János ugy él, mint a Paradicsomban s valahogy mégsem érzi jól magát
benne.
Féltizenkettőkor ébredt fel János; a vanilia-illat ott volt mellette a
párnán és egy hosszu, csillogó szőke hajszál is.
A nap a leeresztett függönyön át is elég fényt küldött a szobába. János
bámult bele az aranyos derengésbe.
Váratlanságokkal teli életében ez volt eddig a legszebb váratlanság.
Tisztára tündérmese volt.
Ahogy visszagondolt az éjszakára: a száján, az arcán mintha mézet kentek
volna széjjel és a vér a fejébe szaladt.
A reggelit felhozatta a szobájába, nagyon lustán, egyre nyujtózkodva
öltözött fel, az éjszaka gyönyörüségeinek emléke folyton ott bujkált még
a testében.
Lement és a szeme egyre a nőt kereste. De nem találta.
A hotel előtt Ribáryval találkozott:
– Na eleget csuszkáltál-e már? – kérdezte a főispán, aki azt hitte, hogy
János már ródlizás után van.
– Mára elég volt – mondta János.
– Akkor gyere velem az alsó országutra sétálni.
Az idő kicsit szürke volt. Csak fent a csucsoknál szakadoztak a felhők
és mögöttük néha kibukkant a hegyek havas, napsütött feje. Ilyenkor a
csucsok, test és talp nélkül, a felhőkből nőve ki, a rendesnél sokkal
magasabbnak látszottak és kisértetiesen hatottak. Inkább ragyogó
álmokhoz hasonlitottak, mint igazi hegyekhez.
Ribáry karonfogta Jánost, ugy sétáltak le a Poprádfelka felé vivő
egyenes országuton, mely a fekete fenyők közé éles csikot hasitott.
– Hát tudod, ki az a nő, akivel tegnap megismerkedtél?
Jánosnak ujra mézes lett a szája. Nem felelt a kérdésre. A főispán
folytatta:
– Nagyon nevezetes nő és ha itt magunkféle emberek volna a társaság,
nagyon megnéznék ezt a hölgyet. De idegen emberek vannak itt, akik
legföljebb ha a pesti müvelt középosztály pletykáit tudják. Te biztosan
hallottál már erről a hölgyről, mert ti, ujságirók, nyilván az országos
mende-mondákat is tudjátok, sőt talán a kiegyezés szerint közösöket is.
A főispán nevetett saját közjogi kifejezésén.
– Ez a hölgy az a Cziller Balázsné…
A főispán tovább beszélt, de a szók ezután már csak értelmetlenül
zümmögtek János fülében. Ha azt hallotta volna, hogy a nő a spanyol
királyné, az nem lepte volna meg ennyire. Hogy lehet a véletlen ennyire
kegyetlen? Mit akarhat tőle a sors, hogy ilyen helyzetekbe sodorja? A
miniszter, akinek a pénze már ugyis égeti legbelsőbb lelkiismeretének
zsebeit, ujra keresztezi az utját. És igy!
Még csak a Máriássy-rét mellett voltak, de János gyöngének érezte magát
arra, hogy tovább menjen.
– Gyerünk vissza, bátyám, ugy látszik, ródlizás közben megbicsaklott a
lábam.
– Az kár. Egyszer akarom kisétálni magam veled és akkor lesántulsz. Na,
forduljunk meg. És máskor vigyázz. Hagyd abba azt a bolond szánkázást a
hegyről – és folytatta az előbbi témáját:
– Nagyon szép leány volt…
– Most is szép.
– De azt mondják, hogy olyan volt, mint egy festett kép. Aztán elvette
egy minisztériumbeli hivatalnok. Én csak ugy látásból ismerem ezt a
Czillert. Csunya kis ember. És az asszony tolta előre. Hogy hogyan,
arról te is tudsz.
– Biztos az? – kérdezte János, csak azért, hogy most már ő is
résztvegyen a beszélgetésben.
