Hogyan hal meg egy magyar ujság, illetve hogyan nem tud meghalni? Senki
ur közjogi helyzete a haldokló lap szerkesztőségében.
Senki János már egy hónapja dolgozott a Függetlenség szerkesztőségében
és nem dolgozott egy tollvonásnyit sem a hivatalában. A hivataltársai
tisztelték és Rechnitz ur egy alkalommal a nyilvánosság emberének
nevezte. Elnézték neki, hogy későn jár be s valósággal eldolgozták a
keze alól a munkát.
A lapnál ellenben mindenki minden munkáját ővele végeztette.
Alig volt ideje körülnézni a legközvetlenebb környezetében. De azért
látott már. Nyiladoztak a szemei s nemcsak képe, hanem véleménye is volt
társairól.
Legérdekesebb volt köztük Csopaki Artur, a szerkesztő, nagy, magas, erős
ember, aki csupa tüzlángnak és energiának látszott; ha beszélt, a
tollával sarkából forditotta ki a világot, husz esztendőre való
reformtervei és purifikáló ötletei voltak. De magától az irástól
reszketve félt.
Egy délután bejött a redakcióba:
– Uraim! – mondotta – gondolkodtak-e már az állami dijnokok helyzetén?
Döbbenetes helyzet! Rosszabb a néger rabszolgákénál! Én most beszéltem
egy dijnokkal! A szivem vérzett, olyanokat hallottam! Segiteni kell
rajtuk, sürgősen segiteni! Vezércikk-ciklust kezdek. Tiz-tizenkét
vezércikkben irom meg azt az iszonyu nyomort, amiben ezek a páriák
sinylődnek!
– Mikor kezded? – kérdezte meg tőle Prokesch.
– Ma, barátom, még ma! Ez a kérdés nem tür halasztást.
– Akkor eriggy be a szobádba és irj.
– Mingyárt, csak elmondom nektek…
És elmondta nekik.
Aztán visszavonult a szobájába s egy fél óra mulva jött csak ki. Ezzel:
– Barátom! Azt a vezércikk-ciklust vasárnap kell elkezdeni. Hogy többen
olvassák, hogy mindenki lássa.
– Igazad van, – mondta Prokesch.
– Vasárnap kell elkezdeni és vasárnap kell befejezni, hogy az elejét és
a végét az illetékesek okvetlenül a szemük elé kapják. Az hét cikk lesz.
De óriási.
– Jó – mondta Prokesch.
Szombaton délután, mikor a vasárnapi vezércikket meg kellett volna irni,
Csopaki bejött és megkérdezte a fiuktól, hogy elkezdje-e a
vezércikk-sorozatot ma, amikor nincs kellőképpen diszponálva s nem tudna
olyan erélyes hangot megütni, mint amire szükség volna.
– Kezdd máskor, – mondta Prokesch.
– Nem tudom, nem volna-e elég _egy_ vezércikk? Azt a minisztériumban is
elolvassák jobban, mint az egész sorozatot.
– Egy cikk is jó.
Csopaki az _egy_ cikk mellett döntött. De nem irta meg. Egész héten át
kereste a formát. Több izben fájt is a feje. Csütörtökön azt mondta,
hogy jobb volna riportot csinálni a dijnokokról. Sajnos, ő nem ér rá
utánajárni, pedig ezt az ügyet legszemélyesebben szeretné intézni.
Pénteken egy terjedelmes fejcikket óhajtott irni a dologról…
Szombaton este behivta Senkit és ezt mondta neki:
– Legjobb lesz, ha egy rövid, de nagyon markáns ántrefilében
összefoglalja mindazt, amit a dijnokokról elmondtam. Nagyszerü hatása
lesz.
Senki irt husz sort a dijnokok nyomoráról, odaadta a kéziratot
Prokeschnek, aki nyugodtan ráirta a nyomdai jelzést s csak ennyit
mondott:
– Ezek a Csopaki vezércikk-sorozatai. Micsoda nagyszerü ujságiró volna
ez az Artur, ha a szájával irhatna!
A hatasztalos szobában Senki mellett jobbról Sikorszky Sándor ült, a
novellista, balról Remete Pál, a lirai költő.
Sikorszky az ókori novellák speciálistája volt. Csak görög és római
figurákat rajzolt alkotásaiban. De mert mindössze hat polgárit végzett,
latin és görög adatait mindig a lexikonból meritette, amit a kávéházban
szorgalmasan tanulmányozott. Ugyanonnan latin és görög közmondásokat is
kiirt, amiket néha kissé félreértett vagy félremagyarázott. De baj nem
lett. Senkisem vette észre a klasszikus bakklövéseket. Az olvasók, még
azok is, akik latinul tudtak, megnyugodtak benne, hogy ugy helyes, ahogy
az iró irja. Az irónak csak jobban kell tudnia!
