A tátrai Röntgen-kép.
A hét végén váratlan vizitje volt Jánosnak. Gyulai doktor, a széplaki
szanatórium orvosa Pestre jött, hogy valami hirdetési akciót bonyolitson
le, igyekezett a hirdetések árát, tekintettel a humanisztikus célra,
leszoritani, mindenütt magához a laptulajdonoshoz akart fordulni.
János szivesen fogadta a doktort, aki szép napok emlékét hozta magával e
zavarosabb időkbe s csak tárgyalás közben jutott eszébe az a bizonyos
Röntgen-kép.
– Doktorom – mondta neki hirtelen, pontot téve a hirdetési tárgyalás
után – most jut eszembe, hogy mint fotografussal nem vagyok megelégedve
magával. Hol van az a két kép, amit el kellett volna küldenie?
– Bocsásson meg, kedves szerkesztő ur – szólt a doktor – de igazán nem
akartam…
– Mit nem akart, doktor?
– Kellemetlenséget okozni önnek.
– Hogy-hogy?
– Tátrafüreden hallottam, hogy az a hölgy nem rokona önnek, csak
futólagos ismeretség, hát azt gondoltam: inkább hagyjuk. Viszont azt is
csodálkozva hallottam a tátrafüredi kollégától, hogy az a hölgy nem állt
a kezelése alatt.
– Nem értem. Mit tartozik az a képre, hogy az a hölgy rokonom-e?
– Kérem, szerkesztő ur – és a doktor kicsit fészkelődött a fotelben – ez
egy nagy kérdés, amiről a legkiválóbb orvosok régóta vitáznak már…
– Mi az ördögről?
– Hogy az orvos, ha nem kérdik tőle, szólhat-e a betegnek, vagy
hozzátartozójának, vagy ha az (illető pláne nem is hozzátartozója.
– De ki a beteg, doktor?
– Szerkesztő ur, az a kép tréfából készült, de nagyon komoly kép. Azért
nem küldtem el.
János csodálkozva nézett a doktorra.
– Annak a hölgynek a tüdeje nagyon erősen meg van támadva.
– Az lehetetlen!
– Én is furcsának tartottam, hogy valaki, akinek félnie kell a
Röntgen-géptől – mert a betegeink legnagyobb része fél a saját
állapotának őszinte megismerésétől – olyan vidáman álljon a masina elé.
Az a hölgy nem egészséges, a képből biztosra következik, hogy esti
hőemelkedéseinek kell lenniök Ez is sajátságos, hogy maga a beteg nem
veszi észre. De a betegek néha más okoknak tulajdonitják a lázat, vagy
egyáltalán nem tulajdonitanak fontosságot neki. Ne nehezteljen,
szerkesztő ur, hogy most megmondom, azért se haragudjon, hogy eddig nem
mondtam meg. Nagyon komplikált kérdés az orvosi diszkréció kérdése, már
a legkiválóbb orvosok…
János meg volt döbbenve. Eltessékelte a doktort és nem tudott mit
csinálni a közléssel. Hogy lehet egy ilyen virulóan egészséges, ujjongva
élni akaró nő elé lépni ezzel a hirrel?
Csak másnap jutott eszébe, hogy hátha ez a mindenütt tüdőbajt látó ember
rosszul nézi a képet, el kell hozatni tőle és megmutatni pesti
professzoroknak. Sürgönyzött Széplakra. Addig levelet irt Adélnak, hogy
a hét folyamán valószinüleg utazik Gasteinba. Adél táviratban felelt:
– Jöjjön Jánoska, gyönyörü lesz.
Másnap azonban másik távirat jött, ezzel a szöveggel:
– Ne jöjjön, holnap Pestre érkezem.
Másnap Adél megérkezett és délután fent volt Jánosnál, akit óvatosan
csókolt meg, csak az arcán, jobbról és balról. János azt hitte, hogy a
nő csak takarékoskodik az örömmel, mint gyerek a cukorral. Adél jó
szinben volt s nyomát sem lehetett rajta látni betegségnek.
– Jánoska – mondta az asszony, – nagyon-nagyon örülök, hogy itt vagyok
magánál – és a szemével megsimogatta a falakat, a butort, a szőnyegeket,
– de nagyon-nagyon nem is örülök. Ne ijedjen meg azon, amit mondok. Én
csak átutazóban vagyok Pesten, pedig mennyire szeretnék ittmaradni.
