A nyomda.
Prokesch és Schenk egymás mellett lépegettek a csendes éjszakai uccán.
Prokesch szeretett beszélni. Nagyon szeretett. Most is beszélt:
– Tavasz van, kedves barátom, Senki! Tavasz. Érzi, milyen enyhe a
levegő? Olyan, mintha tejet öntöttek volna bele, igazi, meleg,
tehénszagu tejet. Én Pesten születtem s a természet eredeti öléből nem
ismerek egyebet Nagymarosnál, ahol többször töltöttem már két nyári
heteket. Többször, bár nem sokszor. Esztendők tellenek el, hogy nem
látok a természet változásaiból semmit. Csak a levegőn érzem meg az
évszakokat. Mert az idén, például, esküszöm magának, kedves barátom,
Senki, nem láttam egyetlen fát sem…
– De kérem, a köruton, vagy az Erzsébet-téren… – jegyezte meg Schenk.
– Az Erzsébet-téren az idén nem voltam. Ne csodálkozzék. A ligetben sem
voltam. A köruton, igaza van, jártam, de ott nem vettem észre a fákat,
ha láttam is őket. Azok a fák annyira hozzátartoznak az ucca képéhez,
hogy nem muszáj meglátni őket. Redakció, nyomda, kávéház s aztán hónapos
szobám négy gyönyörü fala. Van ugy, hogy két esztendő ebben a sorrendben
telik el. Az ujságiró élete roppantul tele van.
– Mivel? – kérdezte Schenk.
– Ürességgel – felelte Prokesch. – De ezt csak akkor veszi észre az
ember, mikor már beleöregedett a segédszerkesztésbe. Kedves barátom,
Senki, minden legyen, csak segédszerkesztő ne! Az ember élete: saját
életének változatai és eseményei. A redakciós ziccer élete: mások
életének változatai és eseményei.
– Ziccer? – kapta el a szót Schenk, aki csak gyenge
billiárd-tudományában találkozott ezzel a kifejezéssel.
– Ugy van, ziccer. Az olyan ujságiró, aki a redakcióban ül. Más ember
el-öli az életét, a ziccer el-üli. De belőle lesz – segédszerkesztő.
Hogy ő maga a világon van, közben észre sem veszi. Ismerek
segédszerkesztőket, akik megházasodtak és öt-hat gyermek apjává lettek.
De nem tudnak róla.
– Hogy tetszett ezt érteni?
– Ugy, ahogy mondom. Barátom, hallott maga valami Főniksz-madárról?
– Igen, kérem, én gimnáziumot végeztem.
– Akkor tudja, hogy a Főniksz-madár megeszi saját gyermekeit.
– Nem, könyörgöm, az nem a Főniksz…
– Nem? Ejnye, azt hittem.
– Az Kronosz.
– Hát jó. A Kronosz-madár. Hiszen nem fontos. Csak azért mondom, mert az
ujságirás az a Kronosz-madár, amely már megette az egész világot, de
folyton megette a saját fiait, az ujságirókat is. Szép magától, hogy igy
tisztában van ezekkel a mitológiai madarakkal. Tanult ujságiró sokra
viheti. A pályán kivül. Magán a pályán mi lehet az ember? Szerkesztő. Az
semmi. Vagy segédszerkesztő. Az még a semminél is kevesebb.
Szük uccában voltak. Tőlük három-négy háznyi távolságban duhogott és
dongott az egyik épület. A kapuja előtt villamos ivlámpa, hol elaludt,
hol kigyulladt. Mintha az épület szeme pislogott volna.
Az a ház a nyomda.
Prokesch befordult a kapu alá, Schenk követte. Már itt megcsapta az az
erős szag, ami utóbb betöltötte az orrát egészen. A forró ólomnak,
gépkenőcsnek és nyomdafestéknek a szaga, amely keverékből a nyomdafesték
aromája a legmarkánsabb, de amiben benne van a rosszul szellőztetettség,
a meleg helyen dolgozó emberek bőrének a párolgása, a szedőgépek
olvasztószelencéje alatt égő gáznak pállott lélekzete is.
Az egész épület folyton bugott és csattogott s a padló mindenütt mintha
reszketett volna.
Az első teremben óriási fehér papirgombolyagok feküdtek egymás mellett
és egymáson. A papirgombolyagok tövében nagykendőkön, zsákokon
asszonyok, leányok aludtak.
Schenknek olyan idegen volt ez a látvány, hogy megállt egy pillanatra.
– Ja igaz, – mondta Prokesch – maga még nem volt nyomdában. Magának
mindez nagyon érdekes lehet. Ezek az expediciós nők, akik majd
csomagolják a lapokat, ha elkészülnek. Most átmegyünk a nagy géptermen,
aztán fel oda, ahol a Függetlenséget szedik.
