Lapvásár.
Porgesz Lázár és társa, a Függetlenség tulajdonosa, a nagy bőrkereskedő
saját házában lakott, mely egyike volt a város legfurcsább házainak.
Igen keskeny telken épült, a terület maximális kihasználásával. A ház
hatemeletes volt, de ugy, hogy az első emeletét mezzaninnak, a hatodikat
műteremnek hitták, mert amikor a házat épitették, Budapesten csak
négyemeletes házakra adtak ki épitési engedélyt. Minden volt benne, amit
a modern kényelem megkiván, csak éppen mindenből el volt spórolva a
legutolsó forint s ezért Porgesz házában a modern kényelem soha se
szuperált. A gőzfűtés nem fűtött, a házitelefon nem szólt, a
melegvizvezeték nem adott melegvizet, a lift – egy keskeny kis skatulya
– nem járt. A lakások egészen kicsik, a házbérek egészen nagyok voltak.
Egy ilyen egészen kicsi lakásban lakott Porgesz.
Ajtót egy loncsos cseléd nyitott Schenk előtt; a cseléd libahus- és
krumplisterc-szagot hozott magával a konyhából.
– Porgesz ur itthon van?
– Itthon, de vacsorázik.
– Azonnal szeretnék beszélni vele.
– Mingyár’ megmondom.
A cseléd a keskeny előszobából benyitott az ebédlőbe, ahonnan a
Porgesz-család hangjai hallatszottak.
Aztán visszajött:
– Tessék.
Schenk letette felöltőjét, kalapját, kopogtatott az ebédlő ajtaján és
belépett.
Nagy vascsillár alatt, mely egész biztosan a Teleki-térről került ide,
ült az asztal mellett Porgesz Lázár, egy kövér asszony, két husos lány
és egy nagyon alacsony homloku fiatal ember, ültek a sült liba szagában
és ettek.
– Jó estét Senki ur! – szólt Porgesz, aki egy combot tartott a
jobbkezében. – Ha megengedi bemutatom a családomnak. Senki ur, az a
derék fiatal ember, akiről már beszéltem nektek. Akiről mondtam, hogy az
egyetlen tisztességes ember abban a szerkesztőségben. A feleségem, a
leányaim, a Vili fiam.
Schenk apró meghajlásokat végzett a fejével.
– Tessék leülni az ottománra! – mondta Porgeszné. – Mingyárt végzünk,
nagyon egyszerü vacsoránk van. Mi nagyon egyszerü emberek vagyunk.
Schenk leült az ottománra, amin valamiféle diszedények zördültek meg,
amint a rossz butort teste sulyával megmozditotta.
– A lap miatt? Ugy-e? A lap miatt? – kérdezte Porgesz.
– Nem egészen – felelte Schenk.
– Nagyon helyes. Ön belátja, hogy én nem tehetek másképp, hogy meg kell
büntetnem azt a bandát. Ezentul nem fognak a markukba nevetni, ha az
öreg Porgeszről lesz szó. Ne is beszéljünk róla. Beszéljünk másról. Mit
szól az én két leányomhoz? A Vili fiamat se ismerte még?
– Személyesen nem volt szerencsém.
– Ő a jobbkezem az üzletben. Ő segit keresni azt a vagyont, amit az a
banda el akart pazalni. Ne is beszéljünk róla.
És Porgesz még vagy tizszer tért vissza a lapra, befejezte a libacombot,
megtörölte zsiros ujjait, egy párat szippantott a fogain, egy kis darab
hust ledobott a szakálláról:
– Cilikém – mondta a feleségének – a feketémet adasd be a
dolgozószobámba, Senki ur is iszik egy csészével, ugy-e?
Azzal Porgesz kinyitotta a másik szoba ajtaját és betessékelte Schenket.
Még ebben a szobában is a sült liba szaga dominált. Porgesz leültette
Schenket az iróasztala mellé, ő maga egy fotelbe ült, fogpiszkálóval
szájtisztogató munkálatokat végzett és elkezdte:
– Hát nem a lap miatt, kedves barátom?
– Igen is, meg nem is. Ön a lapot beszünteti?
– Be, be be.