Remete Pál a legujabb francia költői iskolák követője volt, Rimbaudról,
Verhaerenről, Mallarméról rajongva beszélt. Páris volt álmai álma és már
évek óta tervezte, hogy vesz egy francia nyelvtant, amiből tájékozódást
szerez a francia nyelvről, amit a mostoha sors megtagadott tőle, mert
Remete viszont gimnáziumban hagyta abba tanulmányait.
A negyedik asztal Domahidi Arnoldé volt, a Függetlenség politikai
munkatársáé, a szerkesztőség legbutább emberéé, aki mindennap fentjárt a
pártkörökben, beszélt a vezető politikusokkal s annyira hozzászokott
ahoz, hogy azt a semmit, amit azok mondtak, mondatokba öntse, hogy
amikor ő maga beszélt, akkor is csak a semmit tette át szavakba.
_Valamit_, amit esetleg gondolt, határozottan kifejezni már nem tudott.
Volt még a Függetlenségnek egy közgazdasági munkatársa is, Vámoscher
Emil, aki nem vett részt az általános szegénységben, mely a lap
munkatársait egyébként kivétel nélkül jellemezte s a szinház, zene,
képzőmüvészet rovatot, valamint az embersportot Kardos Bernát vezette.
Kardos darabokat irt, amik a három budapesti kőszinház irodáiban
vándoroltak és bujdokoltak, különböző tárgyalások alapját képezték, de
szinre, végül, vagy Budán vagy a Kis-Szinkörben kerültek, ha Budán,
akkor három felvonásban, ha a Kis-Szinkörben, akkor csak egy
felvonásban, kivonatolt és süritett cselekménynyel.
Voltak a Függetlenségnek még bejárói is, egész tarka emberáradat: egy
tanár, aki akkor jött, ha irodalmi évfordulók voltak és emlékezni
kellett; egy piktor, aki a zsüritlen kiállitások eszméjét propagálta;
egy szinész, aki mindig Dériné ifiasszonyról szeretett volna még-egy
cikket irni; egy orvos, aki a népszerü orvosi ismertetéseket óhajtotta
meghonositani; egy filozopter, aki az egyetemi tandij-elengedésért
folyamodókat képviselte minden szemeszter elején; egy fiatal
lipótvárosi, aki a Kaszinóban történteket árulta el, hogy kiirják őket;
egy nőköltő, akinek verseiből mindaz a kéj áradt és bugyborékolt, amit
az emberiség több ezer év óta gyakorolt e földgolyón… Egy olyan
embersereglet, amelynek minden tagját pénzért lehetett volna mutogatni.
Ha ezek mind be tudták volna irni a lapba, amit beleirni akartak, akkor
a lap talán nagyon érdekes lett volna.
Igy azonban nem volt érdekes és a publikum nem törődött a
Függetlenséggel.
Porgesz Lázár és társa minden harmadnap megjelent a redakcióban,
megfenyegette az urakat, hogy a lapot beszünteti. De nem szüntette be.
Prokesch megmagyarázta Schenknek, hogy azért, mert a bankközgyülések
ugyan elmultak már, de a Függetlenség még nem kapta meg mindenünnen a
pausálét. Az öreg még reméli, hogy egy kis pénzt összehozhat.
Schenket, aki különösen megnyerte Porgesz rokonszenvét, az öreg többször
félrehivta és mondogatta neki:
– Senki ur, maga tisztességes embernek látszik, maga talán jó családból
származik. Jó családnak pénze is van. Vegye meg tőlem a lapot. Magának
félig ingyen odaadom.
Schenk mindig csodálkozott rajta, hogy miért éppen őt tiszteli meg
Porgesz ezekkel az ajánlatokkal. Egyszer meg is kérdezte. Porgesz ezt
felelte rá:
– Maga, barátom, keresztény. Keresztény embernek nagyszerü, ha lapja
van. Minden lehet belőle. Még miniszterelnök is. Egy zsidóból mi lehet,
ha mégannyi lap áll is mögötte? Na, mi? Még akkor is, ha ő maga a
Vázsonyi Vilmos?! Mondjuk: udvari tanácsos. Az a legtöbb. És az nekem
nem kell.
– Miért nem?
– Mert nekem azt se adják. És amit nem adnak, az jobb, ha nem kell az
embernek.
Ezek a beszélgetések mindig azzal végződtek, hogy Schenk nem vette meg a
lapot. Miből vette volna meg?
