János politikai kérdések előtt áll.
Pestre érve, János a legnagyobb politikai kavargás közepébe csöppent. Az
általános választójogról volt szó, amit a szocialisták nemcsak
felvetettek, de igyekeztek most már állandóan napirenden tartani.
Plakátjaik és kiáltványaik tarkitották a házak falát. Népgyüléseket
tartottak és mindenkitől megkérdezték, hogy kell-e neki az általános
titkos?
Sajátságos, hogy ámbár akkor a magyar politikai életben nagyon sokféle
pártárnyalat volt, abban az egyben mind megegyeztek, hogy általános
választójogra nincs szükség. Voltak, akik azt mondták, hogy ez a végső
veszedelem, hogy az ezeréves haza harminchárom nap alatt elpusztul tőle,
voltak, akik nem álltak ilyen szélsőséges állásponton, csak azt
jelentették ki, hogy Magyarország helyzete speciális, de ezalatt is azt
értették, hogy Magyarországon speciálisan _nem_ kell az általános
választójog. Beszéltek jogkiterjesztésről, az intelligencia ellenőrző
szerepéről, a magyarság megvédéséről, de ennek sem volt más értelme,
csak az az egy, hogy általános választójog nem kell.
Az ellenzéki lapok kezdték rosszul érezni magukat. Mig az ellenzéki
vezérek a legagyafurtabb beszédeket mondták ez ügyben, addig irni nehéz
volt, mert egy politikus csakugyan nem pirul, de a papir néha mégis
mintha el akarna pirulni. A lapszerkesztők szaladgáltak az ellenzéki
vezetőkhöz, de azok négyszemközt is ugyanazokat a frázisokat mondták el,
amit a nyilvánosság előtt. Ilyenkor van a legnagyobb baj: ha magyarok
egymás közt sem tudnak mást mondani, mint a népgyülésen.
A Függetlenség szerkesztőségében tanácskozás folyt. A szerkesztő
Prokesch véleményét kérdezte, az egyetlent, amelyre kiváncsi volt, de,
illendőségből bevonták Domahidit is, mint a lap politikai munkatársát és
Vámoschert, mint közgazdászt és kiadóhivatali főnököt, akit mindenben
meg kell hallgatni.
Domahidi az egész tanácskozás alatt nem jutott messzebbre ilyen
mondat-kezdeteknél:
– Azt hiszem, minden szempontot összevetve és a véleményeket
csoportositva…
Vagy:
– Ha erősebben körvonalozzuk mindazt, amit vezető helyeken megpenditeni
eddig megkisérlettek…
Ilyenkor Prokesch már közbe is vágott:
– Folytatása következik – mondta és Domahidi sértődötten huzta fel
térdén a nadrágot.
Vámoscher a következőkben foglalta össze a kérdést közgazdaságilag:
– A pausálékat a bankok egyformán adják az olyan lapnak is, amely
választójogos, az olyannak is, amelyik választójog-ellenes. Viszont
igaz, hogy Magyarországon kevés választó van. De biztos, hogy még mindig
több a választó, mint az előfizető. Tehát föl lehet tételezni, hogy aki
előfizető, az már ugyis választó. És aki választó, az nem törődik a
választójoggal. Én még életemben nem szavaztam semmiféle választáson,
pedig már régen van választójogom.
– Igértek már megfelelő árat a szavazatodért? – kérdezte Prokesch.
– Tény, hogy azt nem tették. Mindig azt hitték, hogy nekem, mint
honoráciornak, vagy müvelt középosztálynak, vagy hogy a manóba hivják az
ujságirót a statisztikában, kötelességem meggyőződésből szavazni.
János mindezt szórakozottan hallgatta. Az járt a fejében, hogy
szőnyegeket kell venni, mert Adél a lakását nagyon barátságtalannak
mondotta. Az asszony azt is fölvetette, hogy ne ő menjen Jánoshoz, hanem
János jöjjön az Akadémia-uccai lakásra.
– Nem, nem! – tiltakozott János – oda ne!
– Mért ne, Jánoska? Ismeri azt a lakást?
– Ismerem.
– Nem elég kényelmes? Nem szép?
– Kényelmes is, szép is. De én oda nem megyek.
– Akkor én bérelek valami szép helyet. Jó?
