Adatok Schenk I. Jánosról. Hogyan járja ki, egy nap alatt, az ujságirás
iskoláját?
Kedves olvasó, aki most elindultál, hogy utánam gyere betüim erdejébe,
joggal várod el tőlem, hogy mondjak valamit Schenk I. Jánosról, regényem
hőséről. Joggal várod, de hiába. Hősömről én magam is alig tudok többet,
mint amennyit eddig elárultam róla. Mit lehet tudni arról a rettentően
sok emberről, aki hemzseg és nyüzsög körülöttünk? Vannak, akik azt
mondják, hogy ez a sok ember mind egyforma; mások viszont azt állitják,
hogy mind különbözik egymástól. Lehet. Én nem tudom, mert én nagyon
keveset néztem meg közülük s akiket megnéztem, azok olyanok voltak, hogy
miattuk elment a kedvem a többi megtekintésétől.
Schenk I. János is, a postatakarék ifju tisztviselője, olyan volt, mint
a többi, vagy épp ugy különbözött a többitől, mint a többiek. Talán nem
volt nagyon okos fiu; de arra nincs is szükség. Ha a világ okos
embereket termelne, ezzel mihamarabb meggyilkolná önmagát. Esetleg
butább sem volt, mint a többiek. De ez nem az ő érdeme. Ez a feladat,
butábbnak lenni a többi embernél, olyan nehéz feladat, hogy csak igen
kevesen vállalkozhatnak rá a siker reményével.
Schenk I. János valahol vidéken született, a Bácskában, német eredetü
szülőktől. Persze, hogy végzett elemi tanulmányokat, sőt
középiskolaiakat is, különben nem juthatott volna be a postatakarékhoz.
Az elemiben megtanult irni-olvasni, de már a középiskolában épp ugy nem
tanult semmit, ahogy ott mások sem tanulnak. Vagy ha tanult is valamit,
már régen elfelejtette, mert csupa olyan dolog volt, ami őt édes-keveset
érdekelte. A földrajzból a fejében maradtak a világrészek. De ha valaki
hirtelen rákiabál, hogy mondja meg, melyik város Bolivia székhelye, azt
nem tudta volna megmondani. Valószinü, hogy Argentináét sem. A
történelemből talán emlékezett Kis-Pipin nevére, de arra is csak azért,
mert olyan furcsa név. Egy latin szöveget esetleg el tudott olvasni hiba
nélkül s néhány főnevet és igét megértett belőle, mert az, hogy
_fero-ferre-tuli-latum_, nem tudott kiszellőzni az agyából.
De körülbelül ez is volt minden. Igaz: még a poétikából magával hozta
ezt: Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér. S kivülről tudta a Toldi
első strófáját. De hogy mit jelent ez a sor: Ég a napmelegtől a kopár
szik sarja – ezen még soha eszébe nem jutott elgondolkodni. Ég, hát ég.
A postatakarékhoz a kerületük képviselője hozta be, vagy legalább is a
szülei azt hitték, hogy igy történt. Valószinü, hogy a nagyságos ur
egyetlen lépést sem tett pártfogoltja érdekében. Mert a protekcióval nem
is ugy van, ahogy az emberek gondolják. Mindenki azt mondja:
– Istenem, ebben a gonosz országban protekcióra van szükség!
És mindenki keres magának protektort. A protektorok azonban kényelmes
emberek és rendesen semmit sem csinálnak ott, ahol csinálniuk kellene.
Igy az ügyek, nagyobbára, mégis igazságos alapon intéződnek el. Csak a
személyes érdem, illetve érdemetlenség alapján, iskolai bizonyitványok
és egyéb kvalifikációs tévedések szerint.
Schenk I. János nevében, hogy ezt is eláruljam, a veszedelmes I, mely
Schenket Senkivé degradálta, Ignácot jelentett. Schenk szülei falusi
emberek voltak, akik természetesnek tartották, hogy fiukat, aki Szent
Ignácius napján született, Ignácnak kereszteltessék.
