A riporter véletlenül meglát valamit. Közvetlenül ebből semmisem
következik.
A cigarettafüstből, a gondból, a zagyvaságból jőjj ki velem, jó olvasóm,
a tavaszi ligetbe. Ma, május másodikán, kicsit megviselt és elhasznált
ugyan, mert tegnap volt elseje, amikor a város tavaszi ünnepet ült s a
szemeteskocsisok májusfát tüzködtek lovaik füle mellé s Budapest összes
cselédei és ifju szakmunkásai már hajnali négytől kezdve éldelték a
kikelet áldásait itt, a ligetben, melynek alig négyhetes füve ennek
következtében helyenkint tulságosan le van heverve, s a tavaszi
virulmány tegnap óta tulsok zsiros pergamenpapirt és ujságpapirost
termett szanaszét a gyepágyakon; de mindegy: a fákon mégis friss-zöld a
levél, a fü és bokor mégis tisztára szüri a levegőt, s ha már valahol
lenni kell s az ember nem lehet a Montblanc jegén a csillagásztoronyban
(föltéve, hogy van ott csillagásztorony, amit nem tudok, mert még nem
voltam ott), akkor inkább a Stefánia-uton legyen, mint a Függetlenség
redakciójában.
Vagy ne is a Stefánia-uton, ahol mégis járnak és ülnek levegőzők, hanem
a Viztorony mögött, azon a már kövezetlen és rosszulvilágitott uton,
amit egyik oldalról a versenypálya szegélyez, a másikon, ha jól
emlékszem, semmi; ahol bolgár kertészetek szagát érzed, ifju kelkáposzta
és öreg öntözőcsatornák szagát, amit nem lehet jószagnak nevezni, de
rosszá sem szabad bélyegezni.
Ezen az uton, melynek nevét voltam bátor elfelejteni, mert ha valaha
életemben jártam ott, mindig csak tilos dologban jártam, ezen az uton
este hét órakor fel és alá sétált Szeniczei-Gül-Baba, a Hazugság
Rózsáinak Atyja, a Függetlenség rendőri riportere. Nem azért sétált itt,
hogy megtudjon valamit, hanem azért, hogy találkozzon valakivel.
Az ugy volt kérlek, kedves olvasó, hogy április harmincadikán délelőtt a
főkapitányságon, ahol a rendőri sajtóiroda van s ahol Szeniczei
véletlenül jelen volt, mert egy rokonának valamely kihágási dolgát
akarta elintézni, megjelent egy feltünően szép nő, aki tanunak volt
beidézve egy rendőri nyomozás alatt lévő ügyben. Szeniczei résztvett a
tanukihallgatáson, bemutattatta magának a nagyon gyönyörü hölgyet a
kihallgatást vezető rendőrtisztviselővel, s a jegyzőkönyv felvétele után
hazakisérte a nőt, aki keservesen panaszkodott, hogy harmadszor jelenik
meg, mint tanu a rendőrségen, pedig már először megmondta, amit tud,
arról a fiatal sikkasztóról, aki a házukban lakik s akit csak látásból
ismert. A hölgyet Szedlák Amáliának hivták és tanitónő volt az Aréna-uti
elemi népiskolában, s cserébe azért, hogy Szeniczei megigérte, hogy
közbenjár, ne idézzék be többször Szedlák kisasszonyt, Szedlák
kisasszony május másodikára találkát adott a Szerkesztő urnak, ide, a
Viztorony mögé.
Szeniczei, a ravasz ujságiró, az élet kitünő ismerője, persze el is jött
a találkára, Szedlák Amália kisasszony ellenben, minden jel arra
vallott, nem jött el. Szeniczei kicsit boszankodott, de azért várt még,
hátha a hölgy csak késik; de már megvigasztalódott, azon a fantasztikus
történeten, amit közben fejében szőtt, s amit diszkréten el fog mondani
a többieknek, arról a bárókisasszonyról, akivel…
Mit részletezzem? A történet, mire elkészül, gyönyörü lesz, s a
legvalószinübb részlete sem fog ugy hangzani, hogy csak egy pillanatig
is elhihesse valaki.