Mennyire!
– Hová akar menni, Adél?
– Én nem akarok, de muszáj. Brioniba küldenek.
János látta már, hogy az ő hiradása fölösleges. Ugy tett, mintha semmit
sem tudna.
– Miért? – kérdezte a nőtől.
– Mert nem vagyok egészséges. Na mondom, hogy nem megijedni! Még nem
haltam meg, de meghalhatok.
– Ne tréfáljon, Adél.
– Nem tréfálok. Látja, Jánoska… most már értem a nagy életkedvemet, azt,
hogy mindenáron és azonnal élni akartam, igazán élni, annyi élet-robot
után. Az orvosok is azt mondják, hogy ez összefügg.
– Mivel?
– Azzal, hogy esetleg nem élhetek.
– Ugyan már, Adélka!
– Bizony, én-kis-senkim, egyetlen valakim. Nem hiába mondtam annyiszor
magának, hogy a tüdőmet szeretem szabadon teleszivni a nagy friss
levegővel. Hát nem jó a tüdőm, Jánoska.
– Ki mondta?
– Az orvosok.
– Hogy’ mondhatták? Hogy’ tudták?
– Ugy hogy a maga kedvéért már tanultam biciklizni, mert előre
kiszineztem, milyen gyönyörü lesz, ha egy negyedóra alatt legurulok azon
a sima országuton magához. Már tudok is, egész jól tudok, bizonyisten az
utolsó hat nap alatt egyetlenegyszer le nem estem…
Adélnak csillogott a szeme, szinte elfelejtette, hogy most egyébről van
szó, mint a biciklizésről.
– De ha… – mondta János és elakadt, de aztán ugy folytatta, mintha
közben kimondta volna, amit gondolt: – De ha… akkor ez könnyelmüség
volt.
– Akkor még nem tudtam. Csak azt vettem észre, hogy esténkint nem jól
érzem magam. Azt hittem: a türelmetlenség, a vágyakozás maga után…
– Köhögött?
– Nem. Az nem divat. Csak egészséges emberek köhögnek. Forró voltam és
egy reggel nagyon gyürötten ébredtem fel. A gróf doktorhoz unszolt. Még
tréfáltam magamban vele: „Ha ennek a doktor megmondja, hogy mi rontja az
északáimat!“ De a doktor egész mást mondott. Hogy azonnal menjek
Brioniba.
– Az jó lesz.
– Jánoska, az még nem biztos, hogy jó lesz. De azért én megyek. Nem
akarok meghalni. Mit csinálna maga nélkülem?… – az asszony elnevette
magát, bánatosan, kedvesen. – Na, tudom, nem halna utánam. De mindegy.
Nem erről akartam beszélni.
– Hanem? Lehet most egyébről is beszélni, mint a maga egészségéről?
– Lehet. Sőt kell is. Jánoska, ha velem mégis megtörténnék az a kis
hiba, hogy…
– Ne mondja ki!
– Ha nem mondom ki, akkor is megtörténhetik. És ha megtörténik, akkor
maga itt marad, ugy, ahogy most van itt, pedig nekem nem tetszik a maga
helyzete.
– Az én helyzetem! Most, amikor csak arra kell gondolnia…
Az asszony közbevágott:
– Ne zavarjon, Jánoska. Most már nem szabad annyit beszélnem, mint
azelőtt.
– Ne beszéljen. Csókoljon meg.
– Most már nem szabad annyit csókolnom, mint azelőtt. (Gyöngéden
megcsókolta a fiut, megint csak az arcán. János már tudta, hogy miért.)
– A száját! – mondta János, talán nem is vágygyal, de kötelességből.
– Azt nem, Jánoska. Az megszünt. Egyelőre. De ha bolondoz, nem tudom
elmondani, amit akartam.
János megnyugodott. Az asszony folytatta:
– Én már beszéltem a gróffal. Ne feszengjen, Jánoska. A gróf magát
nagyrabecsüli. Maga belép a szabadelvü pártba.
– Én? Minek? Nem vagyok képviselő!
– Azért lép be, hogy legyen. Az egész csak egy háromsoros levél. Belép
már most, nehogy aztán átmenet nélkül történjék a maga jelöltsége.
– De Adélka! Ha már ragaszkodik hozzá, hogy beszéljünk róla: _mikor_
lesznek még választások? Két esztendő mulva! Mi lesz még addig.