Schenk csak a szabadkai gimnáziumban tudta meg, mily veszedelem ez.
Zsidónak vélik, pedig nem az.
A negyedikben pofonvágta egyik iskolatársát, mert utána kiabált: Zsi-dó,
biligó! Aztán a vakációban, mikor ezt elsirta otthon, a jegyző szerzett
két tanut, akik igazolták, hogy a Schenk-fiut gyerekkora óta mindig
Jánosnak hitták és az Ignác név elintéződött, csak csekély nyomát hagyta
hátra Jánosunk nevében.
Egyéb mindezideig nem is történt Schenkkel. Ma délelőtt ugyan goromba
volt hozzá a hivatalban Rechnitz ur. S ő ezt a gorombaságot egy szép
közönségköréből tárgyává akarta tenni, de most, az uj helyzet
izgalmában, már meg is feledkezett Rechnitz ur gorombaságáról.
Különben ahogy vesszük. Ha egy fiatalembernek azt mondják:
– Fogja be a száját, ha nem kérdeztem, – ezt nem is kell olyan sulyosan
felfogni. Rechnitz őt valóban nem kérdezte, amikor arról a befizetési
lapról elmondta a véleményét.
Mennyivel volna ez udvariasabb:
– Méltóztassék hallgatni?
Árnyalati különbségek vannak itt, vagy még azok sem.
*
Az előszobában lépések hallatszottak.
Egy toprongyos, nagyon rossz-formáju ember jött be a hatasztalos
szobába, egyik kezében nagy papirlapok voltak, a másikban egy kis csomag
és egy üveg sör. A nagy papirlapokat letette, a csomagot kibontotta,
bicskát vett elő s elkezdte enni a kolbászt meg a kenyeret. A jobb arca
mindig nagyon kidagadt, mert mértéktelen falatokat dugott a szájába s az
ádámcsutkája viharosan mozgott föl és alá, mint egy megvadult lift.
Minden ötödik-hatodik falatnál széttörülte konya bajuszát, vizszintesen
a szájához illesztette a sörösflaskát, aztán behunyta a szemét és
hátrahajtotta a fejét.
Ivott.
Világos, hogy ez az otthonos ember csak a szerkesztőségi szolga lehet.
János kilépett a jobbik szobából.
A szolga éppen a behunyt szemnél és hátrahajtott fejnél tartott, amikor
Schenk lépését meghallotta. Ahogy hirtelen elkapta a szájáról az üveget
és beszélni akart, a sör fölfelé föcskendezett, mint egy cethalból:
– Mi-hi tetszik? – kérdezte Schenktől.
– A szerkesztő urat várom.
– Melyiket? A főszerkesztő urat vagy a segédszerkesztő urat?
– Az nekem mindegy.
– Nem mindegy az, kérem.
– Mért nem mindegy?
– Mert a főszerkesztő ur nem jön be éjszaka, a segédszerkesztő ur meg
bejön.
– Mikor jön be?
– Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy a Prokesch ur játszik-e hat párti kaszinót redakció előtt, vagy
nem játszik.
– Ha játszik?
– Ha játszik hat párti kaszinót, akkor az tizenkét párti és akkor a
Prokesch ur csak háromnegyed tizenegyre van itt benn, hogy megcsinálja a
kőnyomatosokat. De ha nem játszik, akkor negyed tizenegyre is bennlehet.
– De okvetlenül bejön?
– Be, persze, mert ő megy a nyomdába.
– Csak ő jön be?
– Bejön a riporter ur is.
– Az ki?
– Az a Szenicei ur. Más nem jön be. Valami szenzációt tetszett hozni?
– Mit? – kérdezte Schenk.
– Szenzációt. Mert azt nem szeretik az urak, ha éccaka tetszik hozni
valami szenzációt.
– Mért nem szeretik?
– Mert nincs, aki megirja.
– Hát az urak nem irják meg?
