Mi történik, ha Mohamed, viccből, nem megy a hegyhez?
Schenk ismét, mint már annyiszor, egyedül maradt a Függetlenség
szerkesztőségében. Kibontotta a kézirat-tekercset, amit Kesztranek
visszahozott a nyomdából. És nézegette. Ez lett volna holnap a lap
tartalma. Na. A világ nem sokat veszit, ha _ez_ nem jelenik meg
nyomtatásban.
Jóska kint krákogott az előszobában. Előkerült valahonnan. Be is
csoszogott.
– Az urak már nincsenek itt?
– Nincsenek.
– Akkor talánd elmenek a kőnyomatosért.
– Ne menjen, Jóska.
– Miért ne? Parancsol valamit Schenk ur? Csak később menjek a
kőnyomatosért?
– Később se menjen.
Jóska nézett Schenkre. Milyen furcsa beszédek. A kőnyomatért csak el
kell menni! Magától az ide nem jön!
– Nincs miért elmenni. Nincs lap.
– Sztrájkol a nyomda? – kérdezte Jóska.
– Nem a nyomda sztrájkol. A Porgesz ur beszüntette a lapot.
– Hü! – mondta Jóska és megsodorta konya bajuszát jobbról.
– Hol lesz maga szolga, öreg??
– Hát én, kérem… én mindig vótam valahol. Most is leszek.
– Lemegy Klepusnyáknéhoz?
– Hát… gondókodni csak kell ezen a… – Jóska balról is megsodorta a
bajuszát és befejezte a mondatát. Ezzel:
– Hü!
És csoszogott ki, le, Klepusnyáknéhoz, hogy tanácsot kérjen kedvenc
szineitől, a fehértől, a pirostól, vagy a sárgától.
A telefon csöngött.
Schenk nem nagyon sietett. De azért odament és egy hervadt hallót
mondott bele:
– Függetlenség? – kérdezte a hang.
– Ehe – felelte közömbösen Schenk.
– Az önök munkatársa Szeniczei ur?
– Ehe.
– Lehetne beszélni a főszerkesztő urral?
– Nem.
Aki a telefonnál volt, hátra beszélt valaki máshoz. Schenk
türelmetlenkedett.
– Na, mi lesz?
– Kérem, kérem – szólt a hang – itt gróf Füredy Fábián titkára.
– Ehe – mondta Schenk és most már tudta, hogy ugratják.
Szeniczei, ugy látszik, elmondta valakinek a szenzációját, amit Schenk
csak félfüllel hallgatott végig az imént és az illető most tréfál. Nem
baj. Majd ő is ugy felelget, ahogy’ a telefon feladja a kérdést:
– Kivel beszélek?
– Senkivel.
– De én valakivel akarok beszélni.
– Nem lehet.
A hang hátraszólt:
– Kegyelmes uram, nem akarnak… (Egész-jól csinálják – gondolta Schenk.)
A másik hang is mondott valamit, de azt Schenk nem hallotta:
– Gyerünk! gyerünk! – mondta be a telefonba.
– Kérem szépen… ha lehetne szerencsénk a szerkesztő urhoz. Itt a
klubban, vagy ahol a szerkesztő ur óhajtja.
– A szerkesztő ur nem megy sehova.
– De mégis…
– De mégse…
– Őexcellenciája beszélni akar vele.
Schenk befejezte a tréfát:
– Ha őexcellenciája beszélni akar a szerkesztő urral, jőjjön ide. A
klubtól idáig épp olyan messze, mint innen a klubig.
És pontot tett utána:
– Szervusz! – mondta be az idegen hangnak s felakasztotta a kagylót.
Nyilván valamelyik másik redakcióból csinálták a tréfát. Ha tudnák, hogy
a Függetlenség munkatársai milyen bajban vannak, nem eszelnének ki
telefonvicceket!
Alighogy Schenk visszaült a helyére, a telefon ujra csengetett.