– Én nem voltam ott. De mondják. Mért ne volna igaz?
A hotelben János elvált a főispántól, beült az üres társalgó sarkában
egy nagy fotelbe és bámult bele a levegőbe. Szeretett volna gondolatokat
füzni az éjszakához és ahhoz, hogy most már tudja, kitől kapta ajándékba
ezt az ezeregyéjszakát, de gondolatai egyáltalán nem támadtak. Mintha a
méz rákeveredett volna az agyára is. A gondolatai nyulósan és édesen
tapadtak egymáshoz. Nem tudta széjjelválogatni és megkülönböztetni őket.
Ebédre Czillerné lejött a szobájából. János zavarba jött az első
pillanatban, mikor a nőt meglátta és köszönt neki bizonytalanul.
– Kezét csókolom.
Ugyanaz a zavar kinozta, amit szobaurkorában szokott érezni, ha egy-egy
felelőtlen éjszaka után, amikor a cseléddel adta össze magát,
találkozott vele másnap s ő is, a cseléd is, igyekeztek közömbösen nézni
egymásra, szólni egymásnak, mintha semmi sem történt volna.
Czillerné azonban tulsegitette ezen a zavarán, mert pillantásában,
hangjában semmi ilyen közömbösségre való törekvés nem volt.
– Jó reggelt, Jánoska – köszönt vissza a nő és nagyon szivélyesen és
melegen nyujtotta feléje a kezét. – Velem ebédel, ugy-e?
Volt ebben valami hálás, valami visszaemlékeztető és felujitó. De az
arca nem volt olyan vidám, mint tegnap s valami finom sápadtság is ült
rajta.
– Nem volt lent délelőtt?
– Nem. Leveleket irtam.
– És délután?
– El kell mennem valahová.
Ezen indult el a beszélgetés s ebéd alatt az asszony nagyon egyszerü és
közvetlen tudott lenni. De egyetlenegyszer sem nevetett. Sem a fekete
mellett, sem a napon, ahová kiültek, noha a nap csak néhány percre bujt
elő.
A napozást az asszony szakitotta félbe:
– Föl kell mennem, átöltözni. Jőjjön fel, beszélgethetünk addig,
Czillerné az első emeleten lakott, a nagy sarokszobában, amit
lakosztálynak hivnak már, mert előszobája és fürdőszobája is van. Maga a
lakosztály ellenben csak egy nagy szoba, mely azonban a hotel frontjából
kiszögell s igy mind a három oldalán ablakai lehetnek. Jobbforma és
filigránabb butor van benne, mint a hotel többi szobájában, a székek,
fotelek és a kerevet halványvirágu selyemmel behuzva, a falon egy
elmosódó szinü gobelin, a negyedik falat pedig egyetlen nagy selyem
függöny alkotja, amely mögött egy alkóv, a hálószoba, következik.
A szobában jóleső, egyenletes meleg volt és a vaniliás parfümön tul
valami enyhe illat, ami a sült alma szagára emlékeztetett. A
fütőtesteken zöld fenyőágak száradtak. Azok adták a levegőnek ezt a
kellemes mellékizt.
Az egyik sarokban alacsony, zöld, magashátu támlásszék állt. Az asszony
rámutatott:
– Üljön oda, az egy hintaszék.
Czillerné eltünt a selyemfüggöny mögött, ahonnan csak a hangja csengett
elő, hol innen, hol onnan, ahogy az alkóvban ruháit összeszedve mozgott:
– Jánoska, ne haragudjon rám, hogy bánatos vagyok. Mondtam tegnap, hogy
ma rossz napom lesz.
– Hogy tudta előre?
– Tudtam, hogy ma mi fog történni.
– Történni? ma? mi?
– Hogy ma át kell mennem Lomnicra.
– Olyan kellemetlen Lomnicra átmenni?
– Nekem az.
– Ne menjen, ha nem akar. Vagy engedje meg, hogy én átkisérjem.