– Éccaka csak nyirva lesz.
Schenk ezt nem értette, hát abbahagyta az érdeklődést, nehogy csupa
olyan feleletet kapjon, amire még többet kell kérdeznie.
A szolga tovább evett. Kiitta egészen a sörét, összegyürte a zsiros
papirt, bedobta a papirkosárba, megtörülte a bicskáját, eltette, a nagy
papirlapokat, amiket az imént maga mellé rakott, bevitte a jobbik
szobába és elhelyezte a papirhalmazok tetejére. Megkérdezte Schenket:
– Hát tetszik várni?
– Várok.
– Akkor én lemenek egy feketére. A kőnyomatosok itt vannak az asztalon.
És visszamutatott a jobbik szoba asztalára.
Azzal távozott.
Schenk megint egyedül volt, de most már nem csodálkozott rajta. Ugy
látszik, ebben a helyiségben semmi olyan nincs, amit félteni kellene
attól, hogy ellopják.
Megnézte azokat a papirlapokat, amiket a szolga hozott. Nagyon különösek
voltak. Egész sürüen tele rossz gépirással. És minden tizedik vagy
huszadik sor előtt egy város neve állt. A legkülönbözőbb városnevek:
London, Páris, Kopenhága, Buenos-Ayres, Newyork. Aztán zárjelben ez
következett: Saját tudósitónktól. És aztán jött egy hir valakiről, vagy
valamiről, John O’Clean nagy beszédet mondott, melyben… A lőporgyár
felrobbant, mely alkalommal… Dupuy, a kamara elnöke kijelentést tett,
mely szerint… A termésjelentések nyomán egymillió bushellel több gabona
várható, ez azonban…
Csupa ilyesmi.
Olyan volt a papirlap, mintha az egész világ fölösleges pletykái
volnának ráirva.
Egy másik papirlapon csak törvényszéki tárgyalások álltak. Ez volt a
legnagyobb papir, szinte lepedő volt és nem gépirással, hanem csak
hektografált kézirással.
A végén külön aláhuzva ez:
„Stilovics Tamás, a Törvényszéki Csarnok belső munkatársa, kéri a t.
redakciókat, hogy „Figurák a biró előtt“ cimü kötetéről, mely most
jelent meg Garami és társa kiadásában, mielőbb megemlékezni
sziveskedjenek.“
Mindez egészen zagyván és zavarosan ugrált el Schenk szeme előtt, mintha
egy mozivásznon rettenetes gyorsasággal pörgetnék a filmet és nem
adnának időt a szemének arra, hogy a feliratokat elolvashassa s igy a
képek közt az összefüggést valahogy megértse. De már tudta, a szolga
szavából, hogy ezek a papirlapok a kőnyomatosok.
A telefon csengetett. János fölvette a kagylót.
– Prokesch – mondta a kagyló. – Jóska, maga az?
– Itt, kérem… – kezdte Schenk.
De a kagyló nem várt, hanem beszélt tovább:
– Jóska, a kőnyomatosok ott vannak már?
– Igenis, kérem, – felelte Schenk, aki tudta, hogy a kőnyomatosok bent
vannak a jobbik szoba asztalán.
– Akkor jövök már. Hozzon föl egy feketét, sok rummal.
Schenk szerette volna megmondani, hogy Jóska nincs itt, tehát fekete sem
lesz, sok rummal, de Prokesch már nem volt a telefonnál.
Valami kötelességérzete támadt. Most már többen is biztak rá elintézendő
ügyeket. Előbb rendbehozza őket.
Öt percen belül Prokesch dudorászva jött.
– Jóska! Jóska! – kiáltozott már az előszobában – itt van-e a feketém?
És mert senkisem válaszolt, hozzátette:
– A feketém nincs itt. – A hatasztalos szobában kiegészitette: – Jóska
sincs itt. – Beljebb lépve, a szerkesztői szoba ajtajánál még ezt is
mondta:
– Senki sincs itt.