– Csak nem folytatják ezt a butaságot? – mondta magában Schenk és
odaballagott a szekrényhez.
Most azonban Prokesch volt. Azt jelentette be, hogy az öreg
hajthatatlan. Beszünteti a lapot, nem törődik senkivel, nem akar
tudnisem a redakcióról. Ők mennek a Lyonba, oda várják az Egyesület
elnökét, jőjjön Schenk is oda.
Mindezt Prokesch szélesen és gunyosan adta elő. Látszott rajta, hogy a
legkevésbbé ő van megijedve. Talán volt már valami ajánlata egy másik
laptól.
Még beszélt Prokesch, mikor az előszoba felől kopogtak a hatasztalos
szoba ajtaján. Schenk nem nézett oda, hallgatta, amit Prokesch beszél. A
kopogás ismétlődött. Aztán valaki kinyitotta az ajtót.
– Szabad? – kérdezte és belépett.
Schenk féloldalt elfordult a telefontól, meglátta a belépőt.
Karcsu, koros ur volt, nagyon elegáns szürke fejü, nagyon elegáns szürke
ruháju. Kis szürke barkók álltak el füle mellett az arcáról. Schenk
azonnal megismerte.
A kultuszminiszter volt.
A kultuszminiszter.
Személyesen.
Ugyanaz az arc, amely a gimnáziumban a tanári szoba és az igazgatói
iroda faláról annyiszor nézett le rá annak idején. Gróf Füredy Fábián
elegáns, de semmitmondó arca.
Schenken hideg és meleg szaladt át egyszerre. Bár Prokesch nem fejezte
be még a mondatát, ő visszazöttyentette a kagylót a mozgó horogra,
meghajtotta magát a gróf előtt és elég nyugodtan mondotta:
– Van szerencsém, kegyelmes uram!
A grófnak kicsit reszketett a feje:
– Jó estét! – mondta és nem nyujtott kezet.
– Méltóztassék befáradni oda… – és Schenk ment előre, kinyitotta Csopaki
szobájának ajtaját.
– Kegyeskedjék helyet foglalni.
– Köszönöm! Köszönöm! – mondta a gróf és reszkető fejét folyton forgatta
ide-oda, mintha keresett volna valakit.
– Magunk vagyunk – szólt Schenk.
– A szerkesztő urat keresem…
– A szerkesztő ur nem jön be, a lapot éjjel én szerkesztem.
És fölkelt, bemutatkozott:
– Senki János.
A gróf nem nyujtott kezet.
– Ismerem az ügyet, kegyelmes uram – tette hozzá Schenk.
A gróf kezet nyujtott.
– Hát akkor, kedves barátom-uram… – kezdte halvány hangon Füredy Fábián.
Schenk visszaült a másik fotelbe, merően ránézett a miniszterre,
szétterpesztette, de nagyon óvatos mozdulattal, két lábát, két kezét a
térdeire fektette, nehogy lássék: reszketnek; s figyelt, miközben a
fejében mintha harangokat vertek volna félre.
Hallgatta, mit mond a kegyelmes, de közben gondolatai ilyen rohammal
taszigálták egymást agyában:
– Szent Isten! Schenk! Schenk! Ami eddig történt veled életetben:
iskola, hivatal, Rechnitz ur, redakció, mind csak tréfa volt! Itt most
valami nagy, valami óriási fordulat van készülőben. Ki vagy te, Schenk?
Senki! És most egy kegyelmes ur, egy eleven miniszter, a magyar közélet
tizenkét legfőbb szereplőjének egyike beszél hozzád! Ugy beszél hozzád,
mintha te is kegyelmes volnál, mintha dolgod volna vele. És csakugyan
van is! Azt feleled neki, amit akarsz. Kérni fog tőled valamit. Ő,
akitől mások, ezren, tizezren kérnek! És neked módodban van azt mondani,
hogy _nem_, hogy kérését elutasitod! Kegyetlen lehetsz! Vajjon kegyelmes
nem lehetsz-e? Schenk, vigyázz, ragadd üstökön ezt a szerencsét, ami
_egy_ életben egyszer kinálkozik, de csak minden milliomodik embernek!
