János, a szabadelvüpárt kültagja, várakozó álláspontot foglal el. Addig
is, amig egyéb dolga nincs, ismerkedik a viszonyokkal.
Expressz levelekkel és táviratokkal Adél ugy intézte Brioniból, hogy
János már a következő hét szombatján este hét órakor megtegye első
vizitjét a klubban.
János, aki még egyre a pénztelenség keserü napjait élte, mert Vámoscher
ragaszkodott ahhoz, hogy ami pénz a laphoz érkezik, azt azonnal a
kiadóhivatal kifizetésére forditja s egyáltalán egy kis nyári
tartaléktőkét gyüjt, mert nyáron, bankigazgatók üdültekor,
előlegpausálékat nem lehet fölszedegetni, Vámoscher ugy mérte ki, hogy
János hetenkint csak kettőszáz koronát vegyen magához és abból próbáljon
megélni.
Ez azonban most már nehezen ment. Nem mintha János pazarrá vált volna.
Csak megszokta lassankint, saját helyzete és még inkább az Adéllal való
ismeretség következtében, hogy a pénzt ne igen olvasgassa, hogy arra ne
nézzen: egy ebéd vagy vacsora mennyibe kerül s hogy arra se ügyeljen,
hogy a gummitalpu fiakkert elbocsátja-e, vagy tévedésből három óra
hosszat megvárakoztatja-e? Mindez valami rettentően drága mulatság, de
hetenkint kétszáz koronánál többe kerül.
Alakult Jánosnak egy másik passziója is. Ha nem volt hivatalos sehová s
nem kellett szerepelnie sehol, akkor szerette a redakciós fiukat magával
vinni ebédre, vacsorára. Különösen Sikorszkyt, az ókori novellisták
specialistáját, és Remete Pált, a költőt. Ezeknek volt a legjobb
étvágyuk, mert ezek egyszerüsitették életüket legtovább ugy, hogy
reggeli, ebéd, vacsora helyett, délután négykor kelvén, félötkor egy
központositott étkezést ettek, ami, éjszaka piritott zsiroskenyérrel
kiegészitve, elég jól eltáplálta őket. János magával vitte őket, mert
mulattatta, hogy a fiuk, akik ezt a jelszót adták ki maguk közt:
– Együk agyon nimandot! – sohasem tudtak 24–25 koronánál nagyobb számlát
összeenni, pedig néha három husétellel is megpróbálkoztak. Csak a
gyümölcsnél kellett vigyázni rájuk, mert ott, diszalmák és körték
felmetélésével, félretolásával már nagyobb bajt tudtak volna csinálni.
Most erről a passziójáról is le kellett mondania s kicsit kerülnie
kellett azt a három társaságot is, ahová Adél bevezette, mert nincs
kényelmetlenebb, mint játékot pénztelenül nézni. Olyankor egy
nem-játékosban is nekibizseredik a vér, hogy játsszék. Különben csak
Csernáék és Tagányiék voltak Pesten, Gotthelfék leköltöztek már valahová
a Balaton mellé, ahol villájuk, kertjük, kikötőjük, vitorlásuk volt.
János meglehetősen gazdátlanul lógott az elnyarasodó városban, nem is
fejtett ki nagyobb ellentállást Adél Brioniból jövő sürgetéseivel
szemben. Ha Adél ragaszkodik hozzá, hogy fölmenjen a klubba, hát
fölmegy. Különben is ugy épitette össze magának a fejében, hogy
csakugyan kötelessége Adélnak engedelmeskedni, aki beteg, akit nem
szabad haragitania, aki olyan hihetetlenül kedves volt hozzá s akinek
soha meg nem tudja hálálni azt az érzést, amit akkor éjjel érzett, mikor
a vanilia-illat a szobája küszöbén megjelent.
János a redakcióból ment a klubba, beküldte a névjegyét, Adél utasitása
szerint, Füredy grófnak, aki elébe jött, nagyon szivélyes volt:
– Kedves barátom, – mondta a gróf – egy közös, kedves ismerősünk, aki
sajnos… – a grófnak meglágyult és megrekedt kissé a hangja, de aztán
kiköszörülte és folytatta – igen, egy közös, egy kedves ismerősünk tett
figyelmessé arra, hogy ön ma látogatja meg először klubbunkat.
– Valóban, kegyelmes uram, – szólt János – feljöttem, hogy tiszteletemet
tegyem a klub vezetőinél.