– Nem! – csattant fel János ujra, – Maga ne! Majd én.
– Jánoska, ahhoz magának nincs elég jövedelme. És értse meg már, hogy
_adni_ szeretnék magának valamit. Mert nekem az örömet okoz.
– De nekem nem, – mondta János.
Az asszony nevetett.
– Maga fél attól, hogy kitartom. Ne szégyelje: attól fél.
János nem is szégyelte, hogy fél tőle. Szerelmileg is kinosnak érezte a
helyzetét, nemcsak szeretőnek, hanem kitartottnak is tudta magát,
vigyázni akart, hogy egyébként még az árnyéka se merülhessen fel
lelkében önmaga előtt ennek a vádnak.
– Jánoska, – hizelgett az asszony és megölelte – higyje el, hogy ennek a
félelemnek nincs értelme. Az élet annyi igazságtalanságot követ el
mindenkivel, hogy mindenkinek joga van ott bosszut állni az életen, ahol
alkalma van rá. És ha két ember szereti egymást, akkor nincs más kérdés,
csak a szerelem. Hogy ki ad a másiknak: mindegy. Ha sziv szerint adják,
jó szivvel kell elfogadni.
János nem volt filozófus, de csuszamlósnak érezte ezt az elméletet.
Elhatározta, hogy szőnyeget vesz s azon gondolkodott, hogy mennyi pénz
kellene hamarjában a hirtelen beszerzésekhez.
A tanácskozáson most már Prokesch beszélt:
– Egy lapnak nemcsak a már meglevő előfizetőire kell gondolni. Hanem a
megszerzendőkre is. A választójog ellen lenni: nem programm, mert ha
mindenki a feje tetejére áll is és ugy mond szónoklatokat, választójog
azért mindenütt lesz. Mert az emberek, egyelőre azt hiszik, hogy minden
betegségükön segit.
– Hát nem segit? – kérdezte János.
– Azt nem lehet tudni. Valószinü, hogy az emberen, ha már a világra
jött, semmisem segit.
– Eszerint?
– Eszerint, mivel biztos, hogy később az ellenzék ugyis fölveszi a
programmjába a választójogot, mi már most megelőzhetjük. Ahogy a
politikusok mondják: kilépünk a pártkötelékből és esetről-esetre való
politikát üzünk. Ezentul mindenkit támadunk, ha megérdemli és mindenkit
megdicsérünk, ha rászolgál. Ez érdekes lap-politika, mert ilyen még nem
volt hazánkban.
– Biztos ez? – kérdezte János.
– Biztos. Én ismerem a magyar zsurnalisztika történetét. Itt csak
pártlapok voltak. Mi pártonkivüliek leszünk.
– Jó – mondta János és arra gondolt, hogy ami készpénz van a lap körül,
azt elkéri Vámoschertól.
Prokesch ragyogó cikket irt a dologról, amelyben jobbra-balra mindekinek
megmondta az igazat. A cikk tehát nagyon érdekes volt. Nehogy pedig a
cikk névtelen legyen, – mert Prokeschnek ez volt a felfogása, hogy a
névtelen cikkek nem érdekesek, – Prokesch aláirta János nevét. Ez volt
János első publicisztikai szereplése. Azonnal szenzációt keltett. Az
ellenzéknek kényelmetlen volt, a kormánypárton megbeszélték s vasárnap,
mikor tüntetés volt a városban, a munkások az összes lapok
szerkesztősége előtt pfuj-pfujt kiabáltak, csak a Függetlenség ablaka
alatt énekelték el a munkás-marszejjézt.
Jánosnak az ablakba kellett állnia, hogy beszéljen. S arra a furcsa
tapasztalatra jutott, hogy _tud_ beszélni. A saját hangjának csengése
vitte előbbre a mondatait. Ugy körülbelül azt a cikket mondta el, amit
Prokesch irt a Függetlenség pártonkivülisége ügyében: nem olyan jól,
mint ahogy a cikk irva volt, de beszédben a sokkal rosszabb mondatok is
jobban hangzottak.
A beszéd után a szerkesztőség tagjai gratuláltak:
– Roszciusz! – mondta Sikorszky, az ókori novellák specialistája.
– Jóciusz! – mondta Prokesch, aki nem volt biztos benne, hogy a másik
név szónokot takar-e?