– Nem-mennem! nem lehet. És maga nem jöhet át velem, Jánoska.
– Mért nem?
– Mert van ott valaki.
A nő elhallgatott, nem is mozgott a függöny mögött. János is néma volt
egy pillanatig. Aztán föltette a kérdést:
– A gróf?
A nő kiejtett a kezéből valamit. Lehajolt, fölvette és csak azután
felelt, mintha a hangja a lehajlástól vált volna pihegőbbre:
– Igen… a gróf.
Csend.
Aztán a függöny mögül ez a kérdés jött:
– Jánoska! Tudja már, hogy ki vagyok?
János nagyon csendesen mondta a függöny felé:
– Tudom.
– De tegnap még nem tudta?
– Még nem.
Megint csend lett. S a függöny megszólalt:
– Hát látja… ezért…
De mást nem mondott. János nem értette.
– Mit jelent ez? Ezért? Mi van ezért?
– Ami van. És ezért volt, ami tegnap volt. Láttam, hogy nem ismer és
tudtam, hogy ha megtudja a nevemet, elszalad mellőlem. Nem akartam
elengedni.
Erre ismét nem volt mit válaszolni. A függöny tovább beszélt:
– Jánoska, figyeljen csak rám. Szerelmes vagyok magába.
János elképedt. Az ember néha a legerősebb tényen nem ütődik meg
annyira, mint ugyanannak szavakba szoritott halvány másolatán:
– Ó, asszonyom… – szaladt fel belőle a hála.
– Adélnak hivják a maga asszonyát. Hogy tudjon is valamit róla azon tul,
hogy a maga asszonya és hogy szerelmes magába. Legalább négy nap óta.
Maga biztosan nem tehet róla. Én sokszor voltam már szerelmes. Mindig
legyőztem magamat. De tegnap eszembe jutott, hogy még meddig? Kit
mindenkit bocsátok el magam mellől, akivel szeretnék együttmaradni?
Öregszem, Jánoska, nem lehetek már olyan könnyelmü… hát, aztán nagyon
könnyelmünek kellett lennem.
– Megbánta?
– Nem.
Ez nagyon határozottan és erélyesen csengett.
– Köszönöm – mondta János és fölkelt a hintaszékből, odament a
függönyhöz, széthuzta a selyemszárnyakat és a nő mellé lépett, aki már a
bluzát gombolta be.
János megcsókolta a vállát és átölelte a derekát. Ahogy a nő ott duzzadt
és gerjedt a karja közt, János kérlelni kezdte:
– Ne menjen Lomnicra.
– Azt nem lehet, barátom. Majd beszélünk még erről. És innen menjen ki
szépen, ide nem hivtam. A hintaszékbe ültettem, maradjon ott.
És tele szájjal megcsókolta.
– Nem megyek – ellenkezett János.
– Olyan jóba még nem vagyunk, hogy joga volna szót nem fogadni nekem.
És gyöngéden kituszkolta a függöny mögül.
Azután maga is kijött, fölvette a bundáját, nagy lila sálba burkolta a
nyakát és lekisértette magát a szánhoz.
Esett a hó. Apró pihék keringtek alá. A nő beült a piros bársonyülésbe,
a kocsis pokrócokba bugyolálta és a szán elcsilingelt a hotel udvarából.
János ott állt, nagyon zagyván és bizonytalanul és nézett utána.
Egyszerre nem tudott mit csinálni az idejével.
Visszament a hotelbe, ténfergett ide-oda, elolvasott mindent, ami a
falakra volt kifüggesztve, a Kassa-Oderbergi-Vasut menetrendjét, a
Tátrai Sportklub alapszabályait, a lakók jegyzékét, a reklámcédulákat,
aztán az olvasóban nézte a képeket, amik mind a Tátrát ábrázolták, hol
hóval, hol anélkül, hol napsütésben, hol ködösen. Majd a leveleket vette
elő a zsebéből, amiket ide kapott s már régen elolvasott és elintézett,
de azért most ujra átnézte őket. Domahidi a politikai helyzetről;
magáninformációk, amik nem kerültek bele a lapba. Vámoscher jelentése a
lap folyó anyagi ügyeiről. Prokesch tréfás beszámolója a redakció
állapotáról. János ujra elolvasta és teljesen érdekteleneknek találta
őket.