Schenk fölkelt és bemutatkozott.
– Bocsánat, – szólt Prokesch – a téves megállapitásért. Senki itt van.
Van szerencsém, tisztelt Senki ur. Nagyon érdekes neve van. Jobb, mint
az enyém. Prokesch, Segédszerkesztő. Mivel lehetek szolgálatjára?
De még mielőtt Schenk felelhetett volna, továbbfüzte:
– Ne méltóztassék csodálkozni rajta, hogy monologizáltam. Ha az ember
nincs egyedül, akkor a monológ, amit mond, még nem monológ, mert aki
mondja, azt hiszi, hogy dialóg. És a hit a fontos. Ha már láttam volna,
hogy valóban senki sincs itt, nem beszéltem volna tovább. De nem
tételezhettem fel, hogy helyiségeink üresek, mert az imént még beszéltem
telefonon a szolgával. Nyilván leszökött inni özvegy Klepusnyáknéhoz.
– Nem, kérem, csak feketézni ment le.
– Feketézni? Nem, édes Senki ur. A mi szolgánk soha feketét nem iszik.
Vagy pirosat iszik, vagy fehéret, vagy sárgát. A feketét, mint szint is,
mint italt is, perhorreszkálja. Szóval ön azt hiszi, hogy nem is ővele
beszéltem?
– Csakugyan nem. Én voltam olyan bátor…
– Az más. Akkor mivel szolgálhatok?
Schenk elmondta, hogy őt a lap tulajdonosa megbizta az időjárási rovat
vezetésével.
– Tehát szerződtette önt az öreg? Rendben van. Üdvözlöm önt, mint a
Függetlenség uj munkatársát. Ön intelligens fiunak látszik. Ön viheti
még valamire. A rovat ugyan, amelylyel működését megkezdi, butaság, mert
én garantálom önnek, hogy a nyomdában minden másodnap ki fogom hajitani,
hiszen soha sincsen elég helyünk, még a legszükségesebbre sem, de az
mindegy. Nem a rovat teszi az ujságirót.
– Hanem? – kérdezte félénken Schenk.
– Hm… Azt én most hirtelen nem tudom magának elmondani. Az ujságiró,
ifju barátom, az olyan ember… Nem jól mondtam. Az ujságiró nem is ember.
Több annál. És kevesebb is. Az ujságiró az az izé, akit minden érdekel,
de voltaképpen semmi sem. Az ujságiró mindent tud. De tulajdonképpen
semmit. Mit cifrázom? Az ujságiró olyan, mint én vagyok. Majd
tanulmányozzon engem, kedves barátom, és akkor meglátja, milyen az
ujságiró. De térjünk a tárgyra. Csináljuk a lapot. Akar segiteni?
– Hogyne! Nagyon szivesen.
– Akkor nézze át a kőnyomatosokat.
– Már átnéztem őket.
– Bravó! Önből jó ujságiró lesz! Az ujságiró mindig már egy fél órával
előbb megcsinálta azt, amit egy fél óra mulva kellene majd megcsinálni.
Igy másfél órával megelőzi a többi embereket.
– Másféllel? Egy fél, meg egy fél csak egy egész.
– Ugy van. Matematikusnak ön elsőrangu, tehát megvan a pályához
szükséges szaktudása is. De a többi ember mindig csak egy fél órával a
szükségesség határideje _után_ csinálja meg a szükségeset. És igy jön ki
a másfél óra. Néha másfél hónap, vagy másfél év is. Van a
kőnyomatosokban valami érdekes?
– Kéremássan… én még nem tudom, mi az érdekes.
– Nagyon helyes. Ön még nem is tudhatja. Az érdekesség esetről-esetre
változik. Ami ma hallatlan szenzáció, az holnap szürke jelentéktelenség.
És ezt jegyezze meg magának: egy jólmenő lapban minden érdekes, egy
rosszulmenőben semmi.
Schenk rámondta:
– Akkor nem találtam a kőnyomatosban semmi érdekeset.