Mig Szeniczei föl és alá járt, nem vette észre (– a riporternek olyan
élénk szimata van, mint a legjobb detektivnek: semmit, ami körülötte
történik, észre nem vesz –), hogy egy zárt autó, nagyon szép és nagyon
csendes, szintén fel és alá sétál a Viztorony mögötti kövezetlen uton.
Azt sem látta, hogy a Stefánia-ut végéről a rendőr is átkerült ide és
folyton köszönni szeretne a Szerkesztő urnak, akit a főkapitányságról
ismert és akit szeretne megkérni valamire.
A rendőr, kint az uttesten, éppen Szeniczeivel egyirányba ért, s az autó
kettejük közt haladt el, mikor a következő furcsaság történt:
Az autó zöttyent egyet, egyik hátsó kereke lebillent a tengelyről, a
karosszéria kicsit féloldalt fordult s abban a pillanatban a felső
boritó-szerkezet, mint egy nagy bőrvirág, szétnyilott. A zárt autóból
nyitott autó lett, s egy kis kurta női sikoly hallatszott belőle.
_Erre_ a sikolyra nézett oda Szeniczei. Érdemes volt odanézni. Egy
őszfejü urat látott, aki egy szőkefejü hölgy nyakát csókolta éppen. Az
egész látomás egy másodpercig tartott csupán, mert az autó szétnyiltának
második másodpercében az őszfejü ur már nem csókolta a szőke hölgy
nyakát, s a hölgy, akit az autó billenése szinte rádobott utitársára,
ideges kézzel kapkodta össze kebelén elrendetlenedett toalettjét.
A rendőr szalutált, a soffőr leugrott és a fejét vakarta s Szeniczei ott
állt és először életében, akaratlanul szemtanuja volt valaminek, ami
érdekes.
A rendőr azért szalutált, mert az őszfejü ur gróf Füredy Fábián volt, a
kultuszminiszter. A soffőr azért vakarta a fejét, mert a szőke hölgy nem
Füredy grófné (régen) született báró Kellner Jolán volt, hanem valaki
más. És Szeniczei azért látott érdekeset, mert a hölgy – társasági lapok
fényképeiből még Szeniczeinek is tudnia kellett – Doktor Cziller
Balázsnak hiresen szép felesége volt, azé a Cziller Balázsé, akiről
senki sem sejtette, hogy mért lett, minden más jelölt mellőzésével,
olyan hirtelen, a tanügyi osztály vezetője.
A harmadik másodpercben Szeniczei már odábbment; gyorsan a Viztoronyig,
onnan szaladt tovább a villamosig, hogy legalább a szerkesztőségben
elmondhassa, mit látott, illetve mit nyomozott ő ki, szenzációsan
érdekeset.
A soffőr kisegitette a kegyelmes urat, akinek kicsit reszketett a lába.
Czillerné leszökkent és az autóból kikapta kalapját, föltette,
igazgatta, fátylát arcába huzta s az esemény négy szereplője nem tudott
mit kezdeni. Czillerné halkan odamondta a grófnak:
– Kérem, beszéljen a rendőrrel.
Gróf Füredy kiegyengette magát, előtapogatta a szivartárcáját s mire
megkerülte az autót s a rendőr elé ért, már ki is vett belőle egy
szivart.
A rendőr ismét szalutált.
– Na barátom… – mondta Füredy.
– Parancsára, kegyelmes uram! – mondta a rendőr.
– Ismer maga engem?
– Igenis, kegyelmes uram.
A gróf egy hanyagnak készülő, de kissé rezgő kézmozdulattal oldalt
mutatott a lefátyolozott hölgy felé:
– A feleségemet, a kegyelmes asszonyt is ismeri?
– Igenis, kegyelmes uram…
A gróf szeme-sarka megrándult. A rendőr kiegészitette mondatát:
– … most már ösmerem a kegyelmes asszonyt.
– Nahát akkor… – mondta Füredy nyugodtabban, mert a rendőr arcán semmit
sem látott tükrözni abból, hogy itt most valami különös történt volna.
De azért végkép meg akarta nyugtatni magát:
– És… mondja… barátom… nem volt itt senki?
– Nem, könyörgöm…
A gróf levette a kalapját és végigsimitotta a homlokát. A rendőr
befejezte a mondatát (most már a lefátyolozott hölgy is ott állt a gróf
mellett):
– Csak a Szeniczei ur.