A parlament folyosóján, ahová János néha fölment, megkülönböztetett
tisztelettel bántak Jánossal. Az ellenzéki vezetők figyelmesek lettek a
fiatal publicistához, akinek ilyen határozott meggyőződése van, s –
különös – maga a miniszterelnök is érdeklődött, hogy ki az, aki az
ellenzéknek azt a kényelmetlenséget szerezte?
Füredy Fábián gróf egyszerre emlékezett rá, hogy ezt a publicistát ő
ismeri, megszólitotta a folyosón:
– Rég nem volt szerencsém, kedves öcsém.
– Nem akartam háborgatni kegyelmes uramat.
– Okos embereket mindig szivesen látok magam körül. Ha gyakrabban
felnézne ide, bemutatnám a miniszterelnöknek. Szeretné személyesen
ismerni.
János ugyan nem sietett az ismerkedéssel, de azért két héten belül mégis
sor került rá. Füredy karonfogta és odavitte a miniszterelnökhöz, aki
mindakét kezét nyujtotta feléje:
– Tudtam, hogy fiatalember – mondta a legkegyelmesebb ur – csak fiatal
emberekben van meg az elveknek ez az ereje!
A miniszterelnök nagy, kövér és lágy férfiu volt, aki mindenkivel
szeretett volna jóban lenni. Népszerüséggel együtt szerette volna a
hatalmat.
– Istenem – mondta érzelgősen – ha a praktikus államférfinak nem kellene
annyiszor megalkudni a viszonyokkal! De muszáj, kedves barátom. Vérzik a
szivem néha, hogy mit kell megtagadnom a legbensőbb bensőmből. De
örülök, ha látom, hogy vannak még egyenes emberek.
Megsimogatta János kabátja elejét és ezt mondta még:
– Tulajdonképpen ilyen emberekre volna szükség a mi pártunkban is. Akkor
lefelé kedvelnének bennünket és fölfelé keményebb nyakat mutathatnánk.
János nem vette észre Adél kezét ebben a játékban. Pedig benne volt.
Adél taktikázott ugy, hogy belevigye a kultuszminisztert a régi
ismeretségnek, mely őexcellenciája számára kellemetlen volt, a
fölfrissitésébe. Adél ragaszkodott ahhoz, hogy a gróf bemutassa Jánost a
miniszterelnöknek.
Mikor aztán hallott róla – János futólag megemlitette a dolgot, Adél
nagyon tudott neki örülni.
– Csak előre, Jánoska! – mondta az asszony. – Maga mindnek a nyakát ki
fogja csavarni.
– Én? – csodálkozott János.
– Igen, maga! Akárki megtehetné, de én azt szeretném, ha maga tenné meg,
mert én magát szeretem. Csak magát, Jánoska. Már nem is fogok senki mást
szeretni. Ez egy olyan furcsa sejtés, értelme sincs, mégis ugy érzem,
Jánoska, hogy maga az első és az utolsó szerelmem.
S az asszony szerelme csakugyan folyton ugy lobogott, mint az első és az
utolsó szerelem.
János, az első gyönyörüséges idők elmultával, megszokta ezt az izzást,
ment a tüzes ösvényen, de hogy ő maga mit érez, azzal még soha sem
próbált elszámolni.
Adél elhalmozta apró figyelmességekkel, Vett neki arany
cigaretta-tárcát, gyémántfejü kézelőgombokat s egyéb bolondságot, amit
visszautasitani nem lehetett, de amik mégis értékesek voltak. János
megpróbálta viszonozni őket, a nő tiltakozott, de szemelláthatóan
jólesett neki minden ilyen kedvesség. Hozzávéve azt, hogy János a
lakásába, szönyegekbe és más kényelmekbe nagyobb összegeket fektetett,
Senkhy szerkesztő ur kezdett egy kicsit szükpénzü lenni. Huszezer
koronából bőségesen lehet költeni százasokat, de ezreseket csak
módjával.
Vámoscher panaszkodott Prokeschnek:
– Nimand ur, minden pénzt elhord, itt még zavarok lesznek.
(Az ujságirás emberei már rég visszaforditották Senkhy nevét németre és
egymás közt csak igy nevezték Jánost. Ebben egy kis boszu is volt, boszu
a senkin, aki olyan hamar és olyan könnyen kerekedett föléjük.)