– Nagyon jó. Mert a mi lapunk, Isten segitségével, rosszulmenő lap. És
még egyet jegyezzen meg magának: Egy lapban, amely mindig hazudik,
sohasem lehet semmi érdekes.
– Hát nem lehet érdekeset hazudni?
– Nem, kedves barátom. Csak az igazság érdekes. S a hazugság is csak
akkor, ha az olvasó igaznak hiszi. Ez pedig másként nem lehetséges, csak
ugy, hogy a lap többnyire igazat ir. Akkor elhiszik a hazugságot is.
Ellenkező esetben az igazságát sem hiszik el. Ha én este, mikor a
redakcióból hazamegyek, azt látom, hogy a Vénusz és a Mars nevü bolygók
összeütköztek az égen és mindakettő ugy elpukkant, hogy semmisem maradt
belőlük, akkor én ezt a hihetetlen, de roppant érdekes dolgot csak
szavahihető lapba irjam bele. Mert különben annyit számit, mintha a
nevezetes esemény meg sem történt volna.
– De ha mégis megtörtént?
– _Ez_ a leglényegtelenebb az egész ügyben. Amit az emberek nem hisznek
el, az meg sem történhetett. Itt kapcsolódik a zsurnalizmus a valláshoz.
Vagy igy is mondhatnám: a zsurnalizmus, a legutóbbi ötven esztendő
vallása, itt kapcsolódik a régi vallásokhoz. Szintén a hit az alapja. S
mert ezt a hitet a zsurnalizmus lerombolta, mondhatom magának, hogy a
legutóbbi ötven esztendő vallása épp-ugy nem jó, vagy esetleg rosszabb,
mint a megelőző ötszáz esztendők vallásai voltak.
E bölcsességek elmondása után Prokesch kezébe vett egy nagy ollót s a
kőnyomatos lepedők egyikéből kivágott három-négy kis szeletet. Odaadta
őket Schenknek.
– Röviditse meg, barátom. Nyolc sor legyen mindegyik.
– Mért éppen ezeket? – kérdezte Schenk, mikor beléjük nézett és látta,
hogy a sok érdektelen hir közül, amit az imént a szemével átfutott, ezek
talán a legérdektelenebbek.
– Mert a Függetlenségnek mindegy. De az éjszakai anyagból is bele kell
jutni valaminek a lapba. Hát legyen ez a négy.
Schenk nekiállt és a gépirásos sorok közül mindegyik szeletről kitörölt
annyit, hogy nyolcnál több egyiken sem maradt.
– Ragassza fel – vezényelt Prokesch. – Mert ez a kettő a legfontosabb az
ujságban: Nyirni és ragasztani. Hogy nyirni hogyan kell, már
megmutattam. Ragasztani igy e!
Prokesch egy hosszu fehér papirlapon a gummiárábikumos ecsetet
keresztbehuzta. Aztán a kőnyomatos-szeletkét a gummiárábikumos vonalra
tapasztotta.
– Most idenézzen. Az ilyen hirnek még cim is kell. Tisztességes lapnál
(ha van ilyen), a nyiró elolvassa, mi van a hirben, s a tartalmát néhány
szóban igyekszik kifejezni. Az lesz a cim. Mindegy, hogy mi a cim, mert
hiszen a hir tartalma a fontos. De olyan lapnál, mint a mienk, a nyiró
csak bepillant a hirbe, kihalász belőle valamit a szemével és olyan
cimet ir a tetejére, ami, ha igaz volna, szenzációs volna. Ebben a
hirben például az van, hogy Ustedes, a braziliai forradalmi szocialisták
vezére, beszédet mondott… Tovább nem olvasom. Ráirom ezt a cimet:
Forradalom Braziliában. De mert én mégis tudom, hogy Braziliában nincs
forradalom, zárjelben egy kérdőjelet vágok utána.
– Hát mi kérdéses ebben a hirben? – kérdezte Schenk.