– Hát kérem… megtisztelni itt csak két urat kell, a miniszterelnököt és
a pártelnököt. A miniszterelnök nincs itt, mert programmon kivül délután
Bécsbe kellett mennie. A pártelnököt meg nem nagyon érdemes
megtisztelni, mert ugy sem hallja az öreg. Mingyárt beviszem hozzá.
És a nagy termeken át karonfogva vitte báró Frideczky Tihamér pártelnök
szobája felé. A termekben elszórva, de nem nagy számmal, kormánypárti
képviselők dongtak, ődöngtek, csoportosultak és kártyázgattak. Jánossal
egyelőre nem törődtek, mert amióta tudták, hogy a pártkör tagja lett,
egyszerü mandátum-halászt láttak benne, ami azonban nem nagyon érdekelte
őket, az általános választások még nagyon messze lévén.
Hogy a miniszter és a szerkesztő közt valamely összefüggés van, nem
tudták még ebben a körzetben, mert pletykák (igazak és költöttek) csak
ott vannak mindenkiről, ahol forgolódik. Ezek az emberek hát még csak
ott tartottak, hogy tisztelték Cziller Balázs doktort, a tanügyi osztály
vezetőjét, mert… Mert tiszteletreméltó férfiu vala.
A pártelnök, báró Frideczky Tihamér, a szobájában ült egy kis sakktábla
előtt és sakkozott.
Báró Frideczky a legöregebb magyar emberek egyike volt, vagy talán,
leszámitva azt a száztizennyolcéves juhászt, akiből minden évben meghal
egy példány, de akiről csak halála után tudjuk meg, hogy
száztizennyolcéves volt s e magas életkorát annak köszönhette, hogy soha
bort vagy szeszesitalt nem ivott (esetleg megforditva: soha mást, mint
bort vagy szeszesitalt), ezt a juhászt leszámitva, báró Frideczky talán
éppen a legidősebb magyar volt. Már a szabadságharcban mint kapitány
vett részt, aztán emigrált s mint a szabadságharc után mindenkit, őt is
in _effigie_ felakasztották s visszatérvén az alkotmányos éra idejében,
mint mindenki, ő is poziciót vállalt és pedig – mint nagyobbára mindenki
– nem az ellenzéken, hanem a kormánypárton s lassan-lassan ráöregedett a
pártra, melyben immár semmi szerepe nem volt. Nem szólt bele semmibe,
nem is mondtak neki meg semmit. Csak elnökölt a pártüléseken, ahol ha
még olyan vihar lett volna is, ő az elnöki csengőt soha meg nem rázta
volna, mert ő a legnagyobb vihart sem hallotta már. Nevezetessége szép
hosszu fehér szakálla volt s az, hogy kinosan vigyázott még külső
megjelenésére. Mindig lefelé csikozott szövetekből viselte ruháit, ami
után a pesti ucca csikos bárónak, vagy tréfásan öreg csikósnak is
nevezte.
Báró Frideczky Tihamér ült egy kis asztal mellett, sakktábla előtt, és
mint a párt fiatalabb tagjai gunyosan mondták róla, önmagával sakkozott.
Ez persze nem volt igaz. A báró ilyenkor sakkrejtvényeket fejtett meg,
amiket nemcsak magyar és idegen lapokból, hanem még szakkönyvekből is
összehordott.
Gróf Füredy bemutatta Jánost, de a hangját nem nagyon erőltette meg,
ugy, hogy a párt elnökének fogalma sem volt róla, hogy kivel beszél.
János kivett egy névjegyet és átnyujtotta a bárónak, aki hálásan
mosolygott ezért.
– Aha, aha, – mondta – pártunk uj kültagja. Nagyon szép, nagyon szép. A
mi pártunkba kültagok csak választások előtt szoktak belépni.
– Ebben igaza van az öregnek – mondta gróf Füredy.
– Nagyon szép, nagyon szép – lelkesedett tovább az öreg – önt csak a
programmunk iránti lelkesedés hozta közénk.
(A báró még abból az időből származott, amikor a szabadelvüpártnak
_volt_ programmja.)
– Tud-e sakkozni? – érdeklődött a báró.
– Vigyázzon! – mondta gróf Füredy Jánosnak. János félreértette a
figyelmeztetést.
– Tudok! – mondta, nagyon világosan tagolva a szót.
– Akkor játszol velem egy partit, ugy-e öcsém?