A nagy gépteremben két óriási masina kattogott és bugott, valahogy ugy,
mint a rohanó vonat, de attól mégis különbözően. A gép mindenütt
mozgott, s mintha nem is állt volna egy helyben, sőt odébb szaladt
volna. Ezt a benyomást Schenkben az a méter-széles papirszalag keltette,
amely egy olyan papirgombolyagról futott, aminőt a kapu alatt sokat
láttak. A gombolyag, lent, a gép sarkában, hátrafelé forgott s leadta
magáról azt a széles papirszalagot, mely fölfelé berohant a gépbe,
lépcsősen, egyre följebb, ahol eltünt egy tengely mögött. Ez a fölfelé
menő papirszalag olyan volt, mint egy zuhatag, melynek vize azonban
visszának, fölfelé vágtat. Ez a fonákjára rohanó vizesés annál inkább
ezt a benyomást keltette, mert valahol fönn, a második-harmadik lépcső
felett a papir gőzölgött is. A legfelső tengelyen tul látta Schenk, hogy
a papir egy fényes ércháromszögre siklik, amely furcsán összehajtja s
azontul már nem tudta követni a szemével, hogy mi történik a papirossal.
Oldalt egy kosár állt a gép mellett, abba a kosárba készen, összehajtva
ugy estek a kész ujságok, ahogy Schenk a trafikokban látta őket. Egy
piszkos ember folyton odatartotta az egyik kezét, ahol a gép a
lappéldányokat kisorozta magából, némán számolt tiz-tiz példányt, aztán
belehullajtotta a kosárba a lapokat.
– Nagyon érdekes! – mondta Schenk.
– Ez a rotációs – szólt Prokesch. – Milyen gyönyörü dolgokat lehetne
nyomatni vele. De többnyire csak lapokat csinálnak rajta.
A gépteremből kis, hirtelen forduló csigalépcsőn mentek fel az emeletre,
ahonnan különös csörgés hallatszott.
– A szedőgépek tesznek igy – magyarázta Prokesch.
Ebben a teremben sorjában sok kis gép állt, a rotációsnál furcsább
masinák. Amint az egyik mellett elmentek, Schenk szinte megijedt a gép
egy sajátságos mozdulatától. A gépnek egyik fölfelé nyuló vaskarja
megmozdult és lejjebb nyult. De pontosan ugy, mintha emberi kar volna. A
szedő, ingujjas, papucsos, izzadt ember, odanyult, mintha elvett volna a
vaskar végén lógó ujjakból valamit, aztán a vaskar visszalendült az
előbbi helyére. Közben valamennyi gép folyton csörgött és csivogott, hol
egyiken, hol másikon történt az iménti fantasztikus, emberszerü
mozdulat, Schenknek beleszédült a feje a látomásba.
– Kesztranek ur! Kesztranek ur! – kiabálta tul a gépek zsivaját
Prokesch.
Egy bádoggal leboritott asztal mellől hosszu kékkabátos, kurtaszakállu
ember kiabált vissza:
– Mindjárt megleszünk, Prokesch ur.
– Itt tördelik a Függetlenséget – mondta Prokesch Schenknek.
– Tördelik? – ütődött meg a szón Schenk, aki eddig csak a kézről
hallotta, hogy tördelik.
– Ehe – felelt Prokesch – nézzen oda, mit csinál a Kesztranek.
A bádogfedelü asztalon különös, keskeny tepsik feküdtek, de a tepsiknek
csak fönt és az egyik oldalukon volt szegélyük. A tepsiken frissen
csillogó ólomsorok, egymás alatt. Az asztal közepén, egymástól hat, vagy
hét centiméter távolságra két vaslénia állt. Kesztranek, mindkét keze
mutató- és hüvelykujjátszétfeszitve, az egyik tepsi felé nyult és
fölvett onnan annyi ólomsort, a mennyi a két kifeszitett ujj közé fért s
a sorokat áttette a két vaslénia közé, vagy a kettő közül valamelyik
mellé.
– Az utolsó kolonna – mondta Kesztranek és tovább müködött.
Három-négy szedő jött az asztalhoz, letett rá néhány friss sort és
mindegyik azt mondta:
– Ki vagyok, Kesztranek ur
– Miért kérdezik, hogy ők kik? – kérdezte Schenk Prokeschtől.
– Nem azt kérdik. Hanem azt mondják, hogy készen vannak a munkájukkal.
– Ha azt mondják, akkor mért nem azt mondják? – füzte magában tovább
Schenk, de már nem mert szólni.
– A Szeniczei urtól jön még valami? – kérdezte Kesztranek.