Végre lehetett uzsonnázni és kibicelni a főispán tarokkpartija mellett,
Jánost valósággal boldoggá tette ez a szórakozási lehetőség.
Közben folyton az járt a fejében, hogy ez nem jól van. Ebbe nem szabad
beljebb keveredni, mert itt valami nagyon helytelen kezdődik, aminek
következményei is lesznek s komplikálttá teszik az életét. El is
határozta, hogy elutazik.
Otthagyta a főispán partiját, kiment az előcsarnokba a portáshoz:
– Lehet hálókocsit kapni?
– Szerkesztő ur elutazik?
– El.
– Most jönnek a legszebb napok.
– Mégis el.
– Mingyárt telefonálok az állomásra.
A portás bement a telefonfülkébe és telefonált.
Kint szán csengetett.
– Prr! prr! – mondta a kocsis a lovaknak, kicsomagolta az utasát.
Adél jött be, a hidegtől piros arccal, bólintott János felé, odaszólt
neki:
– A viszontlátásra.
Aztán felment a lépcsőn.
A portás kijött a fülkéjéből.
– Hálókocsi van, ma estére is.
– Köszönöm, nem kell – mondta János.
A portás csodálkozott:
– De hisz az előbb…
– Mégsem kell – szólt János és haragudott a portásra és haragudott
önmagára is.
És fölliftelt, hogy szmokingot öltsön.
A vacsorát azonban a főispánnal kellett megennie. Adél nem jött le.
Vacsora után ujra kártya volt, mert a bankárok revansot kértek. János
ugy vesztette el a tegnapi kilencezer koronát és rá a magáéból még
ezret, hogy a főispán már komolyan intette:
– Hagyd abba öcsém, mert lenyerjük rólad a nyakkendődet.
Mindenki aludt már, mikor a cheminnek, tizenkettő után vége volt. A
társaság gyorsan oszlott el. Kiki a szobájába, a csendes folyosókon át.
Lift már nem volt, gyalog kellett menni. János, miután az első emeleten
elbucsuzott a főispántól, olyan nehezen lépett fölfelé minden további
lépcsőn, mintha a lakkcipője talpa ólommal volna bélelve. De mégis
fölment a szobájába. Magára csukta az ajtaját fölvette a házikabátját és
leült az asztal mellé, hogy válaszleveleket ir Vámoschernek,
Prokeschnak.
Ült is vagy egy félórahosszat a papir előtt, de a feje folyton
zsibongott, ki-kiütött a hő az arcán, a száján elömlött a méz iz, a
halántéka lüktetni kezdett és nem tudott parancsolni magának.
Hátha az asszony már itt volt és nem találta itt? Hátha közben a
kilincsre tette a kezét és ő nem hallotta? És az asszony elment?
Fölkelt, legyintett a kezével, ami önmagának szólt és azt jelentette,
hogy mindegy, kinyitotta az ajtót és a kis oldallépcsőn, amely pontosan
a saroklakás elé vezetett, lement az első emeletre.
A folyosó villamlámpája nem égett. Az előszoba ajtaja nem volt becsukva.
A második ajtó is nyitva volt. A szobában magában sötét volt, de a
selyemfüggöny mögül, ahol égett a lámpa az ágyak fölött, fény szürődött
ki.
János leült az alacsony hintaszékbe.
Az asszony kiszólt:
– Jánoska. Azt hittem, nem jön.
János rekedten dünnyögte:
– Nem akartam jönni.
És szégyelte magát, hogy mégis jött.