Schenk! Ide állt eléd az élet paripája, bársony nyereggel, ugorj fel a
nyeregbe és táncoltasd kényesen a paripát! És vágtass el vele el, el,
oda, ahová csak kevesen jutnak. Schenk, szedd össze az eszed!
És Schenk összeszedte!
Minden embernek, még az egészen butának életében is vannak zseniális
pillanatok, amikor az elméje pontosan és világosan dolgozik, amikor a
kimondott szó nyomán látja a helyzetet, amit az a szó teremtett, látja
mindazt, ami belőle következik; tudja a feltett kérdésre a megfelelő,
sőt az egyetlen megfelelő választ, amikor fantáziája is van:
még-nemlétező dolgokból létezhetőkre tud következtetni s tájékozódni tud
a jövő eseményei közt is. Ilyenkor villan ki, hogy az ember agya mégis
valami nagyon szép alkotás, ami nem arra termett, amire általában
használjuk, hanem arra, hogy az embernek sok változatosságot,
elevenséget, szinességet, szépséget, bolondságot, egyszóval: emberséget
vigyen az életébe.
Ilyen zseniális pillanata támadt Schenk I. Jánosnak akkor, amikor
megértette, hogy Szeniczei most az egyszer, életében először, nem
hazudott, csakugyan látott valamit, aminek még nagyobb fontossága is
van, mint amit Szeniczei föltételezett róla. Schenk már tudta, hogy a
gróf mit akar és azt is tudta, hogy ő mit fog felelni és a diskurzust
hová fogja kormányozni.
A gróf beszélt, vagy inkább: dadogott, mert a fiatal ember tekintete,
mely egyenesen a szemébe furódott, megzavarta:
– Kérem… ha ön informálva van, s ha önnel kell elintéznem az ügyet…
– Csak velem, kegyelmes uram…
– … Akkor… akkor… Ön belátja, hogy kénytelen voltam személyesen
feljönni…
– Nagyon érthető, kegyelmes uram.
– … mert még a titkáromat sem vonhattam az ügynek… hogy ugy mondjam…
lényegébe… bármily szokatlan, hogy… az én állásomban lévő… igen…
személyiség… egy szekesztőség keretein, azaz helyiségein belül… De ha
önök nem voltak hajlandók… ami ugyan meglepő, mert a sajtó munkatársai
mindenesetre több izben keresik fel a vezető egyéniségeket… mint
megfordítva…
– Ez alkalommal kivételt kellett tennem, kegyelmes uram.
– Valóban: kivétel… igen… megerősiti a szabályt. Tehát az eset annyira
fontos, illetve, hogy jobban fejezzem ki magam… lényeges… vagy még
inkább: kényes… hogy meg kellett hajolnom a… a… vas kényszerüség előtt
és meg kellett jelennem itt, hogy…
A gróf elakadt. Schenk segitett rajta:
– Állok rendelkezésére, kegyelmes uram.
– Erre akartam… mintegy… kérni önt. Tulajdonképpen a dolog nagyon
egyszerü… a legegyszerübb… Azt mondhatnók… félreértésen alapul… Vagy ha
nem is… mindenesetre… olybá veendő. Ami történt… ha bárminő formában…
éppen az, igen… nyilvánosságot látna… akkor… nem mondom, hogy…
mindamellett tartani lehet tőle…
A gróf megint abba hagyta. Elővette a szivartárcáját. Megkinálta
Schenket.
– Köszönöm, nem szivarozom.
– Nagyon szép… nagyon szép… – A gróf le akarta vágni a szivarja végét.
