre, pillanatra el
is fordul tőlem, legbensőbb bensejében velem van, az enyém. És meg fogom
tartani magamnak és nem engedem el. Párbajt nem fogok vivni érette, de
embert ölni igen. Jaj annak, aki hozzám közeledik, csellel vagy
erőszakkal, lelövöm, mint egy kutyát.
Kivette zsebéből revolverét, felhuzta annak ravaszát és Ivánra
szegeszte:
– Végeztünk, elmehetsz, veled leszámoltam!
A vetélytárs szemét se hunyoritva, némán állott vele szemben. Pár
pillanatra csend állott be, a mig Renner György megszólalt ujra:
– Végeztünk! – mondá és leresztette pisztolyát. Majd oda ment az ajtóhoz
és kinyitotta. Aztán elhagyta a szobát.
Iván még ott maradt egy pár pillanatig. El volt kábulva, alig tudott
magához térni. A mikor valamelyest magához tért, elkáromkodta magát,
vette kalapját és elment.
A lépcsőházban találkozott Marival.
– Nos?
– Semmi.
– Megfélemlitette önt is?
– Dehogy, bebizonyitotta, hogy ön szereti őt.
– Mivel?
– Azzal, hogy nem az enyém.
– Ön persze azt állitotta, hogy igen.
– Nem.
– Miért?
– Mert nem igaz.
– És mi fog most történni?
– A mit ön parancsol.
– Szóval, mindent elrontott!
Ingerülten eresztette le fátyolát; menni akart. De a mig a lépcsőre
hágott, eszébe jutott valami:
– Jöjjön föl velem.
A gavallér mellette termett. Együtt haladtak fölfelé a lépcsőn. A férj
lakosztályának ajtaja előtt állottak meg. Iván elősietett, hogy
udvariasan kinyissa az az ajtót.
– Várjon, pihenjünk! – mondá az asszony.
Nem a fáradtság meritette ki, hanem az energia. Szegény asszony kimerült
abban a rettenetes akarásban, mely egészen kiforgatta lényéből. És mióta
tartott ez már igy, mily régen szenvedett, alig emlékezett már arra az
időre, a mikor még nem volt e roppant sulyú kínok szolgálója. Ugy
érezte, hogy a mióta csak él, mindig ezeknek terhe alatt nyög, ezeket
titkolni, ezekért boszut venni, ezeknek élni: minden kötelessége.
És mosolyogni mindezekhez! Mosolygni ezenkivül ahhoz is, hogy az egész
világ – az ő világa – megvetéssel és gyalázkodással, dühvel és
impertinencziával van iránta! A kiket megvet: hozzája törleszkednek, a
kiket szeret: azok elfordulnak tőle. És nem tud, nem szabad
összeroskadnia! És nem nyujthatja ki karját azok felé, a kik
eltávolodnak tőle, nem mondhatja nekik:
– Jertek ide, nézzétek lelkem mélyét, lássátok, ki vagyok!
Nem szabad szólnia, nem szabad szeretnie, ölelkeznie nem szabad, csak –
a rosszal. Talán meg sem értené már más, csak azok az összenőtt
szemöldökü, fekete ruhás, modern boszorkányok, a kik előtte
láthatatlanul, de vele egyszerre járják a tüzes vasak utját. Ha csak
rátalált volna egyetlen olyan társára, a ki mint ő, kaczérkodva türi a
tűzhalál kínját és reánevetvén a tömegre, mely vadul ordit felé:
– Hadd lássuk, hogy ég, mutassa magát!
Nem találkozott kivel sem, a ki csak egy pillanatra is megvigasztalta
volna. Nem volt mellette senki, a ki megfogta volna karját, a mikor
roskadozni kezd. Saját magából kellett merítenie az erőt pillanatnyi
gyöngesége legyőzésére.
Csudálatos boszorkányság! – még mindig birta!
De érezte, hogy nem sokáig birja már.
– Végeznünk kell! – mondá Szávics Ivánnak és belépett férje
lakosztályába. A férfi utána. Kevés vártatva – a villamos csengetyü
szavára – megjelent Renner György is.
A mikor meglátta őket igy együtt, meghőkölt. Csaknem elesett. Mint a kit
sziven szurtak, és a mit mond, azok utolsó szavai, hörgé:
– Hát igy van, Mari?