– Társadalmi életet él – mondta Prokesch. – A társadalom nem ujságirónak
való, ahogy az ujságiró sem a társadalomnak. Egyik kizárja a másikat. Az
ujságiró ösztönszerüen kizárja magából a társadalmat, a társadalom az
ujságirót. És ha az ujságiró társadalmi életet él, akkor ez éppen az az
eset, mint amikor a paraszt hétköznap tyukot eszik. Vagy a paraszt
beteg, vagy a tyuk. De, legtöbb esetben mindaketten betegek. Ha
még-olyan beteg is a paraszt, vigyáz, hogy legalább beteg legyen a tyuk,
amit elpusztit.
– Hát én nem tudom – felelte Vámoscher, – hogy ki beteg, de attól félek,
hogy a lap fog belepusztulni. Alig tudok annyi pénzt a markomba tartani,
hogy a nyomdaszámlát szép simán fedezhessük szombatonként.
– Hol vagyunk, barátom a pusztulástól? Egy lap, amelyik két évig
rendesen fizette a nyomda-számláját, két évig meg él abból, hogy
rendesen nem-fizeti.
– Az csak régen volt. A mai gazdasági élet…
– Eriggy már a mai gazdasági élettel! Csak olyan, mint a tegnapi volt és
a holnapi lesz. Kevés készpénz: sok hitel. És ott még nem tartunk.
Mivel Prokeschnek ilyen könnyelmü volt a gazdasági felfogása, Vámoscher
visszavonult a kiadóhivatalba, s egyelőre ugy segitett magán, illetve a
Függetlenségen, hogy itt-ott egy-egy bankpausálét előre vett fel, amit
később Prokeschnek igy jelentett be:
– Esszük már a jövendő gyékényét magunk alól.
János társadalmi betegsége azonban mindössze annyi volt, hogy Adél, aki
zavartalanul és sokat akart együttlenni vele, három-négy olyan
társaságba csempészte be, ahol állandóan sok vendég fordul meg. Igy járt
el János Cserna Györgyékhez, akik egy kis mütermes palotában laktak
Budán, Gotthelfékhez, akik börzén szereztek milliókat és Tagányiékhoz,
akik Czillerék minisztériumi ismerősei voltak.
Mind a három helyen nagyon érdekes és tarka pesti társaság verődött
össze. Cserna György festő volt és az apósa pénzén festette a jövő
zenéjét. A képeit nem értették és nem vették, de a beavatottak sokra
tartották. Csernáékhoz a modern müvészet és irodalom volt bejáratos,
valamint néhány lipótvárosi is, akiknek Gauguin már nem volt uj és
Picasso kezdett elavulni. Itt a társaság vegyes volt, valláskülönbség
nélküli.
Gotthelfék, akiknek két lányuk volt, Elza és Emma, bárók óhajtottak
lenni, igy kerültek valami uton-módon Adélhez közel, akiről azt hitték,
hogy a báróság dolgában jó lépcsőjük lesz, amiben egyébként eddig
csalódtak. Mikor Gotthelf Hermann, a ház feje, egyszer ilyenféle
beszélgetést kezdett Czillernével, az asszony ezt mondta:
– Tessék egy egyetemet alapitani, mondjuk, Soroksáron, akkor nincs
könnyebb, mint elintézni az ügyet.
Gotthelf azonban igy felelt:
– Méltóságos asszonyom, mért alapitsak én reggel nyolckor egyetemet
Soroksáron?
A társaság egyébként Gotthelféknél szintén valláskülönbség nélküli volt.
Mindenki, aki megfordult náluk, különbség nélkül, zsidó volt.
Gotthelfné ezért nagyon örült a keresztény szerkesztő urnak, akit
Gotthelf a báróság miatt nézett hasznosnak.
Ennek a körnek éppen az ellenkezője volt Tagányiék háza, melybe
kizárólag a hivatalnok-dzsentri járt, köztük magasabbranguak is, de
csupa olyan férfi, akinek számára csak a hivatalos ranglétra volt
elképzelhető haladási alapnak. Itt az emberek fizetési fokozatonként
akartak feljebb jutni s csak az előléptetések idején. A karrieristák
ezen a körön alul és felül mozogtak. Tagányiéknál viszont el sem tudtak
gondolni egy olyan zsidót, akivel hivatalon kivül érintkezni lehetne.