Schenk kivette a zsebkését, átnyujtotta. Gyufát is gyujtott. A gróf
átvette és remegő kézzel tartotta a szivarja vége alá.
– Hol is hagytuk el?… igen. Hogy voltaképpen… nincs is mód… nincs is
forma… bár nem állunk azonos politikai plattformon…
– A Függetlenség ellenzéki orgánum… – mondta határozottan Schenk.
– Éppen azért… nemde… a politikai harc… ugy-e bár… nem vihető át
személyes térre… ez pedig… ami történt… illetve aminek az az ur… a sajtó
ama munkatársa…
– Szeniczei – mondta Schenk.
– … Szeniczei igen tisztelt munkatárs ur… amit ő látott… annyira
személyes… kvázi családi… hogy nem is látom, hogyan, miként…
Schenk megértette, hogy a miniszter affelől akar tájékozódni, _hogyan_
akarják az ő esetét megirni? Azonnal megadta a felvilágositást:
– Kegyelmes uram azt hiszi, hogy az eset, természeténél fogva,
egyáltalán meg sem irható.
– Azt volnék bátor vélelmezni…
– Kegyelmes uram, a modern sajtó számára nincsenek lehetetlenségek. Azt
a tényt, amelynek az autóbaleset pillanatában munkatársunk tanuja volt,
csakugyan nem lehet megirni.
– No nemde…? – lélekzett fel a gróf.
– Azonban az a tény a nyilvánosság számára mellékes is, noha érdekes,
sőt szenzációs. Maga az autóbaleset azonban – legszabályosabban a
nyilvánosság elé tartozik. Nincs módunk emlités nélkül elhaladni
amellett, hogy Füredy Fábián grófot szemünk láttára csaknem sulyossá
válható baleset érte…
– Ez ellen nem is volna semmi… kvázi… kifogásom.
– Ugyanakkor nincs módunkban elhallgatni, ha tudjuk, pedig tudjuk, hogy
a baleset pillanatában kik voltak az autó utasai.
– Hm… – nyögött a gróf és nagyot szitt a szivarjából – ez… ez
fölösleges.
– Felfogás dolga, kegyelmes uram. Hirszolgálatunk, ha nem is hamis,
mindenesetre hiányos volna enélkül.
A gróf mosolyogni próbált:
– Hát, istenem… hiányos volna… Nem igaz?
Schenk ismét nagyon határozott hangu lett:
– A hirszolgálat nem lehet hiányos!
A gróf könnyedébb hangot ütött meg:
– Nézze, kedves öcsém…
– Parancsoljon, kegyelmes uram!
– Ön még fiatalember… Mennyi idős?
– Huszonhat éves vagyok.
– Hát lássa… önnel még nem történt annyi minden, mint énvelem… De
történhetik. Gondolja meg, hogyha önnel történnék?
– Sajnálom, kegyelmes uram, nem velem történt.
– De mégis… ha önnel történnék? Nemde, akkor ön is megpróbálná, hogy…
Nemde?
Schenk most nem akart segiteni a grófon. Szárazon ismételte:
– Parancsoljon, kegyelmes uram.
– Láogatásom célja tehát… annak megbeszélése volna… hogyan lehetne…
– Nem lehet, kegyelmes uram.
A grófnak az arca is szürke lett. Ezt még talán soha sem hallotta
életében.
– Magyarországon mindent lehet – szaladt ki a száján.
– Embere válogatja, kegyelmes uram. – És Schenk ugy mozdult meg, mintha
föl akarna kelni.
– Maradjon még… kedves öcsém – szólt a gróf. – Magától értetődik, hogy
nem riadnék vissza…
– Mitől, kegyelmes uram?
– … a legmesszebbmenő, de mindenesetre messzemenő áldozatoktól…
Schenk fölkelt:
– Kegyelmes uram, – mondta élesen – a szó, amit ki méltóztatott mondani,
sulyos. A legsulyosabb.