– Hm… – felelt Prokesch – tulajdonképpen semmisem kérdéses benne. Azaz,
hogy egy dolog mégis. Az, hogy én elolvastam-e a hirt? Ezt jelöli a
kérdőjel.
– De hiszen nem méltóztatott elolvasni.
– Esetleg elméltóztathattam volna. De az nem fontos. A fontos, hogy a
cimet kétszer aláhuzzam, hogy a nyomda tudja, hogy ezt kövér betükkel
kell kiszedni. És ideirjam vagy azt, hogy _cic._, vagy azt, hogy _gm._,
vagy azt, hogy _b_.
– Ez mi?
– Ezek a nyomda betüinek a jelei. Ciceró, garmond és borgisz. A
legnagyobb, az elég nagy és a még nem kicsiny betü.
– Miért hijják őket ilyen furcsán?
– A cicerót valószinüleg azért hijják Cicerónak, mert ezzel a betüvel
nyomtatták ki először Ciceró műveit. A garmond biztosan a gurmandból
származik, a borgiszról nem tudok semmit. A borgisz elvész a mult
ködében.
– De Ciceró, kérem… Akkor még nem is volt könyvnyomtatás!
– Az Ciceró baja.
Ezzel Prokesch már el is intézte az ügyet, felirta a megfelelő betüket a
kéziratokra és a telefonhoz küldte Schenket, kérdezze meg a nyomdától,
mennyi hely van. A telefonszámot megmondta neki.
Schenk telefonált, a nyomda felelt, Schenk átadta az üzenetet, hogy
negyven sor a hely, Prokesch a nagy ollóval elkezdte vágni a körmeit.
– Akkor pássz! – mondta – ma nincs több munka. Szeniczeinek kell a
negyven sor. Mindig van valami éjszakai riportja, amit ugyan már nappal
szopott az ujjából, de az utolsó percben ir csak meg.
A szerkesztőségi szolga és Szeniczei együtt érkeztek meg.
– Szivar, szivar kéne! – mondta Szeniczei odakinn.
– Ha volna se adnék a Szeniczei urnak – felelt Jóska.
– Mert még tartozom azzal a huszonegy szivarral?
– Nem huszonegygyel, csak husszal tetszik tartozni.
– Jóska! maga becsületes hitelező – mondta Szeniczei. – Maga csak annyit
mond, amennyivel tartozom. De én még becsületesebb adós vagyok, mert
több adósságot vállalok, mint amennyivel tartozom.
– Én mégse hitelezek – fejezte be Jóska a diskurzust.
És Szeniczei megjelent a jobbik szoba ajtajában.
– Szervusz Prokesch! – harsogta. – Van egy kis óriási szenzációm,
mingyárt meg is irom. Oppardón… – hagyta abba a mondatot, mikor látta,
hogy idegen van jelen.
Prokesch bemutatta őket egymásnak:
– Senki ur, lapunk uj munkatársa. Szeniczei, a riporterünk.
Miközben a felek egymás kezét rázták, Prokesch továbbmagyarázta
Szeniczeit:
– Ő az az ember, aki soha sincs jelen a tett szinhelyén. Nem véletlenül
nincs jelen, mert sok esemény történik s a sok közül valamelyiknél
Szeniczei is jelen lehetne. De ő vigyáz, hogy ott ne legyen, nehogy
_lássa_, amit meg kell irnia. Mert ha ő lát valamit, akkor nem tud
objektiv lenni. Nem tud melléje hazudni. Egyszer életében ott volt,
mikor revolvermerényletet követtek el egy közéleti hiresség ellen. Tanuk
bizonyitják, hogy attól a pillanattól kezdve, melyben a revolver
előkerült, egészen odáig, hogy a sebesült hirességet elvitték, Szeniczei
behunyt szemmel félrefordult. Mindenki azt hitte, hogy a gyávaság miatt
történt ez igy. Szeniczei fél a revolvertől és nem tud vért látni. Ez
tévedés. Szeniczei meg akarta akadályozni azt, hogy lássa a történőket.