– Igy! – felelt az asszony éles hangon, arcza kitüzesedett. Megfogta az
Iván kezét és az izgalomtól alig érthetően folytatá:
– Ez a szeretőm. Ezzel az urral megcsaltam. Mit akar többet?
A férj lerogyott egy székre. Összeesett, mint egy aggastyán, elfödte
arczát, sirt.
– Jerünk! – mondá Szávics Iván.
Az asszony levette kalapját:
– Miért? én itthon vagyok! Üzzön el!
Csend volt a szobában. A férfi csukló, csaknem nevető sirása hallatszott
csak. Az asszony az ablak mellett ült és kinézett. Szávics Iván
tétovázva állott mellette. Nem tudta mit tegyen, mit szóljon. Az asszony
megkönyörült rajta:
– Üljön le, beszélgessünk!
Mintha nem is ez a szelid asszony beszélt volna, hanem helyette egy
dämon.
Iván leült:
– Igen, szüksége lehet reám! – mondá halkan.
Mari fölbiggyesztette ajkát.
– Félt engem? Én nem tartok semmitől. Isten vele!
Kezet nyujtott neki és ott hagyta a siró férjjel. A gavallér bámulva
nézett utána dühvel, és szerelemmel. Micsoda őrület martaléka lehet ez a
csodálatos asszony, hogy férje előtt házasságtörőnek és hitszegőnek
vallja magát, a mikor nem az! Mit akar vele, mit akar velük? Csak vért
akar, csak halált? De hisz ezt elérhette volna mindjárt!
Valami láthatatlan tragédia árnyéka csapta meg ezt a léha embert és
megingott. Egy óra előtt még utálta ezt a poltron embert, de most valami
szánalomfélét érzett iránta.
Odament hozzá, vállára tette a kezét:
– Doktor!
Az megrezzenve, mintha álmából ébredne, ugy nézett föl rá. De megint
beroskadt a feje meggörbült vállai közé.
Iván lehajolt hozzá:
– Tudja, hogy én nem félek senkitől, de az egész hazugság!
– Hazugság! – mormogta utána Renner György.
Iván folytatá:
– Nem voltam a szeretője soha!
Aztán megint erőt vett rajta a konvenczió vette kalapját és szólott!
– Különben rendelkezésére állok.
És ott hagyta magára.
VIII.
Az asszony bezárkózott a gyerekekkel. Szerette volna az ölébe venni és
megcsókolni valamennyit, de egy idő óta szinte félt megérinteni is őket.
Azt hitte, foltot ejt az édes ártatlanságokon. Már maga is szennyesnek,
rossznak átokhozónak érezte önmagát.
Arról fantáziált, hogy a bűnből, melyet üldözött, reá is ragadt egy
rész. És nem látta többé kiindulási pontját. Ágnes árnyéka is tünt,
tünedezett. A kiért rettenetes boszuállásra indult vala, a megölt
testvér, eltünt csaknem egészen és ennek árnyéka helyett lelkében egy
egész fekete éjszaka támadt.
Csak ha a legnagyobb gyermekre nézett, nyilalt szivébe a fájdalom. Akkor
sem sirt, hanem halálos gyülölséggel eltelve, suttogta magában:
– Megölte, ő ölte meg!
Néha szerette volna megmondani nekik és gyakran megmondta nekik: ne
szeressétek apátokat! Ha pedig körülrajongták, csókolták azt: beteg
lett, ki kellett mennie a szobából.
Egyszer az is eszébe jutott, hogy ezek a gyerekek tulajdonképpen épp ugy
apjáéi és hogy neki undorodnia kellene tőlük. Megszidta magát ezért az
iszonyu gondolatért és még több önsanyargatással szerette őket. Nem
aludt, hogy álmaik fölött virraszszon, nem evett, hogy étethesse őket. A
szopós kocsija mellett aludt a földön és nem engedte, hogy a dajka
nyuljon hozzá, ha fölébredt.
Egészen magára kapatta valamennyit. – A legkisebb csak ő vele
bizalmaskodott és barátságában annyira ment, hogy megcsókolta,
helyesebben egyetlen fogával megharapta az arczát.
Olyan anyja volt mindannyinak, mintha ő szülte volna őket. Az anyaság
minden ösztöne megvolt benne, anélkül, hogy valaha fogant volna.
Boszorkány, semmi kétség, hogy az volt ez az asszony.