– Nem, Magát előbb fogják megválasztani. Senkikém! Szeptemberben megürül
egy kerület.
– Hogy lehet azt már most tudni?
– Maga jó politikus! Hogyne lehetne tudni?! Szeptemberben főrenddé
neveztet ki a kormány valakit, aki most képviselő. A somogymegyei Tófalu
a kerülete. Az a magáé lesz.
János hosszabb tiltakozásba kezdett.
Adél elvágta.
– Szeret?
– Szeretem.
– Akkor nem akar fárasztani?
– Nem.
– Hát ne szavaljon. Én ezt _akarom_. Ha érvel ellene, nekem is érvelnem
kell és az fáraszt. Ne legyen rossz hozzám és engedje meg, hogy egy
kicsit politizáljak is, mielőtt… Egyszóval: nekem örömem telik benne.
János huzódozott.
Adél másnap kijelentette, hogy addig nem utazik el Brioniba, amig János
meg nem irja a belépő levelet.
– Holnap megirom, – mondta János.
– Holnap eljövök érte – mondta az asszony.
A Függetlenség szerkesztőségében megint összeült a kis tanács. János igy
adta elő a tényállást:
– Mandátummal kinálnak, ha belépek a szabadelvüpártba…
– Ki? Mikor? Miért? – sietett kiváncsiskodni Domahidi.
Prokesch, aki János változásain és pletyka-töredékeken keresztül már
sejtette, hogy szerkesztője személye körül asszonyi dolgok vannak,
közbeszólt:
– Leszel szives és tudomást veszel arról, amit hallasz, s nem próbálsz
itt most politikai riportázst végezni. Azt csináld a folyosón. A
szerkesztő ur tanácsot kér és nem információs irodát nyitott a te
számodra.
János folytatta:
– El lehet-e fogadni a mandátumot?
Nehogy ostobaságokat kelljen leintenie, Prokesch mingyárt átvette a
szót:
– Egy mandátumot mindig el lehet fogadni.
– Én is ezt akartam mondani – szólt Domahidi. – Csak az a kérdés, hogy a
korrupt…
– Senkise korrupt, aki az embernek mandátumot kinál – mondta Prokesch. –
Minden párt tisztességes, amely fiatal erőket akar megnyerni a maga
számára.
– Na, de a választójog? – vetette közbe Domahidi.
– A választójog – felelte Prokesch – a legszebb személyes programm egy
olyan pártban, amelynek _nem_ programmja a választójog. Különben ez
utóbbit nem is lehet olyan határozottan kimondani. Hogy _mi_ a
szabadelvüpárt programmja, azt nemcsak én nem tudom, hanem maga a
szabadelvüpárt sem tudja. Ott annyiféle ember van, annyiféle programmal
vagy programmtalansággal, hogy a választójogos embert csak szivesen
láthatják.
– No de a meggyőződés! – vetette közbe Domahidi, aki ma ellenzéki
hangulatban volt s a rendesnél folyékonyabban fejezte ki magát.
– A meggyőződését megtartja az ember – felelt Prokesch.
– Ugy? Megtartja? A szabadelvüpártban?
– Ott. Megtartja magának és csak akkor hangoztatja, amikor szüksége van
rá. A meggyőződés olyan, mint a szőnyeg. Kell, hogy az ember lakásán jó
szőnyegek legyenek. De ablakba őket csak különösen ünnepélyes
alkalmakkor teszi.
János maga is meg volt lepve Prokesch véleményén. Vámoscher azonban
örült neki.
– A mandátum kell, – mondta – valami kell, mert nem birjuk lélekzettel.
Ha valahonnan nem támogatnak bennünket, kezdünk olyan életet élni, mint
Porgesz Lázár és Társa idejében.
– És a lap állásfoglalása?
– A lap most pártonkivüli – mondta Prokesch. – A pártonkivüliséget
minden párttól csak egy lépés választja el. Ha balra tesszük ezt a
lépést, vissza, akkor a lapnak jobban megy, neked rosszabbul, ha jobbra,
előre, akkor a lapnak megy rosszabbul, neked jobban. Kérlek, közgyülés
után fogadj magánkihallgatáson.
Domahidi és Vámoscher kimentek.
Prokesch betette utánuk az ajtót és elkezdte:
– Nézd, János, öntsünk tiszta vizet egymás poharába. Én vagyok olyan jó
ujságiró, hogy nekem még meggyőződésem is tud lenni. De olyan jó is
vagyok, hogy ha kell, ne legyenek meggyőződéseim. Veled baj van…
– Baj?