Füredy elnevette magát:
– Na, ön most már ittragad – fordult Jánoshoz. – Negyedóra mulva
visszajövök önért.
János már állitgatta a sakkfigurákat. Báró Frideczky roppant hálával
szorongatta a fiatal ember kezét.
– Velem most már nem játszanak – panaszkodott. – Senki se játszik velem.
Azelőtt, bezzeg, játszottak. De most már kicsit koros vagyok, nem
politizálok, hát nem játszanak velem. Talán egy kicsit a hallásom miatt
is…
– Rosszul hall kegyelmes uram? – bömbölte János.
A báró arcán édes mosoly szaladt át. Egy ifju ember, aki nemcsak
sakkozni hajlandó vele, hanem még azt sem vette észre, hogy süket.
– Kicsit gyöngült a hallásom… kicsit, de telefonon minden szót
meghallok. Lehet mondani: minden szót. Fehérrel, vagy feketével játszol?
– Ahogy a kegyelmes ur parancsolja.
– Én a fehéret szeretem, akkor én vezethetem a megnyitást. Nagyon
szeretem a spanyol megnyitást.
– Szép is! – orditotta János.
– Tudsz védekezni ellene? – kérdezte az öreg.
– Tudok.
– Hát ha tudsz, akkor védekezz, mert nagyon támadni foglak.
És az öreg megtette a megnyitó lépést. János már évek óta nem sakkozott,
de most összeszedte egész tudományát.
– Jól játszol, öcsém – mondta a báró – jól, bizony. Élvezet veled
játszani. De én se játszom rosszul. Hidd el, hogy még a politikában is
elég jól eljátszanék, de félre hagytam tolni magamat.
– Miért? – kiáltott János.
– A hallásom miatt; mert kicsit gyöngült. Pedig értek hozzá. Deák
mellett tanultam. Az tudta! Jobban, mint ezek. Az neked is kollégád
volt.
– Hogy-hogy? – kérdezte János.
– Mert hallom, Füredy mondja, hogy te is publicista vagy. (Ezt ugyan a
gróf nem Füredy beszédéből hallotta, hanem János átnyujtott névjegyéről
olvasta le, de ez a kis öncsalás tetszett neki.) Deák is publicista
volt. Ő irta a Husvéti cikket. Én még emlékszem rá.
– Kegyelmes uramnak nagyszerü a memóriája!
Báró Frideczkynek ragyogott az arca.
– Persze, hogy jó. Nevetséges! Szenilizmus…
János szinte megijedt, hogy az öreg ki meri ejteni ezt a szót.
– Tudom, hogy azt szokták mondani – folytatta a báró – de szenilizmus
nem minden koros embernél van. Nálam nincs, friss vagyok és rugékony. A
felség is mondta, mikor legutóbb beszélgetett velem. Annak már tizenegy
éve, akkor még a hallásom nem gyöngült. Azóta a miniszterelnökök nem
visznek szerklnél a felség elé. Azt hiszik, hogy a felséget fárasztja.
Pedig a felség szeretne beszélgetni velem. Ő sem fiatal ember, szép régi
emlékekről csak velem tudna elbeszélgetni. Hiszen látod, öcsém, hogy nem
is olyan nehéz érintkezni velem.
– Nagyszerüen lehet! – süvöltötte János. Füredy bejött.
– El akarod vinni a partneremet? – kérdezte tőle a báró.
– Ha akar, még itt maradhat, – mondta Füredy nevetve – én hazamegyek.
Jánosnak mindegy volt, hogy hol tölti az estét.
– Maradok – mondta és elbucsuzott a minisztertől.
Báró Frideczky csak ugy simogatta a szemével ezt a ragyogó embert.
Még egy partit játszott az öreggel.
A második parti után félkilenc volt már. A báró nagy sóhajtással vette
tudomásul a mattot, amit János adott neki.
– Matt, matt… – mondotta – de nem azért vagyok szomoru, kedves öcsém,
mert megmattoltál. Az a legnagyobb mesterekkel is előfordul, hogy mattot
kapnak.
– Hanem? – kiáltotta János.
– Most jön az én vasárnapom. Szombaton este mindig kimegyek a
birtokomra. És ott maradok hétfőig. Ez a week-end, tudod.