– Jön fene, – válaszolt Prokesch.
– Akor beveszem a hafért.
Még mielőtt Schenk megkérdezte volna, Prokesch már magyarázta:
– A hafér az olyan cikk, ami csak akkor kerül be a lapba, _ha belefér_.
– És – kérdezte gyorsan Schenk, hogy aztán ne kelljen tovább kérdeznie,
– mért vannak a szedő urak mind papucsban?
– Atavizmusból, – felelte Prokesch. – Darvinisztikus dolog ez. Ön, aki
olyan kitünően tudja a mitológiát, erről is hallott bizonyosan. Mikor
még nem voltak szedőgépek, a szedő a szekrény előtt állt és valóban
szedő volt, mert a szekrényből szedte a betüt. Most, amint látja, nem
szedi, hanem épp ugy pötyögteti a klaviaturán, mint akármelyik
kisasszony az irógépen. Most a szedőt inkább pötyögtetőnek kellene
nevezni. De mikor valóban szedő volt a szedő, akkor fáradságos volt a
keménysarku cipőben egész nap a szedőszekrény előtt állni. Tehát a szedő
levetette a cipőjét és sarkatlan papucsot vett föl. Most a szedő nem
szed, tehát nem szedő, nem áll, hanem ül a billentyüi előtt, de azért
mégis leveti a cipőjét, mert már atyái levetették.
– Jó kedve van a Prokesch urnak – szólt oda harapósan egyik szedő a
billentyük mellől.
Prokesch halkabban mondta Schenknek:
– A szedővel nem lehet viccelni, mert a szedő a legjobban szervezett
ipari munkás. Az ember a szedőnek mondja a jónapot és a bizalmiférfiutól
kapja a fogadjistent. A szedők már rég tulfejlődtek a létminimumért való
harcon. Ők, hogy uj kifejezéssel éljek, a munkabért maximálták, a munkát
minimálták s már ott vannak, hogy hat napi munkáért hét napi fizetést
vesznek föl.
– De mért? – kérdezte Schenk.
– Mert a föld gömbölyü, – felelte Prokesch s ezzel fejezte be
mondókáját:
– Bár csak az ujságirók husz év mulva ott tartanának, ahol a szedők tiz
évvel ezelőtt tartottak!
– Mehetnek a kolonnák? – kérdezte egy félig mezitelen munkás
Kesztranektől.
– Szerkesztő ur, tessék átnézni a kolonnákat! – szólt Kesztranek.
Prokesch nagy, nedves papirlapokba nézett bele, amikre – de sokkal
feketébben, mint rendesen – a Függetlenség volt nyomtatva.
– Mennyi marhaság! – mondta Prokesch, mig a nedves lapokat nézte, aztán
hozzátette:
– Mehetnek!
– És az utolsót tessék talán igy megnézni. Csak a börze van rajta, meg a
sport, meg a hafér.
Közben Kesztranek egy nagy vaskeretet rakott a két vasléc körül sorakozó
ólomsorok köré. A félig mezitelen munkás csavarni kezdett egy srófot a
keret körül. Prokesch közéjük hajolt, ugy nézte, amit néznie kellett.
– Nincs eltördelve? – kérdezte Kesztraneket.
A kurtaszakállu ember sértődötten felelt:
– Mikor tördeltem el én a Függetlenséget?
– Például tegnap, – mondta Prokesch – mikor a napihirek közé három sor
került a szinház-zenéből.
Kesztranek megtörölte a kezét egy csomó kócban, Prokesch felé fordult:
– Szerkesztő ur, ebbe a mai lapba már megint semmi sincs.
– Hát mi lenne benne? – vont vállat Prokesch.
– Valami olvasnivaló.
– Hát mi az, ami benne van?
– Hasalások.
Prokesch elmosolyodott és ezt mondta Schenknek:
– Látja, barátom: Kesztranek ur, a mettőrünk, vagy rövidebben a
metrompázsunk, milyen szigoru hozzánk! Szigoru, de igazságos. Mi a
példányszámunk, öreg cenzor?
– Példányszám! – legyintett a kezével Kesztranek. – A mi példányszámunk
már régen nem példányszám.
– Mégis?
– Kimegy a nyomdából ötezerhatszáz példány, visszajön a trafikokból
ötezerhétszáz. Már rég nem érdemes a mi lapunkat rotációson nyomni.
– Nana. Több jön vissza, mint amennyi kimegy?
– Persze. A trafikosok szórakozottságból a többi lap megmaradt példányát
is nekünk adják vissza, nyilván. Azt hiszik, hogy ami megmarad, az mind
Függetlenség.
A mettőr fekete szakálla nevetett a saját viccén.
– Mit gondol, Kasztorkám, meddig huzzuk még?