– Mindamellett a Függetlenség cimhez, melyet ön jelentett be, önnek joga
van ragaszkodni, amig a lap megszünését hivatalosan be nem jelenti a
cégjegyző hivatalnál.
– Én nem ragaszkodom. Semmihez. Elmult.
– Tehát önnek nincs kifogása ellene, ha én a lapot Függetlenség cim
alatt folytatom.
– Mi? Hogy? – érdeklődött az öreg és kezdett nagyon figyelni.
Schenk bármi óvatosan vitte előbbre a tényállást, Porgesz, aki jó
üzletember volt, észrevette, hogy miről van szó.
– Maga, barátom, a lapot akarja megvenni?
– Ha ön beszüntette, akkor nincs rajta mit megvenni.
– Beszüntettem? Az ember nem olyan könnyen szüntet be egy lapot, amibe
nehéz tizezreket fektetett. Mi az, hogy beszüntetem? Most nem jelentetem
meg egy pár napig, hogy az a banda reszkessen. Ez az egész.
– De ön azt mondta a redakciónak…
– Az semmi, amit a redakciónak mondtam. Csak a redakciónak szabad
hazudni? Nem hazudhat egyszer a kiadóhivatal is?
Porgesz nevetett.
– Nézze, Porgesz bácsi, beszéljünk okosan.
– Jól van, barátom, de akkor ne akarjuk megcsalni egymást.
– Én átvenném a lapot, de nekem nagyon kevés pénzem van.
– Az más. Erről lehet tárgyalni. Honnan van pénze, kedves Senki ur?
– Örököltem.
– Mennyit, ha nem indiszkréció?
– Huszezer koronát.
– Azért nem adhatom a lapot. Legalább százezer koronám van benne. És
kell nekem a lap.
– Minek?
– A lakóim miatt.
– Hogy-hogy?
– Ha nekem nincsen lapom, akkor az én lakóim, akik itt laknak velem
ebben a finom házban, – mit szól, milyen gyönyörü ház? – mindjárt
leveleket irnak a lapoknak, mihelyt a házmester felkiabál a gyereküknek,
hogy ne sirjon a gangon. Ha van lapom, akkor félnek tőlem. Én is
szerkesztő ur vagyok. Huszezerért nem adhatom a lapot.
– Én nem is annyit kinálok érte.
– Hát?
– Tizezret. Nekem kell a tőke a lap továbbvitelére is.
– Az már nekem mindegy, barátom. Maga ugyan nagyon szimpátikus nekem.
Mindig mondtam magának, vegye meg a lapot. Mért nem vette?
– Most megveszem.
– De tizenötezer koronánál olcsóbban nem adhatom. Gondolja meg: egy
egész lapot kap tizenötezer koronáért. Hiszen ez nevetséges!
– A lap nem ér semmit.
– Tizennégyezer koronát akkor is megér.
– Porgesz bácsi, ne alkudjunk! Tizenegyezer koronát adok a lapért.
Többet nem.
– Tizenkétezret ad érte, tovább bérli a szerkesztőség és kiadóhivatal
helyiségét, háromezer koronáért; átveszi tőlem a kiadóhivatali embereket
is, visszafizeti a szerkesztőség előlegeit.
– Mennyi az?
– Háromezer korona.
– Csak a felét fizetem vissza.
– Hát jó. Hogy lássa, hogy én is mennyire szeretem magát. A lapnak terhe
nincs.
– De jövedelme sincs.
– Az mindegy. Majd maga csinál. Maga okos ember és magát nem lopják meg.
Vili fiam – kiáltott ki az öreg – gyere be! Egy kis irás kell. Majd a
részletes megállapodást később.
Vili fiam bejött és egy kis irást fogalmazott tizenháromezerötszáz
koronáról.
– Fizetendő? – kérdezte Vili fiam.
– Akár azonnal – szólt Schenk – és a belső zsebe felé nyult, amelyben
legalább hatvan korona készpénz volt jelen.
– Azt nem! – vágott közbe Porgesz. – Majd ha közjegyző előtt megirtuk a
szerződést. Bőrt már sokszor adtam el, lapot most először. Hátha
kifelejtettünk valamit. Nem kell sietni a pénzzel. A lap egyszerüen az
enyém marad, ha Senki ur nem fizetne.