János ugyan nem tudta, mi a week-end, de az nem volt baj, mert a báró
ugyis benne volt, hogy elmagyarázza:
– Londonban szoktam meg, mikor még Kossuthékkal voltam ott. Kossuthék
továbbmentek Amerikába, én ott maradtam. Nekem tetszett az angol élet.
Szombaton el, falura, hétfőn vissza a városba. Én a birtokomra megyek.
– Hol a birtok? – érdeklődött János.
– Itt, Ivándon, Esztergom mellett. Autón megyek, nem egész egy óra. Mert
egy jó kis autóm még van. Meg az a kis birtokom. Egyebe sincs az öreg
Frideczkynek. Nem volna kedved kijönni velem Ivándra? Gyönyörü
helyecske. Nem bánnád meg. Week-end neked is kell, mindenkinek kell.
Elsakkozgatnánk.
János ebbe is beleegyezett. A báró örült, mint egy gyerek.
– Tiz év óta nem volt velem senki odakint!
A báró csengetett. Egy inas feladta rá a felöltőjét, amely szintén
lefelé csikozott volt.
– Ivándra megyünk – mondta boldogan a báró az inasnak és vitte magával
Jánost.
Lent a soffőrnek is boldogan ujságolta:
– Vendégünk van, Nándor, vendégünk! De azért nem kell rohanni, Nándor,
nem kell kitörni a nyakunkat.
Betessékelte Jánost az autóba, mikor bent helyet foglaltak, a báró
tovább beszélt:
– Szép találmány ez az izé. De aki vágtat vele, kitöri a nyakát. Nem
azért lettem nyolcvanéves, hogy igy haljak meg. Ha nem estem el
Isaszegnél, akkor már csak haljak meg szép rendesen, ahogy uriemberek
szoktak.
János helyeselte. Az autó már futott keresztül a városon. A báró
beszélt, János néha-néha kitekintett, hogy tájékozódjék. Az autó a
Margithidon ment át, azután óbudai utcák következtek, amiket János még
sohase látott. A vámnál megálltak; a soffőr meggyujtotta elől a két
hatalmas acetilén-lámpát s most már országuton rohantak s a tülök
helyett a sziréna szólt.
János elszórakozott azon, hogyan jelennek meg az autólámpa előredobott
éles fényében az utmenti fák, amiknek lombját a fény mintha hirtelen
felvirágozta volna, itt-ott házfalak is belesodródtak a fénybe, majd meg
szembejővő kocsik, amik megálltak és megmeredtek abban a pillanatban,
mikor az autó eléjük és mellettük elsuhant. A kép mindig ugyanaz volt:
egy ágaskodó ló és egy kocsis, aki magasra kapaszkodik az ágaskodó ló
zablája felé. De mert mindig csak egy pillanatig tartott a látomány,
olyan volt, mintha ismétlődő szobrok állanának az országut közepén,
ugyanabból a ragyogó ércből faragva, amely ércet a reflektoros lámpa
sugárözöne öntötte rájuk.
A báró eleinte emlékezgetett arra, hogy azelőtt vonaton ment ki Ivándra,
az sokkal tovább tartott, de ő nem türelmetlen, mert ő még abból az
időből való, amikor vonat sem volt. Aztán el-elszunditott. Csak mikor
községekbe értek, amit autóutas arról tud meg, hogy a gép nagyokat
zökken, mert ahol község kezdődik, ott többnyire vége a jó
országutaknak, riadt fel a báró a zökkenésekre és bemondta a községek
nevét.
– Ez Vörösvár. Ez Piliscsaba.
Majd egy vidéki város rettenetes kövezete rázta őket és a reflektor
fényében egyemeletes, izetlen házak torlódtak.
– Esztergom, – mondta a báró – mindjárt otthon leszünk.
Az autó Esztergom után már lassabban futott, mert a köves országutról
letértek. Végül egy kis erdő alá fordultak s a gép, egészen zajtalanul,
füves legelőn át szaladt. Hosszu kőkerités, magas rácsoskapu elé. A
soffőr bugatta a szirénát.
– Gyurikáék, ugy látszik, elaludtak, – szólt Frideczky báró.
De a kapu fölött, a domboldal tetején nemsokára lámpafény jelent meg,
kis kézilámpa himbáló világa. Valaki jött a kapuhoz, kinyitotta,
kilépett rajta, az autóig jött, ott is ajtót nyitott és alázatosan
beköszönt:
– Kezét csókolom a kegyelmes urnak.
Aztán kisegitette a bárót és valóban kezet csókolt neki.