A függöny mögött is sötét lett. Az asszony mély, édes hangon szólt ki:
– Jánoska, nem fogom hivni.
És János ment.
Fülledt, zivataros szerelemben sodródott el több, mint egy hónap. Az
asszony egészen lenyügözte Jánost. Játékszert csinált belőle, minden
egyéb érdeklődését, gondolatát eltaposta és széjjeldobálta. Lélekzethez
jutni alig engedte. Délelőttönként magával vitte hosszu sétákra, a felső
völgyekbe és a sárga napfényen rajongott neki az élet szépségéről,
délután, ha megjött Lomnicról, ideges volt és keserüen panaszkodott,
hogy milyen gyötrelem élni. Az éjszakákat átsirta, áthancurozta a férfi
mellén. János nem tudta követni ezeket a hangulat-viharokat és sokszor
riadt meg a féktelen szerelmi kitöréseken, de a csók, amelynek ilyen
tüzéről eddig fogalma sem volt, elkábitotta és szavát vette.
Egyszer mégis megpróbálta megkérdezni:
– Adél, helyes az, amit mi csinálunk?
Az asszony felelt:
– Nem helyes, de gyönyörü. Vagy helyes-e akármi, ami eddig velem
történt? Tiz év óta vagyok asszony és egy pillanatig nem voltam az. Tiz
év alatt egyetlenegyszer tele nem szivhattam a tüdőmet, hogy azt
mondhassam: Boldog vagyok. Jánoska, milyen nyomoruság volt az életem!
Jánoska, semmit sem tudsz az életemről.
– Nem, nem tudok róla.
– Fiatal voltam, szép, sustorgott a vérem, ambicióim voltak. Élni
akartam. És mindezzel tanitónő lettem egy vidéki város egyik állami
iskolájában. Az egész vidéki várost ugy éreztem, mintha pánt volna, amit
csak azért kovácsoltak körém, hogy mozogni ne tudjak. Az emberek
csunyák, unalmasak, laposak és buták voltak körülöttem. Akkor azt
hittem, hogy csak a vidéki városban ilyenek. Ahogy mindenki megkivánt és
mindenki nyult felém, akinek dolga volt velem, az megutáltatta velem a
szépségemet. Felmentem Pestre, hogy kijárjam magamnak az áthelyezésemet.
A minisztériumban akadt elém az uram, akkor fogalmazó, de nekem: nagy
ur, magasrangu pártfogó. Kivitte, hogy áthelyezzenek és járt utánam és
elvett. Az ambicióm vitt bele a házasságba. Az uram az első héten
gyötrelem lett számomra. Férfirom, semmi, aki arra nem volt jó, hogy a
cipőm zsinórját megoldja. Unatkoztam. És hencegett velem,
körülhordozott, mintha a szépségem, amivel semmitsem tudott csinálni, az
ő érdeme és disze volna. Unatkoztam. Kirakatba tett. Hosszu esztendőig
türtem ezt a méltatlanságot. Borzasztó érzés az, Jánoska, még egy
rosszvérü asszonynak is, ha megérzi, hogy el akarják adni. Nem hagytam
magam, vigyáztam magamra, sokáig. És amellett unatkoztam. Aztán, mikor
valamelyik előléptetés előtt az uram módját tudta ejteni, hogy a
miniszterének bemutasson, ennek a hideg öreg arisztokratának, mulatságom
lett, hogyan csavarom ezt a nagy urat az ujjam köré. Ambicióm lett, hogy
megtartsam magamnak, hogy egy remélt futó randevu helyett kemény jármot
faragjak a kegyelmes nyakára. Most benne van, most nem tud mozdulni
tőle. De én sem. És unatkoztam, unatkoztam! És közben, férj mellett és
szerető mellett, ambiciók támadta és kielégülte mellett, kezdtem ugy
vágyakozni a szerelemre, én, akit kiundoritottak belőle, mint egy
tizenhatesztendős vérmes lány, aki még nem tudja, hogy a szerelem milyen
csunya is lehet. És kezdtem félni, hogy lekésem róla. Akkor jött maga,
Jánoska. Most már tudom, mért vagyok a világon. Ezért. A nő biztosan
csak ezért van a világon. Talán a férfi is. De azt nem tudom. Szeressen
Jánoska, vagy csak engedje meg, hogy szeressem, örökre hálás leszek
érte.