Schenk fölkelt.
– Én most sietek, hogy a lap megjelenhessen.
– Gratulálok, barátom, gratulálok! – mondta Porgesz bucsuzás közben. –
Nem megmondtam, hogy magából lesz valami? Hát már _most_ annyi, amennyi
az öreg Porgesz hatvanéves korában lett. Laptulajdonos. Isten megáldja.
Holnap találkozunk.
Schenk fiakkeren ment az Akadémia-uccába. Nagyon uri, nagyon ódon háznak
látszott az a szám, amit a kegyelmes ur bemondott. Csengetésre az ajtót
maga a kegyelmes nyitotta ki. Ez olyan lakás volt, ahol nem tartanak
inast. Ez a lakás nem az a lakás, mondta róla a gróf. Ez a lakás az a
lakás, amelyen a gróf _mindent_ személyesen végez.
Az előszobában is jóillatu félhomály volt, a következőben, ahová a gróf
vezette, még jobb volt a levegő és még szinesebb, enyhébb, melegebb, a
homály. Ez az a lakás, amelyen müvészileg gyakorolják a sötétséget. A
gróf leültette Schenket valami nagyon puhára, hogy karosszék, vagy
kerevet, vagy miegyéb volt, Schenk jól meg se különböztethette:
– Rendben van-e, öcsém? – kérdezte tőle a gróf.
– Rendben, kegyelmes uram.
– A klubban össze tudtam szedni huszonegyezer koronát. Elég lesz?
– Egyelőre.
– Mennyi fog még kelleni?
(Schenk kissé kényelmetlenül érezte magát az egész elszámolás alatt.
Nagyon jól tudta, hogy amit most csinál, az már valamivel vastagabb egy
ötletnél és annak hirtelen kiaknázásánál. Viszont azonban megvigasztalta
magát, hogy van Czillerné, olyan szép és olyan fiatal, hogy ennek az
öreg embernek megérjen ötvenezer koronát. Ami különben csakugyan
kellett, ha arra is gondolni akart Schenk, hogy a lapot fentartsa.
Őrültség volna, ha egy lapot mindenestül tizerháromezerötszáz koronáért
meg tudna vásárolni valaki, akinek szüksége van reá! Ha nem vagyunk a
Balkánon, pedig nem vagyunk ott, akkor a közélet tisztátalanságának nem
lehet három krajcár az ára. Bemondta hát a feleletet a gróf kérdésére:)
– Még vagy harmincezer korona.
– Holnap meglesz, öcsém. De készpénzben aligha. Majd egy csekket adok a
folyószámlámra.
– Igenis, kegyelmes uram, a csekk is jó lesz.
– Délelőtt feljöhet érte a minisztériumba. És ezt a házszámot felejtse
el.
– Meg sem jegyeztem magamnak, kegyelmes uram – mondta Schenk és kabátja
belső zsebébe gyürve a huszonegyezer darab ezrest, ama hatvan korona
mellé, melylyel az imént ki akarta fizetni a Függetlenség vételárát,
elbucsuzott.
A gróf kikisérte és még azt is mondta csendesen, jómodoruan:
– Köszönöm, öcsém, a fáradozását.
Schenk visszaült a fiakkerbe.
– Lyon-kávéház! – mondta a kocsisnak.
Mig a kocsi gördült a rossz kövezeteken, Schenk rendbeszedte, hogy mit
fog mondani a Függetlenség embereinek. De szerencséje volt, mert mikor a
kávéházba belépett, amelynek hátsó sarokasztala volt a Függetlenség
embereié, Prokesch jött vele szemben, ki a telefonfülkéből.
– Magának telefonáltam, Senkikém. De nem találtam a redakcióban.
– Mert nem voltam ott.
– Azt mingyárt gondoltam. De Jóska azt mondta, hogy már régen eljött és
mielőtt eljött, azt mondta neki, hogy nem szünik meg a lap. Miért
viccelt Jóskával? Örömében majd még ugy leissza magát, hogy… jobban,
mint rendesen.