– Jó estét Gyurika, jó estét, vendéget is hoztam, rend van-e a
vendégszobában?
– Van! Van! – bömbölte Gyurika az éjszakában.
– Kovács ur, – szólt le az autóról a soffőr – kérem a kis kapu kulcsát,
hadd állok be a garázsba.
János nem látott sehol Kovács urat. De Gyurika a zsebébe nyult és átadta
a kulcsot a soffőrnek. Ebből János azt a következtetést vonta le, hogy
az 50–60 esztendő körüli kasznár-forma ember, akit báró Frideczky
Gyurikának, a soffőr Kovács urnak szólitott, Kovács György lehet s csak
a nyolcvanesztendős kegyelmes számára _ika_ már.
– Hát az asszony? – kérdezte a báró, miközben egy jól kavicsozott kerti
uton fölfelé mentek. Jobbról-balról mintha szőlőt látott volna János
karóhoz kötözve és gyümölcsfák bemeszelt szárát, de sötét volt, nem
tudta pontosan, hogy mit lát.
A kérdésre, melyet a báró föltett, Gyurika harsogva felelt. János ebből
a harsogásból megtudta, hogy az asszony, bizony, köszvényes nagyon és
nem tud a kegyelmes ur elé kijönni. A kegyelmes ellenben – a sötétben
abszolut nem hallhatott – a beszámolót igy vette tudomásul:
– Jól van? Mi? Jól. A fődolog az egészség.
János már látta fent a dombtetőn a ház kivilágitott ablakait bokrok és
lombok közül előcsillanni.
Egy oszlopos pitvaron át valami ebédlőfélébe mentek. Nagy, barátságos
szoba volt ez, de mégis hervadt és elhanyagolt. A levegőben nem doh és
nem penész, de a régiség szaga uszott.
Nagy körlángu petróleumlámpa égett az asztal fölött, amely szinte
pompázatosan volt megteritve.
– Tegyük magunkat kényelembe, öcsém.
– A kis kegyelmes urnak is kiadok egy házikabátot – mondta Gyurika.
És öt perc multán János, a kis kegyelmes, épp olyan hosszu dohányszin
selyem házi köntösben ült az asztal mellett, mint báró Frideczky.
– Mit kap a vendég? Mit kap a vendég? – érdeklődött a báró.
– Sajttal habart rántottát és egy kis gyönge zöldborsós csirkét, amit a
feleségem főzött magának estére, de nem volt étvágya szegénykének. A
kegyelmes ur vacsoráját azonnal hozom, a kis kegyelmes lesz szives
türelemmel lenni.
Gyurika eltünt s mikor visszajött, óriási ezüst tálcán, ezüst tányérokon
és ezüst evőeszközök közepette – egy tojáskát hozott be, ezüst
tojástartóba állitva.
Ha mindaz, ami egész este történt vele, nem lett volna eddig is annyira
tréfás, János most elnevette volna magát, olyan mulatságos volt az
ellentét a sulyos szervisz és a kegyelmes ur vékonyka vacsorája közt:
– Nekem nem szabad többet – mondta a báró. – Akkor én nem tudok aludni.
De te egyél, öcsém, jóizüen és igyál is egy kortyot. Ha már voltál olyan
kedves és vállaltad a vendégséget az öreg Frideczkynél, érezd magad jól
nála.
Gyurika bort is állitott az asztalra, János, aki éhes volt, szomjas is,
elpusztitotta az egész vacsorát, amit elébe raktak és a borból kétszer
ivott egy egész pohárra valót. Azt hitte, valami derék asztali bort
iszik, bár ahhoz tulédes volt az ize.
– Aszu! – mondta Frideczky a második pohárnál.
– Zarándi! – tette hozzá Gyurika.
Mikor a bort kiitta, János gyanut fogott, hogy őt valami igen jó itallal
traktálják.
– Hol az a Zaránd? – kérdezte Gyurikától
– Tokaj mellett – kapta meg a választ.
A két pohárnyi ital nagyon átfütötte Jánost, a beszédeket nagy
távolságból hallotta csak, a lámpa körül óriási szivárványszerü köröket
látott, a szemét roppant erőfeszitéssel tartotta csak nyitva.