Aztán csókok következtek, csókok, mint mindig.
Gróf Füredy csak két hetet töltött Lomnicon. Mikor Pestre visszautazott,
Czillerné nem birt az örömével. Majd megfojtotta Jánost a szerelmével.
És tervezgetett:
– Mennyi a maga évi jövedelme, Senkike?
– Van huszezer korona, ha van. De lehet még kevesebb is.
– Hát az kevés. Annyi kell nekem toalettre. Megszoktam már, hogy nagyon
sok pénz menjen keresztül a kezemen. Arról nehéz lemondani. De majd
csinálunk valamit. Magából még minden lehet, Senkike.
– Hiszen már most nagyon jó sorom van.
– Az még semmi. Nem szabad megállni egy karriernek. Aki áll, az
visszafelé csuszik. Csak rám hallgasson, magából nagy ember lesz.
– Hallgatok magára.
– És szeressen engem.
– Szeretem magát.
– Akkor nem fog elakadni.
Jánost március végén hivták haza Pestre. A politikában mindenféle furcsa
fordulatok voltak, a lapnak állást kellett volna foglalni egy olyan
kérdésben, ami eddig még nem szerepelt. Az általános választójogról
kezdett szó lenni.
Adél még szeretett volna maradni. Áprilisban is a Tátrában akart lenni.
Ibolyát akart szedni fent az erdőkben. De aztán belenyugodott, hogy
Pestre kell menni:
– Itt elcsókolózzuk az időt. És az uram, aki azt hitte, hogy a gróf
miatt vagyok itt, még gyanut fogna és még meg is haragudnék, ha
kiderülne, hogy nem a gróf szerepel.
Az ilyen beszédek bántották Jánost, de Adél olyan kedvesen tudott
cinikus lenni, hogy János nem szólt. Hagyta sodratni magát.
Az utolsó hét már nedves volt, esőre hajló, a vendégek megszökdöstek a
locspocs elől. Ribáry elutazott. Nagyon melegen bucsuzott Jánostól:
– Isten megáldjon, öcsém. Mindig jószivvel fogok rád gondolni és ha
módomban lesz, visszaszolgálom még, ami jót velem cselekedtél. Igaz
ugyan, hogy az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltál, de nem veszem
rossz néven: fiatalember vagy. Vajjon visszafelé ki kéredzkedik be
hozzád?
Jánosék elutazása előtt éjjel fagyott, majd hó esett. Adél szánkázni
akart még egyszer Délután elindultak Hági felé, de Széplakon hózivatar
érte őket utól, a tél mintha még egyszer meg akarta volna mutatni, mit
tud.
– Bemegyünk a kávéházba – inditványozta Adél.
Jánosnak eszébe jutott, hogy a szanatórium főorvosa, Gyulai doktor,
ismerőse Pestről.
– Látott már szanatóriumot?
– Ilyet még nem.
– Akkor menjünk oda.
A szanatóriumnál szálltak le a szánról.
A főorvos nagyon szivélyesen fogadta a szerkesztő urat és
hölgykisérőjét. Föl akarta használni az alkalmat arra, hogy egy pesti
kapacitásnak megmutassa az intézetét. Körülkalauzolta őket az egész
épületben. Megmutatta a szobákat, a verandákat, a társalgót, az ebédlőt.
– És erről azt mondják, hogy primitiv! – ez volt a refrénje a
mutogatásnak.
Majd uzsonnát is szerviroztatott nekik a saját rendelőjében. Teát,
vajat, sonkát, tojást, mézet, dzsémet.