– Hát nem sokáig. Az öreg Porgesz ma itt volt nyomdaszámlát fizetni. Még
sárgább lett tőle a szakálla. Azt mondta, – éppen fent voltam az
irodában – hogy ő a marháról huzza a bőrt, az urak ő róla. De ő nem
marha.
– Azt az ember csak halála után mondhatja el önmagáról – szólt Prokesch
és megkérdezte Schenktől:
– Hogy is hijják azt a görög bölcset, aki ezt kiabálta a gilotin alatt?
– Szólonnak – egészitette ki Schenk Prokesch klasszikus járatosságát.
– Isten vele, Kasszelik! – Prokesch kezet nyujtot Kesztraneknek, aki
előbb mégegyszer megtörülte a kezét a kócban.
– Jön a kávéházba Senki ur?
Schenknek zugott a feje. Sok volt neki mindaz, ami este nyolc óta
történt vele, amit látott, amit hallott. Nem volt álmos, sőt éberebb
volt, mint rendesen, de szeretett volna már megpihenni, hogy ne kelljen
olyan szavakat hallania, amiket nem ért, uj és még ujabb emberekkel
megismerkednie, bocsánatot kért hát, hogy ma nem megy a kávéházba,
inkább máskor.
– Szolidság: gyönyörü erény – szentenciázott Prokesch. – Ha az ujságirók
aludnának, mikor nem dolgoznak, vagy ha dolgoznának, mikor nem alusznak,
a magyar prés volna az első a világon.
– Hát nem alusznak?
– Nem. Csak a munka idejében: délelőtt.
– És nem dolgoznak?
– Nem. Csak az alvás idejében: éjszaka.
– Hát mit csinálnak?
– Semmit. Ujságot irnak.
– Az nem munka?
– Nem. Csak dolog. Amivel az emberek foglalkoznak: az csak dolog. Aminek
eredménye van: az munka. Ne felejtse el a magyar közmondást: „Munka után
édes a nyugalom“. Nem dolog után. Csak az nyugodhat, aki végzett
valamit. A bibliában is az áll, hogy „a hetedik nap megnyugodott“. Azt
gondolja, kedves Senki ur, hogy a jóisten, közben, a hét nap alatt ki se
szuszogta magát? Csak ugy a könyökéből kirázta az eget, a földet, a
csillagokat? Pihent biztosan. De nyugalomról csak azután volt szó,
miután látta, hogy valami kijött abból, amivel foglalkozott. Az akkor
már _munka_ volt. Ezért tévednek, akik ugy fogják fel, hogy a jóisten a
világ főszerkesztője volt. Istenem! mi lett volna akkor a világból?!
Prokesch abbanhagyta a bölcselkedést:
– Jőjjön holnap korán a redakcióba. Legyen ott már délután ötkor.
Legalább lesz kivel beszélgetnem.
Schenk I. János, postatakarékpénztári hivatalnok, illetve Senki János, a
Függetlenség belső munkatársa, bugó fejjel hazabaktatott.
Egész éjszaka a legfurcsább álmai voltak. Azt álmodta, hogy csuf idő
van, esik valami az égből s ő ül a papiros előtt, hogy megirja az
időjárás-rovatot, de hasztalan néz ki az ablakon, nem tudja
megállapitani, hogy mi esik s mikor egy-egy pillanatra mégis az agyába
nyilallik, hogy mi az, ami esik, nem tudja elcsipni a szót s nem tudja
leirni papirra. Porgesz Lázár és társa pedig folyton a háta mögött áll
és fejét csóválva mondogatja:
– Fiatal ember, csalódtam önben!
Schenk kéri az öreg Porgeszt, ne haragudjon; de az öreg kérlelhetetlen
és büntetésből bedobatja a rotációsba, fent, ahol a papir füstölög.
Schenk lefelé hengeredik a papirzuhatagon, amely fölfelé rohan s
belezuhan a kosárba és egyre több nyomdafesték szagu lappéldány
tornyosodik a feje fölé. Már azt hiszi, hogy megfullad, mikor egy
karcsu, fehér női kéz elkezdi leszedni a feje felől a lapokat. A kosár
előtt egy világoskék ruhás nő áll, világoskék napernyővel a feje
szőkesége fölött, az a nő, akivel a ligetben ismerkedett meg multkor. A
világoskék nő kiszabaditja és a karját nyujtja neki:
– Jőjjön, Schenk ur, sétálni
Ő boldogan huzódik a nőhöz, akinek a teste, ebben a forró fülledtségben,
olyan jó hüvösséget áraszt és kimegy vele a nyomdából, ki, ki a zöldbe,
a frissbe, a jószagu tavaszi ligetbe…