Vacsora után a báró, akit János nagy barna zászlónyélnek látott, a
végén, fönn, fehér szakállcsomóval, ahogy a török zászlókra emlékezett a
Nemzeti Muzeum képcsarnokában, a báró fölkelt s egy mértföld távolságból
ezt mondta:
– Gyurika, vezesd a vendéget a szobájába.
Aztán a zászló közelebb ingott Jánoshoz, megszoritotta a kezét és
ilyesmit mondott:
– Aludj jól, öcsém, holnap majd sakkozunk.
De lehet, hogy mást mondott.
János minden intézkedést megtett, hogy egyenesen maradjon és szabályosan
tudjon lépni s nagyon örült, mikor Gyurika magára hagyta. A szobát nem
is látta, az ágy szélén ülve dobálta le magáról a ruhát, a gyertyát el
akarta fujni, de nem tudta, mert háromszor is melléje fujt, de
harmadszor az a határozott érzése támadt, hogy a gyertya elaludt, csak
éppen világit tovább is, visszazuhant az ágyra és süketen, tompán,
sulyosan aludt. Csak reggel felé álmodta, hogy Adéllal utazik a Tátrába,
Korompán katasztrófa miatt ki kell szállni, elmennek a halott fütő
mellett, aki, mig János nézi a háromszinü arcot, ezt mondja neki
szemrehányó hangon:
– Víg kend! Jaj, de víg kend!
Aztán kopogást hallott és fölébredt. A báró kopogtatott az ajtón
kivülről és ezt mondta:
– Ez a week-end. Az ember reggel tizig tud aludni! Ez a week-end!
A báró, miután az ajtón keresztül igazán nem volt módjában meggyőződni
róla, hogy vendége fölkelt-e kopogtatása következtében vagy sem, még be
is kukkantott az ajtón. S mihelyt Jánost az ágyon felülve látta, azonnal
vissza is vonult, egy harsány jóreggeltet hagyva a visszacsukott ajtó
előtt.
Rögtön utána Gyurika jelentkezett, azzal a kérdéssel, hogy borotvát
parancsol-e a kis kegyelmes, vagy borbélyt?
– Csak kés van? – kérdezte János. – Olyan masina nincs?
– Legfinomabb angol késeink vannak.
– Azokkal én nem tudok; akkor inkább borbélyt kérek, – mondta János,
ámbár csodálkozott rajta, hogy ide borbély hogyan kerül.
Gyurika egy pillanat mulva visszajött, de most fehér köténynyel
tekintélyes alakján, kis csészével a kezében. Tehát Ivándon a borbély is
Gyurika volt. Mint a reggeli utáni sétán kiderült, amikor a báró nagyon
jókedvüen beszélte el egész Ivándot Jánosnak: Gyurika bonórum-direktor
is volt.
A „birtok“ egészen furcsa valami volt nappali fénynél megtekintve. Egy
meglehetősen keskeny domboldal-csik, föl a kastélyig és aztán onnan le
megint a domb aljáig. De ez a kis földdarab aztán igen szépen
megmüvelve. Volt benne szőlő, volt gyümölcsös, volt egy kis buzaföld,
egy kis lóhere és konyhakert is, amiben még mák is termett.
– Ez most Ivánd, – mondta a báró. – Azelőtt Kis- és Nagy-Ivánd volt, le,
le, messze a Duna mellett és föl Esztergomig. A Frideczkyek nagyon
gazdagok voltak. De én rám már csak ez jutott. Nem több. De ezt
megtartottam.
János szerette volna megkérdezni, hogy mennyit ér a _birtok_, de itt
kint, a szabad levegőn, ahol nem szemben ült a báróval, ugy, hogy az a
szája mozgását is láthatta volna, ez a kérdés reménytelen volt. Ellenben
a felvilágositást mégis megkapta:
– Sokba kerül, nagyon sokba – mondta az öreg. – Mert Gyurikáéknak itt
kell élni egész esztendőn át. Karban kell tartani a birtokot. Ami
jövedelmem van, csak erre megy; az autóra meg a birtokra. De nincs is
szükségem a pénzre. Senkim sincs, még ezt a birtokot sem hagyhatom
senkire. Bizony, öcsém, én vagyok az utolsó Frideczky.
Az öreg báró kicsit el is érzékenyedett ezen. János kifejezte volna
meleg részvétét az utolsó Frideczkynek, de ugysem lehetett. Az utolsó
Frideczky süket volt.
Séta után sakk, sakk után ebéd, ebéd után szunyóka, aztán séta, sakk meg
vacsora következett.