– Mé-mé-mért? – dadogott a gróf.
– Kegyelmes uram vesztegetni akart.
A gróf is fölkelt, riadtan lépett közelebb Schenkhez:
– Világért sem, kedves öcsém… Ne vegye ugy… Magunk közt… barátok közt…
másként hangzanak a szavak… mint a nyilvánosság előtt.
– Kegyelmes uram, nekem nincs két becsületem.
– Bravó öcsém, nagyon helyes! – és a gróf megszoritotta Schenk kezét.
– Méltóztassék visszaülni kegyelmes uram. Ön a Függetlenség hallgatását
akarta megvenni. Azt nem lehet. Semmi pénzen. De maga a Függetlenség
megvehető.
– Á! – derült ki Füredy Fábián hangja.
– Megvehető, mert véletlenül éppen eladó.
– Köszönöm, kedves öcsém, köszönöm.
– Ha a kegyelmes ur felhatalmaz engem arra, hogy mostantól egy órán
belül a lapot megvásárolhassam, természetes, hogy a lapban egy óra mulva
csak az jelenik meg, amit a kegyelmes ur, mint a lap tulajdonosa,
megjelentetni akar.
– De én, mint aktiv miniszter… egy ellenzéki lap tulajdonosa… kedves
öcsém…
– Ez az adás-vétel kettőnk közt marad…
És most Schenk nyujtotta a kezét a gróf felé.
– Kifelé a lap, kegyelmességed engedelmével, mint az én tulajdonom
szerepel…
– Természetes!
– A további fejleményeket majd meglátjuk. Ötven-hatvanezer koronájába
kerül csak nagyméltóságodnak.
– Kérem, kérem – mondta a gróf boldogan.
– Én most elintézem az ügyet és egy órán belül jelentést teszek a
kegyelmes urnak. De addig az összegnek körülbelül fele készpénzben jó
volna, ha folyósitható lenne.
– Igen-igen. Fenn a klubban nem lesz nehéz harminc darab ezrest… Ha
lenne kegyes oda felfáradni.
– Függetlenségi ujságiró nem mehet a kormánypárti klubba.
– Ön karakter, kedves öcsém. Igaza van. Jöjjön a lakásomra, az
Akadémia-uccába…
– Nem fog nagyméltóságod családja érdeklődni, hogy ki az az ismeretlen
fiatal ember, aki ilyen szokatlan órán teszi első látogatását? S nem
lesz az adandó válasz kényelmetlen a kegyelmes urnak?
– Ön okos ember, öcsém. De az a lakásom nem az a lakásom…
– Értem, kegyelmes uram. Ott leszek.
És Schenk kivette a noteszét, hogy felirja a cimet.
– Ne… ne… ezt ne méltóztassék felirni… csak tessék megjegyezni…
huszonkettő, egy, három. Még egyszer köszönöm, kedves öcsém és a
viszontlátásra!
Schenk kikisérte a grófot.
Akkor már Jóska kint ült az előszobában. Egy üveg sör állt előtte.
Mikor Schenk az előszoba ajtajából visszafordult, szólt a szolgának:
– Na Jóska, nem szünik meg a Függetlenség.
– Hát persze nem, kérem.
– Honnan tudja?
– Onnan, kérem, hogy eszembe jutott odalenn, hogy senki se látott még
döglött szamarat és én se láttam még olyan ujságot, aki nem jelenik meg.
Az ujság örökké él, mint a cicelle.
– Mi az: cicelle? – kérdezte Schenk.
– Azt én nem tudom, kérem. De a mi vidékünkön igy mondják.
– Jól mondják a maguk vidékén, Jóska. Maradjon csak itt, vigyázzon a
redakcióra. Ezentul vigyázni kell rá.
– Senki ur is elmegy?
– El, de éjszakára visszajövök.
Schenk rágyujtott egy cigarettára és sietve ment el.
Porgeszhoz indult.