– Baj. Te kiélted a Függetlenséget, nem érdekel a rendje, rendetlensége;
nem épited, hanem rombolod, kihordod a pénzt belőle. Ez bizony
hátramenés. De viszont van valami körülötted, ugy látom – s ilyen
általánosságban beszélhetek róla, anélkül, hogy indiszkrét lennék, – van
valami körülötted, ami előremenést jelent. Hát ne törődj a lappal és
ereggy előre. Ne felejtsd el, hogy keresztény vagy.
– Ezt már sokszor hallottam – mondta János. – Mintha a szememre
vetnétek.
– Arról szó sincs. De akinek ilyen kedvezőek a vallási viszonyai, annak
érdemes hazánkban akár elvhünek, akár elvtelennek is lenni.
– Valami ilyet mondott az öreg Porgesz annak idején.
– Az öreg Porgesz nem volt buta fiu. Ha gunyos akarnék lenni, akkor azt
mondhatnám Napoleonnal: minden keresztény borjuban ott szunnyad a
marsallbot, a borjut akár alapértelmében, akár átvitt értelmében veszed.
Persze, hogy tul van tömve a magyar közélet zsidókkal. De csak a
földszinten és az első emeleten. Nagyon okosnak kell lenni annak az
izraelitának, akit a második emeletre föleresztenek. A harmadikra és a
negyedikre pedig egyáltalán nem mehet. Akkor sem, ha negyven évig vallja
ugyanazt az elvet, akkor sem, ha minden második évben kicseréli. De te
mehetsz, mindenüvé mehetsz, nem volna értelme annak, ha nem mennél. Csak
meg ne feledkezz rólunk, akik, ha nincs is semmi külön érdemünk benne,
az alapköveid voltunk. Az ujságiró mindig alapkő. Néha templomot
épitenek rá, néha lupanárt. Többször ezt, mint amazt.
János megirta a belépő-levelet, hazavitte.
Adél várt rá és hálásan csókolta meg érte:
– Jánoska, köszönöm. Maga most itthon marad és mielőtt az emberek
végképp elszélednének, néhányszor fölmegy a klubba. És aztán
szeptemberben is fölnéz egy párszor. Meglátja, nem esik nehezére. Ott is
csak olyan emberek vannak, mint másutt.
– És maga?
– Én este utazom. Vinném magát is magammal, Jánoska! Vinném, a plédembe
csomagolva. De nem szabad; orvosok mondták, árt a csók. Hát megpróbálom
anélkül. Istenem! olyan sokáig voltam csók nélkül. De ha mégis nagyon
látni akarom, akkor, ha sürgönyzök, jöjjön le Abbáziába. Én oda
eléjeutazom és egy pár órát eltöltünk ott, csak ugy, szép szóval,
ábrándosan. Maga visszajön Pestre, én visszahajózom Brioniba.
János megcsókolta az asszony nyakát.
Adél felugrott, összerázkódott:
– Ne! ne! Jánoska! Akkor nem tudok elutazni. Nem szabad kegyetlenkedni
velem!
És már föltette a kalapját és elszaladt.
János végigfeküdt a diványon. Ideges és vágyakozó volt.
Az asszony két perc mulva visszajött.
– A levél! – mondta. – A levelet ittfelejtettem.
János felugrott és kereste a levelet. Az asztalon, ahová letette, nem
volt, a szőnyegen sem, egyik butordarabon sem. Az asszony is segitett
keresni. Aztán egyszerre elkezdett kacagni, a régi, nagy, jókedvü,
csengő kacagással.
Belenyult a retiküljébe:
– Itt a levél, Jánoska!
– Vagyis nem hagyta itt?
– Ugy látszik.
– Hát akkor…?
– Betakarózott a levél a zsebkendőmbe. Azt akarta, hogy visszajöjjek.
Vagy, hogy én akartam azt. Aranyos levél: visszahozott! Jöjjön ide,
Jánoska.
A fiu letérdelt a nő elé. A nő megfogta a fejét, eltolta magától, ugy
nézte; aztán magához vonta, megcsókolta a homlokát, a két szemét, aztán
a saját arcát a fiu szájára préselte és belekapaszkodott a hajába. Aztán
fölkelt, semmit se szólt és lassan ment ki.
János ottmaradt, térdelve, az üres karosszék előtt.