De szeget ütött a fejébe, hogy mióta ujságirók közt forog, mennyiszer
hangsulyozzák és huzzák alá az ő keresztény voltát. Azelőtt nem is
tudta, hogy olyan jó Magyarországon kereszténynek lenni.
Május másodikán, a munkaszünetet követő napon, nagy skandalum volt a
Függetlenség szerkesztőségében. Porgesz Lázár és társa mint egy oroszlán
rohant be:
– Vámoscher urat keresem, – kiabálta – Vámoscher Emil urat, a lapom
közgazdasági munkatársát, aki lapáttal lopta ki a pénzt a zsebemből!
Lapáttal!
S mert az öreg a nagyobbik szobában, a teljes nyilvánosság előtt
kiabált, Csopaki közbelépett:
– Kérem, Porgesz ur… egyik kollégánkról van szó, kinek
hozzáférhetetlensége…
– Kollégánk? – harsogott a sárgaszakállu kis ember. – Maguknak
kollégájuk, nekem nem. Hozzáférhetetlen? Vámoscher urhoz, az én lapom
közgazdasági munkatársához, az nem fér hozzá, aki nem akar. Azért
fizetem, hogy másokat kiraboljon, és engem rabol ki. Hol itt a
zsiványbecsület? Ez a bőrszakmában nem szokás. Ott tisztességes tolvajok
vannak.
– Miről van szó? – érdeklődött Csopaki.
– Azt majd megmondom Vámoscher urnak!
Vámoscher, aki mindenkinél később járt be, éppen érkezett.
– Jó, hogy jön! – riadozott elébe Porgesz. – Jó, hogy jön!
– Parancsolni kegyeskedik? – kérdezte Vámoscher, aki mindig nagyon
udvarias volt és nyáron is keztyüt viselt.
– Nem kegyeskedem! Ön kegyeskedik majd megmondani, mi van a Részvénybank
háromezer koronájával.
– Kivánja, hogy a lap gazdasági ügyeiről itt, a plénum előtt?…
– Plénum! Plánum! Bánom is én! Nekem nincs mit szégyelnem. Hogy egy
bank, ha tranzakciót csinál, ád a lapnak, azt nem kell szégyelni, de
hogy egy bank megvesztegeti a közgazdát és nem ád a lapnak, azt már
lehet szégyelni.
Vámoscher elvörösödött.
– Kegyeskedjék vigyázni a szavaira!
– Nem kegyeskedem. A Részvénybank a mult héten tranzakciót csinált,
erdőkkel, Vámoscher ur azt hiszi, hogy mert az erdő nem bőrből van, én a
tranzakciót nem tudom? A Részvénybank háromezer koronát adott minden
lapnak, a legkisebbnek is, és háromezer koronákat boritékozott a
közgazda uraknak. Csak a Függetlenség nem kapott semmit, de Vámoscher
urnak, az én közgazdámnak, ezer koronát boritékoztak! Vámoscher ur, az
én közgazdám, eladta az én háromezer koronámat hétszázért. Jó üzleteket
köt Vámoscher ur.
– Rágalom – mondta nagyon egyszerüen Vámoscher, aki közben már
megtalálta a kontenanszát.
– Ugy? – toporzékolt Porgesz. – Hát kapott a Függetlenség háromezret?
– Nem kapott.
– Hát kettőt, vagy egyet!
– Nem kapott.
– Hát mit kapott?
– Egy vasat se kapott.
– És miért nem kapott?
– Mert amint Porgesz urnak, enyhébb szavakban, már többször megmondtam,
magunk közt, de amit most, hogy skandalumot csap a kollégáim előtt,
nyiltan is kijelenthetek, mert a Függetlenség egy döglött lap, amelynek
senkise akar semmit se adni. Tiszta csoda, hogy közgyülések óta
tizenhétezer koronát mégis összehoztam.
– Nekem tizenhetet! És mennyit magának?
– Ahhoz semmi köze Porgesz urnak.
– És az ezer korona? Mikor a többi közgazda urak csak háromszázat
kaptak? Ahhoz sincs közöm?
– Nincs. Azt nekem a Részvénybank nyujtotta.
– Az én háromezremért.
– Nem!
– Hanem?
– Mert szolgálatokat tettem a banknak.
– Hol? A lapomban! Az én lapomban teszi a szolgálatokat és az én
zsebemből veszi ki a pénzt! Betörés!
– Kikérem magamnak. És már ajánlom is magamat!
Vámoscher nagyon nyugodtan föltette a kalapját és kisétált.
– Fogják meg! – kiabált Porgesz. – Elmegyek az Ujságiró-Egylethez,
megkérdezem az elnöktől, hogy ezt lehet-e? A sajtóbirósághoz megyek! Az
majd megmondja, szabad-e kirabolni egy ártatlan laptulajdonost? A lap
holnap megszünik és az urak visszaadják a fizetésüket, amit felvettek!