Ez a társadalmi élet Jánosra csak azért volt valóban kényelmetlen, mert
mind a három helyen játszottak. Csernáéknál rendes volt a rulett,
Gotthelféknél a chemin, Tagányiéknál a dominó. Ez utóbbi volt a
legolcsóbb mulatság, noha itt a nők biedermayer negélylyel csaltak.
Azonban csak koronákról és forintokról volt szó. Csernáéknál és
Gotthelféknél azonban többszörösen megtörtént, noha Adél vigyázott
Jánosra, hogy a szerkesztő urról lesodortak ezeregynéhány koronát. A
tátrai első nagy kártyaest óta Jánosnak sohasem volt szerencséje a
játékban. Talán lett volna, vagy lehetett volna, de az első negyedóra
után, ami veszteséges volt, Adél mindig elvitte magával a kártya mellől
s valamelyik homályos sarokban a fülébe csókolta:
– Jánoska, ne akarj nyerni! Én vagyok a te kártyád, amire mindent
föltehetsz.
Nyár elején ugy határozták, hogy Adél Gasteinba megy, ahol Füredy Fábián
tölti a nyarat s János később, mikor már ráér, utána utazik, de
Hofgasteinben telepszik le. Adél kitervezte, hogy biciklit vesz,
megtanul rajta és biciklin jár át Jánoshoz. Már előre örült neki, hogy
ez milyen mulatságos lesz.
Adél el is ment junius elején, de János még junius végén is Pesten volt;
hiába irta Adél a csábitó leveleket.
A szerkesztő urral egy kis malőr esett.
Egy elseje előtti péntek este János, aki nem tudta, mit csináljon az
estéjével, Vámoscherrel fölment a Terézvárosi Körbe vacsorázni. A
vacsora nem volt jó és a társaság éppen olyan volt. János menni akart,
de Vámoscher, aki nem tudta, hogy szerkesztője kicsit játékos, sőt
pehhes játékos, megkérdezte:
– Ne menjünk be a bakk-szobába?
– Menjünk, – mondta János, akinek mindegy volt, hogy mivel telik meg az
üres este.
A bakk-szobában sok ember volt és kevés levegő, az asztalnál a város
legkitünőbb rosszhirüi foglaltak helyet s a bankot egy nagykereskedő
adta, akiről mindenki tudta, hogy csak kártyajárás kérdése, mikor sétál
be a csődbe. A nagykereskedőt Krémernek hivták s ez alkalommal a csőd
egy pár lépést tett hátrafelé, mert Krémer nyert, már a második
szérieszt ütötte, mindig ugy, hogy – mint münyelven mondják –
kivásárolta magát. A poentőröknek folyton hatjuk és hétjük volt két
kártyából, Krémernek semmije, vagy igen kevese, de a harmadik lappal
folyton nyolcat vagy kilencet hozott össze.
A tétek meglehetősen gyöngék voltak már az asztalon, ugy hogy a
játékosok nagy érdeklődéssel, a bankár nagy örömmel fogadták János
százasait, amik megjelentek a zöld posztón és a krupié gereblyéje alá
kerültek. Tizenegy ütés közül János kettőt megnyert, de a pénz, amit
halmozva bennhagyott, a következő coupnál mégis bevándorolt a bankba.
A kilencedik ütés után Jánosnál nem volt több pénz.
Vámoscher kicsit riadtan nézte szerkesztője játékát.
– Van nálad pénz? – kérdezte tőle János.
– Van, de… – Vámoscher azt akarta megmondani, hogy a nyomdaszámla és a
redakció meg a kiadóhivatal elsejei fizetése van a zsebében. János
azonban nem engedte befejezni a mondatot.
– Adj ide néhány száz koronát.
– Kérlek, – mondta Vámoscher – de igy apránként elvérzel, inkább adj
bankot, visszahozod vele, amit vesztettél, még nyerhetsz is a tetejébe
valamit, ámbár a pénz itt már vékonyan van.
– Én nem ülök az asztal mellé, – mondta János, aki ösztönszerüen
irtózott a társaságtól, mely az asztalt körülvette.
– Majd én lovagolok, – mondta Vámoscher.