Mert ha látta volna, nem hazudhatott volna „Egy szemtanu elbeszélése“
alcim alatt százegy olyan részletet, amelyek meg _nem_ történésének ő
maga volt a szemtanuja.
Szeniczei nevetve türte ezt a bemutatót s a végén Schenkhez fordult:
– Kedves Senki ur, ha ön uj munkatársunk, akkor, engedelmével, önnek
fogom diktálni a riportomat.
Schenk készségesen ült asztalhoz és várta Szeniczei leirandó szavait.
De Prokesch már megszólalt:
– Nehogy azt higyje, Senki ur, hogy Szeniczei fáradt.
– Becsületistenemre fáradt vagyok! – szólt Szeniczei.
– Mert – folytatta Prokesch – ha fáradt, akkor abba fáradt bele, hogy
mindmostanáig kártyázott a többi rippel a rendőri sajtóirodában.
Ellenben szeret diktálni, mert egyike a sajtó amaz ujabb munkásainak,
akik nagyon jól irnak ugyan, ha irnak, de a helyesirás alapelemeit nem
hozták el magukkal pályájukra.
Szeniczei ezen is nevetett:
– A legujabb! Nem tudok helyesirást!
Prokesch felelt:
– Ez nem is legujabb. Ez olyan régi, amilyen régi ujságiró vagy. De nem
állsz egyedül. Sőt kezdenek ifju szépirók is kialakulni ugyanezen az
alapon. Szerencse, hogy vagy a szedő, vagy a korrektor tud ortografiát:
a lapok igy mégis türhető helyesirással jelennek meg.
Szeniczei vállat vont:
– Fölveszem akárkivel a versenyt ortografiában. Még az idegen szavak
helyesirását is tudom!
És már diktált Schenknek:
„Gyilkosság a Szentgellért-uccában. A rejtélyes szenesláda. Megdöbbentő
közbiztonsági viszonyok Budapest külkerületeiben.“
Ezek voltak a cimek. S miközben Schenk irta, amit Szeniczei diktált,
riadtan vette észre, hogy mindkevesebb valószinüséggel lehet
gyilkosságról beszélni, mert mindössze arról volt szó, hogy a
Szentgellért-ucca egyik üres telkén gyerekek egy szenesládát találtak és
a szenesládában csontokat. A csontokat a rendőrség vizsgálat alá vette,
nem embercsontok-e?
Szeniczei azonban már eszkomptálta diktandójában azt, hogy a csontok
embercsontok, hogy az embert, akinek a csontjai, ugy ölték meg s
fölvetette a kérdést, hogyan ölhetnek embert Budapest egy oly népes
uccájában, mint a Szentgellért-ucca, hogyan távolithatják el csontjairól
a hust, anélkül, hogy erről a rendőrségnek tudomása volna?
– Nagyon jó! – mondta közben Prokesch. – Egy kukk nem igaz az egészből.
Azok a csontok épp ugy nem embercsontok, ahogy’ az én csontjaim nem
elefántcsontok. Ami pedig a végső kérdés feltevését illeti, ti a rendőri
sajtóban ugy képzelitek, hogy a gyilkos urak gyilkosságaik
végrehajtásához mindig meghivóval hivják a rendőrséget s a rendőrség
csak hanyagságból nem jelenik meg az ünnepélyes alkalmaknál.
– Hehehe, – nevetett Szeniczei.
Jóskát elküldték a kéziratokkal a nyomdába.
Szeniczei hosszu elbeszélést kezdett valaminő visszaélésekről, amiket a
rendőrség saját kebelében fedezett fel.
Prokesch félbeszakitotta:
– Maradj itt, vedd föl a Távirati Iroda slusszát. Ha lesz valami benne,
gyere át a nyomdába, csináld meg. Mi ott leszünk Senki urral. Megyünk
tördelni.