És a lapot eladom és nem engedem, hogy engem tovább is piócázzanak!
Ezzel Porgesz Lázár és társa is kalapot csapott ősz fejére és
elvágtatott.
A szerkesztőség lármásan fogott hozzá az eset megbeszéléséhez.
Az irodalmi elemek, Sikorszky és Remete megdöbbenve hallották, hogy az
ujságirás körül ezerkoronákat is lehet keresni, egyszerre, egydarabban,
egyboritékban! Pláne olyan lapnál, mint a Függetlenség, ahol a
legnagyobb fizetés, Csopakinak, a szerkesztőnek a fizetése, ötszáz
korona volt s a többié százhusz és háromszáz között ingadozott, de
mindig erősebben vonzódva a százhusz, mint a háromszáz felé. Tudtak
róla, hogy Mikszáth háromszáz koronát is kapott egy tárcáért, de
egyrészt meg voltak győződve róla, hogy ez is csak nagyon ritkán történt
meg, másrészt azután ezen tul el sem képzeltek lehetőségeket. Ők ketten
azon a véleményen voltak, hogy amit Vámoscher csinált: disznóság.
Domahidi Arnold bizonyos parlamenti vesztegetéseket emlegetett. Ugy
vélte, hogy ez az eset nagyon hasonlit azokhoz, de föntartotta magának
azt a jogot, hogy itéletét további deliberáció tárgyává tehesse. Kardos
Bernátnak mondták, hogy Porzsolt Kálmán egyszer ezer pengőt adott Verő
Györgynek, mert idejében elhozta a darabja kéziratát. De az régen volt!
– Uraim! uraim! – mondta Prokesch – én ugyan ellensége vagyok a
középkori istenitéleteknek, tehát nem tenném a tüzbe a kezemet
Vámoscherért, de csakugyan el tudom képzelni, hogy a Részvénybank nem
akart adni a Függetlenségnek, amelyet, enyhén szólva, megszünőben lévő
orgánumnak tekinthet. S ha már a Részvénybank megtakarit háromezret,
mért ne legyen ebből Vámoschernek hétszáz korona haszna? A Függetlenség
megszünhet holnap reggelre, Vámoscher nem szünhet meg s akármelyik
lapnál, ahová belép, szivességeket tehet a banknak. Lapok és bankok
viszonyának _részletein_ nem lehet felháborodni. Vagy fel méltóztatnak
háborodni az _egészen_, vagy ne méltóztassanak belekotkodálni a dologba.
Ez közgazdaság, ehhez mi, _csak_-szellemi-munkások, nem értünk. Térjünk
át a lapcsinálásra, mintha semmise történt volna s főként mintha semmise
fogna történni. Mi ki vagyunk fizetve jövő elsejéig, nekünk dolgoznunk
kell. És a végkielégitésünk se aggasszon bennünket, mert mindegyikünknek
van annyi előlege, amennyi a várható végkielégités lehetne.
Sikorszky, az ókori novellák specialistája, jelentkezett.
– Nékem csak száz korona előlegem van.
– Légy nyugodt, annál több van Csopakinak! Amit bőr-bácsi rajtad nyerne,
elvesziti rajta. Kéziratot kérek, uraim. Kardos, te ird meg azt a
Verő-féle ezer pengőt, mint szinházi emlékezést. Ird, hogy Lauka
Gusztávtól hallottad. Senki ur! talán viccből máma meg lehetne nyitni
azt az időjárás-rovatot, amire magát az öreg szerződtette. Bele kellene
irni, hogy nagyon zivataros idő volt, borzasztó menykőcsapásokkal.
Ezen mindannyian nevettek és kiki leült az asztala mellé, valamivel
piszmogni, vagy cigarettázni. Most már komolyan azon törték a fejüket a
fiuk, hova lehetne elszerződni. Állás azonban nem sok kinálkozott, s ami
kinálkozott, az sem éppen a Függetlenség munkatársait várta. A fiuk
immel-ámmal elvégezték azt a munkát, amit elvégzendőnek tartottak;
akinek még maradt valamije hét óráig, az szép csendesen odavitte
Schenkhez és megkérte, hogy csinálja meg helyette. Aztán a két költő és
a politikus leültek makaózni. A szinházi ember hol egyiknek, hol a
másiknak lapjára tett és mindegyiken veszitett. Prokesch a bécsi lapokat
bujta, Csopaki visszavonult a szobájába, Senki ur dolgozott és a szolga
ivott az előszobában…