– És néha még a koszt ellen is van panasz! – füzte hozzá Gyulai doktor
az uzsonnához. És megjegyezte:
– Ha a nyilvánosság tudná, mennyi időt, fáradságot és tőkét áldozunk a
szenvedő emberiség érdekében, az illetékes körök nem fukarkodnának az
elismeréssel.
Uzsonna után, mint a legfőbb látnivalót, a Röntgen-szobát mutatta be a
főorvos. Adélnak nagyon tetszett a rejtélyes szoba, a nagy gép, különös
fényeivel.
– Jánoska! – mondta vidáman – fotografáltassuk le magunkat! Emlékbe. Ez
egészen szokatlan. De egymás mellett.
A főorvos nevetett. Magyarázta, hogy azt nem lehet. Akkor csak egy-egy
fél mellkas jut a képre.
– Doktor ur, ugy nem lehet, hogy a két sziv egymás mellé kerüljön?
– Dehogy nem. Ha a szerkesztő ur arccal fordul a gépnek és kegyed
háttal, akkor a két sziv egymás mellett lesz.
– Bravó! – örvendezett Adél. – Azt meg kell csinálni! Két sziv egymás
mellett, de két igazi sziv! Milyen romantikus és mégis mennyire modern!
A főorvos behivta az operatőrt. A felvétel elkészült.
– Most a szivek rajta vannak a képen. Hátra van a szivtelen rész.
– Az talán fölösleges is – kacagott Adél.
– Pardón, – mondta Gyulai doktor – az orvos Röntgen-lelkiismerete tiltja
a félmunkát. Ragaszkodom a másik felvételhez is.
János is, Adél is megfordutlak, most Adél állt arccal a gépnek, ugy
bocsátották keresztül rajtuk a sugarat.
– A két kép egy héten belül elkészül. Szerkesztő ur átjön érte? Vagy
küldjem a hotelbe?
– Nem, holnap már nem leszek itt. Tessék Pestre küldeni.
– Helyes! – szólt a főorvos. – Hogy hány példányt parancsol a rendelő,
azt meg sem kell kérdeznem. Még nem divat, hogy ezeket a képeket az
emberek ajándékba küldözgessék egymásnak. Fejlettebb kultura mellett
talán divat lesz.
– Aligha, – mondta Czillerné – az emberek nem mutogathatják egymásnak,
hogy mi van bennük.
Elbucsuztak a főorvostól, mert a szél már elállt, csak a szánt kellett
valamelyik elhagyott villa szélmentes oldalfala mellől előkeriteni. És
vidáman hazacsilingeltek.
– Mégis két példányt kellett volna megrendelni a képből. Legalább az
egyikből, amelyiken a szivek vannak – szól utközben a nő.
– Miért? – kérdezte János.
– Hogy necsak az én szivem legyen magánál emlékbe, hanem a magáé is
énnálam – mondta Adél és megcsókolta Jánost.
Együtt utaztak, azzal a vonattal, amelyik reggel ér Pestre.
Este tiz után az asszony bevitte a vacsoracsomagját János fülkéjébe.
– Hogy együttvacsorázom magával, azt akár láthatják is. Hogy nem megyek
ki innen, azt meg ugyse látják.
És csakugyan ottmaradt. Hallatlanul mulattatta a keskeny ágy, amelyről
többször csaknem leesett. Olyankor nagyszerüeket nevetett, de bele a
párnába, hogy a szomszéd fülkék utasai meg ne hallhassák.
Mikor világosodott már, az asszony mélyen, mélyen aludt, Jánosnak
gyöngéden föl kellett csókolnia, hogy menjen, amig a hálókocsi
folyosóját nem állják tele az utasok. Az asszony fölkapkodta ruháit és
elment, maga mögött hagyva a füstszagu fülkében a vaniliaillatot:
– Jánoska! Kis pajtásom, értelmetlen szerelmem, majd telefonálok!