És mert Krémer közben retirált, hiába várva János tétjeit, akit ez a
beszélgetés elfoglalt, Vámoscher licitált a bankra.
A játékosok, akiknek a zsebében biztosan nem volt összesen ezer korona,
mikor látták, hogy a bank kellene valakinek, óvatosan, de határozottan
verték föl a bank árát ezer koronáig. Akkor ráhagyták Vámoscherre, aki
kivette a pénztárcáját, maga mellé tette és leült a bankári székbe.
Kevertek, vágtak, Vámoscher leosztotta a lapot, nyert. Krémer, aki a
pénzét olvasta egy ezüst kosárban, hirtelen az asztal mellé ült,
kimarkolt a kosárból egy pár tiz és huszkoronást, tett. Az ő tétjével
együtt sem volt a posztón több háromszázkoronánál. A második ütést is a
bank nyerte. Vámoscher némi büszkeséggel nézett Jánosra, aki szemben
állt vele, a krupié háta mögött.
– Na még három coup és mehetünk! – mondta Vámoscher.
A harmadik coup azonban elveszett. A negyedik és az ötödik ismét a banké
volt.
– Vigyázat! Forma! – kiáltotta az egyik játékos, akinek őszbe-kártyázott
szőke szakálla volt és a kezében roppant hegyesre hegyezett ceruzát
tartott, amivel egy darab papiroson gömböcskéket irt fel.
A baloldali gömböcskék a játékosok ütéseit, a jobboldaliak a bankét
jelentették.
– Mi a forma? – kérdezte a nagykereskedő a szőke szakállastól.
– Vé betü, tompa végü vé. Holt biztos.
– Vé viktisz! – mondta egy tanár az asztal mellett, aki tiz év óta
próbált koronás tétekkel vagyont szerezni a bakkon.
– Ha vé, akkor végezzünk – mondta Krémer – tartom a bankot.
És csakugyan a poentőr nyert.
Az első ezres elment.
Vámoscher aggódva nézett föl Jánosra, aki intett, hogy tovább.
A kártya azonban kinos makacssággal tartotta magát a tompa végü véhez.
És a játékosok régi züllöttek voltak. Ha egyszer egy esztendőben történt
ilyen csoda, le tudták szüretelni. A bankot minden harmadik ütésnél
ujitani kellett.
Vámoscher izzadt és a nyakát nyujtogatta ki a gallérból.
Jánost elöntötte a düh, amit az élettelen tárgyakkal szemben érzünk, ha
azok azt mutatják, mintha öntudatos rossz szándék volna bennük, folyton
ujittatott.
Vámoscher nyolcszor meg is tette, de a nyolcadik bank után fölállt, és
ezt mondta, szárazon és nyavalyásan:
– Ennek a paklinak ugyis vége.
Aztán elhuzta Jánost.
– Nincs több – mondta neki és kivitte a teremből.
Kifizették a vacsorájukat – huszkoronásaik még voltak – és otthagyták a
Kört.
– Na mondta János – ez eluszott. Micsoda pénz volt?
Vámoscher megmondta.
– Hm – mondta János – szóltál volna.
– Ha szóltam volna, akkor abbahagytad volna?
– Nem – szólt János teljes meggyőződéssel.
– Hát akkor?
– Hát ilyenkor enyhiteni próbálja az ember. A redakció pénzét meg kell
szerezned holnapra. A fiuknak nem tartozhatunk. A kiadóhivatalt és a
nyomdát ne fizesd.
– Könnyen beszélsz! Ez a pénz is előleg volt a Csomagszállitótól.
– Egyéb pénzünk nincs?
– Nincs. A mult hónapban tizenhétezer koronát szedegettél el tőlem. Azt
hiszed, hogy a Függetlenség olyan bőven adja?
– Hát csak gondolj ki valamit! – mondta János és hazament aludni.
Vámoscher annyit csakugyan ki tudott gondolni, hogy a fiuk megkapták a
fizetésüket másnap, de az expedició és a nyomda fizetetlen maradtak.
Az egész következő hét nagyon nyomasztó volt a pénzhiány miatt s
Vámoscher megmondta, hogy most rossz idők kezdődnek:
– Egyik lyukat a másikkal betömni nem lehet. A hajó mindig rozogább
lesz.