– Szeni…? Ugy… – és a gróf a hölgyre nézett megnyugtatóan. – Az barátja
magának, mi? Itt beszélgettek, mi?
– Nem, könyörgöm. A Szeniczei szerkesztő ur…
A hölgy megint felszisszent. Füredy grófnak sápadt lett az arca.
– Melyik lapnál? – kérdezte Czillerné.
– Vagy a Friss Ujságnál, vagy a Budapestnél – mondta be a rendőr azt a
két lapot, amit olvasott és amit cim szerint ismert.
– Fábián! – mondta Czillerné – be kell gyorsan menni a városba! Ha az az
ember ujságiró, csinálni kell valamit!
– Hm… – mondta a gróf és a félrebillent autóra nézett.
– Menjen maga előre… együtt nem mehetünk… nincs még sötét… maga menjen a
Csömöri-utig, ott kap talán egy fiakkert… én a Fasoron megyek…
– Adélka! – mondta halkan és gyöngéden a gróf.
– Menjen, menjen! – felelte türelmetlenül a nő.
A gróf még a soffőr felé szólt:
– Izé… Sebestyén… telefonáljon valahonnan… valamiért…
Aztán legyintett a kezével és elindult. Czillerné velement a
Viztoronyig.
A soffőr meg a rendőr ottmaradtak:
– Én már napok óta mondom, – magyarázta a soffőr a rendőrnek – hogy a
boritó rosszul kapcsolódik. De a kegyelmes ur nem küldte a mühelybe a
kocsit.
– Hát a kerék? – mondta a rendőr.
– A kerék, az nem baj.
– Pedig az tört le.
– Mind a négy letörhetett volna, az nem baj. Csak a boritó ne esett
volna le…
– Azt olyan nehéz visszacsinálni?
– Azt se. Inkább is azt nehéz, hogy egy szerkesztő ur volt itt a
defektnél. Na gyerünk… Maradjon addig a gép mellett, biztos ur, amig én
telefonálok.
És a soffőr is elment, hogy a legközelebbi kávéházból betelefonáljon egy
autógarázsba.
A rendőr belekukkant a kinyilt, félrezökkent autóba. Még most is
nagyszerü parfőm áradt belőle. Valamelyik sült tésztának otthon, amit
nagyon ritkán ettek, szokott ilyen szaga lenni.
– Hejnye! a jószagu istenüket! – mondta a rendőr hangosan és magában még
hozzágondolta: Milyen szép fiatal felesége van az ilyen vén totyakosnak!
Nem csuda, hogy még itt is puszilkozik vele. Én is azt cselekedném egész
nap, ha az asszonynak ilyen gyönge-finom szagocskája volna.
Negyednyolckor megjelent a Függetlenség szerkesztőségében Kesztranek ur,
a mettőr. Ebben ugyan semmi különös nem volt, de azért mégis. A lap első
ideiben ugyanis a szerkesztő gyakran kérette magához a mettőrt, hogy a
lap formáját, a cikkek elhelyezését megbeszéljék. Utóbb azonban, mikor
már világos volt, hogy nem érdemes erőlködni, a Függetlenség nem fog a
_Matin_ nagyszerüségével fejlődni, Kesztranek ur elmaradt, a
szerkesztőség a szolgával küldte át kéziratait a nyomdába, legföljebb ha
egy-egy szedőgyerek jött át valami sürgősért. Mindamellett feltünő nem
volt, hogy Kesztranek itt van. De rendes dolog sem.
Kesztranek ujságpapirba csavart papircsomót hozott a kezében.
– Na, Kesztranek, mi jót hoz? – kérdezte tőle Prokesch.
– A szerkesztő urral akarok beszélni.
– Énszerkesztő urral? Vagy Csopakival?
– Vele.
– Tessék, Kasztorkám. De Csopakinak nem lesz valami nagy beszélő kedve
ma.
Kesztranek bement Csopakihoz, csendesen beszélt vele, hogy mit, nem
lehetett kihallani, ellenben Csopaki többször hangosan és izgatottan
mondta:
– Lehetetlen! Ez lehetetlen!