– Kérem, Prokesch ur, maradjunk egy pár percre itt, ennél az asztalnál.
– De a többiek ott vannak.
– Éppen azért maradjunk. A lap csakugyan nem szünik meg.
– Ki mondta magának?
– Én mondom magának.
– Hogy-hogy’ nem szünik meg?
– Ugy, hogy én megvettem a lapot.
– Mi? Mit beszél? Velem is viccel?
– Nem viccelek. A lapot megvettem.
– Óriási! És miből vette meg?
– Az örökségemből.
– Óriási! De nem hiszem el.
– Nézze, itt az irás.
– Óriási! De őrültség ezért a döglött lapért pénzt adni. Különben ennyit
lehet adni érte. Hát… hát… gratulálok, Senkikém. Mik a tervei?
– Én vagyok a szerkesztő, maga a helyettes szerkesztő.
– Köszönöm. És Csopaki?
– Csopaki nem kell.
– És a többiek?
– Maradhatnak. Kérem közölje ezt velük. Azt is, hogy erős fegyelmet
fogok tartani, hogy komoly munkát kivánok és hogy akinek ez nem tetszik,
az jobb, ha már most kilép. Tiz óra után fönt leszek a redakcióban; még
a nyomdát kell elintéznem. Önök is legyenek ott és csinálják meg a
lapot. Isten vele, Prokesch ur.
– Ajánlom magamat, szerkesztő ur.
Ezt Prokesch önkéntelenül is minden guny nélkül és magát meghajtva
mondotta. Imponált neki ez a fiu, akiről semmitsem tudott, de aki igen
határozott lépésekkel tudott az események között megjelenni.
Schenk elment, hogy a nyomdában intézkedjék. Prokesch visszament a
Függetlenség asztalához:
– Na, fiuk, mit gondoltok, milyen lap munkatársai vagytok?
A fiuk legyintettek, vagy még nem is legyintettek.
– Ti a Függetlenség munkatársai vagytok.
– Voltunk – mondta Remete Pál mély hangon.
– Vagytok.
– Tempi passati! – mondta Szikorszky, az ókori novellák specialistája,
aki, mikor ezt mondta, azt hitte, hogy latinul beszél.
– Vagytok! ha mondom: vagytok! A leányzó nem halt meg, csak alszik.
– Porgesz telefonált neked?
– Nem. Senki megvette a lapot.
– Ki?
– Senki.
Összevissza kavarogtak a feleletek.
– Lehetetlen!
– Ki van zárva!
– Miért vette volna meg?
– Miből vette volna meg?
– Hogy történhetett ez?
Prokesch megvárta, amig a kérdések zürzavara megszünt.
– Mégis ugy van. Megvette, folytatja, tizre mindannyian fönn kell, hogy
legyünk, hogy megcsináljuk a lapot.
– Bővebbet nem tudsz?
– Nem. Bővebbet a kiadóhivatalban.
És mig a fiuk egymás közt zsivajogtak, Csopakit félrehuzta:
– Artur, a te kényelmetlen helyzetedet honorálja az uj tulajdonos.
– Hogy-hogy, kérlek?
– Neked kinos volna együttmüködni valakivel, aki a legutolsó pozicióban
volt, amig te a legelsőben.
– Szóval, a Senki engem elbocsát.
– Kapsz te állást!
– Tudod, hogy volt-szerkesztők milyen nehezen jutunk be valahova.
– Ha csak ez a baj, akkor vigasztaljon meg az a tudat, hogy te ugy se
voltál szerkesztő. Politikai riportot csinálsz… az összeköttetéseid…
– Mióta a Függetlenséget csináltam, _egy_ emberrel nem váltottam soha
egy igét!
– Hát majd ujra váltasz.
Csopaki fizetett és megnyult arccal távozott. A Függetlenség asztala
elcsendesedett.
– Hm. Az első selyemzsinór! – mondta Remete Pál.
– És éppen a volt szultánnak küldi az uj, – egészitette ki Sikorszky.
Aztán lármásan, vitatkozva próbálták összeállitani uj szerkesztőjük
életrajzát. Kiderült, hogy életét mindössze egy hónapra visszamenőleg
ismerik.