(Ez már kihallatszott.)
Aztán az ajtó kinyilt és Csopaki jött ki rajta előbb. Sápadt volt.
– Uraim! mondta. – Uraim! Ez lehetetlen! Porgesz ur elrendelte, hogy a
lapot ne szedjék és ne nyomják. Tényleg beszünteti… Tényleg… Kesztranek
ur már vissza is hozta a mai kéziratokat… Na most, kérlek szépen
benneteket, na most?
A makaó abbamaradt. A fiuk mind felálltak a helyükről és tanácstalanul
néztek egymásra, Csopakira, Kesztranekre.
– Végzet. Ananké! – mondta Sikorszky, az ókori novellák specialistája.
– Jaj, de szép halott leszek! – idézte Adyt Remete Pál.
– Szinházi hetilapot inditok! – szólt Kardos Bernát.
Domahidi Arnold is mondott valamit, de annak semmi értelme nem volt.
Prokesch nem szólt, csak letette a munkakabátját és fölvette a másikat.
És mikor Csopaki feléje fordult kérdően, Prokesch nyugodtan felelt:
– Küldöttség. Gyerünk.
Domahidi megkérdezte:
– A miniszterelnökhöz? (Nem is tudott másmilyen küldöttséget
elképzelni.)
– Nem. A bőröshöz. Gyertek szépen küldöttségbe. Hátha megpuhitjuk.
– És ha nem?
– Akkor onnan elmegyünk a Lyon-kávéházba, oda lekéretjük az Egyesület
elnökét, Senkikém, maga talán maradjon itt, az eredményt megtelefonáljuk
és ha részt akar venni a nagy tanácskozáson, ami esetleg lesz, jöjjön
maga is a Lyonba.
Az egész redakció összeszedelődzködött, hogy elindul.
Ebben a pillanatban sodródott be Szeniczei az előszobából:
– Óriási! – kiabálta. – Óriási! – És a karját felemelte mellmagasságig,
az alsó karját visszahajtotta, a tenyerét ökölbe szoritotta, az öklét
kissé ide-oda mozgatta. S e mozdulatot ennyi szöveggel kisérte:
– Ilyen vass!
– Te már tudod? – kérdezte Sikorszky.
– Mi? Én? Hogy én tudom-e? Ki tudja még?
– Ki? Itt egy kicsit mindenki!
Szeniczei elhült:
– Betelefonálták?
– Nem. Kesztranek hozta.
– Kesztranek? Hát ő hol hallotta?
– Ahol mondták. A nyomdában.
– Ott már beszélik?
A küldöttséggé összeállt szerkesztőség nevetett a riporteren, aki megint
jókor értesült.
– Mi megyünk az öreghez.
– Meg vagytok őrülve? Ez egész szokatlan. Ti? Mind? Legföljebb, ha én
magam mehetek. Nevetséges. Nem is értem.
– Mit nem?
– Én meglátok egy szédületes szenzációt és ti elmentek oda…
– Micsoda szenzációról beszélsz?
– Hát az autóbaleset. Füredy Fábián kizuhant az autóból. Husz métert
röpült. De semmi baja nem történt, mert veleröpült, szorosan vele,
átölelve az öreget, doktor Cziller Balázsné. És röpülés közben ugy
csókolták egymást, mint a galambok…
Szeniczei kapkodva mondta ezt, annyira sietett, hogy nem tudott eleget
belehazudni a tényállásba.
Prokesch felelt neki:
– Ezt hol álmodtad?
Szeniczei verte a mellét:
– Láttam a saját szememmel.
– Hát mi sokkal szenzációsabbat láttunk. Porgesz beszüntette a lapot.
Ugy kidobott bennünket, hogy husz métert repültünk, ha parancsolod,
egymást átölelve… mint a galambok.
– Mi? Mi az? Beszüntette? – kapkodott Szeniczei.
– Na, gyerünk, uraim – vágta el Prokesch a riporter meglepetését – majd
utközben elmagyarázzuk neki.
És mig Szeniczei hol egyikhez, hol másikhoz fordult felvilágositásért, a
csoport kivonult a hatasztalos szobából s még a lépcsőházból is
visszahallatszottak Szeniczei hangos, tájékozódó kérdései…