Valaki becsöppen a magyar nyilvánosságba és ott elhelyezkedik, bár
fogalma sincs róla, hogyan került oda.
A nyurga, szőke fiatalember, aki szemmelláthatóan cél nélkül ődöngött az
uccán, mert csak meg-megállt, csak nézdegélte a kivilágitott
kirakatokat, hirtelen fölszegte a fejét. Táblát látott egyik kapu alatt
és a tábláról ezt az irást olvasta le:
– Függetlenség. Politikai napilap. Szerkesztősége és kiadóhivatala. Első
emelet.
A fiatalembernek eszébe jutott, hogy délelőtt goromba volt vele a főnöke
a hivatalában. Jó volna ide felnézni, ehez a véresszáju laphoz és egy
szép közönségkörébőlt elhelyezni Rechnitz urról, aki goromba, mint egy…
igen, épp olyan goromba. És aki nagyzási mániában szenved, mert azt
hiszi, hogy a jó isten az unokabátyja. Föl kellene hivni a kereskedelmi
miniszter figyelmét arra, hogy az ilyen basák a legnagyobb mértékben
próbára teszik a közönség türelmét s hogy ez előbb-utóbb forradalomra
vagy még annál is rosszabbra fog vezetni.
A fiatalember befordult a kapu alá és elcsodálkozott rajta, hogy egy
ilyen nagyhatalmu lap milyen piszkos házban huzódik meg.
– Ez furcsa! – mondta magában. – Azt hittem, hogy a Függetlenségnek
palotája van.
A palota kapualját csak nagyon gyöngén világitotta meg egy egészen
közönséges gázláng, még csak nem is auer-harisnyás s a gázláng alatt,
egy táblán, ez állt:
_Koldulni és a sipládáni játszás tilos._
A fiatalember – Schenk I. János, postatakarékpénztári hivatalnok, hogy
az olvasó végre megtudja már, kiről van szó – a fiatalember érezte, hogy
ez a felirás nem helyes magyarságu. Pontosan ugyan nem tudta, hogy
miért, de veleszületett nyelvérzéke, mely már eleve nagy dolgokra
predesztinálta, tiltakozott e különös mondat ellen. Csak homályosan
derengett a fejében, hogy _sipládáni játszás_ verklizést jelenthet.
Biztos azonban ebben nem volt.
Az első emeleten nagy fekete ujj mutatta, merre kell mennie annak, aki a
Függetlenség szerkesztőségébe és kiadóhivatalába akar eljutni. Schenk
követte a hasznos ujjmutatást és a gangon, mely belül köröskörül futott,
addig ment, amig a Függetlenség ajtajához nem ért.
Közben az orrát folyton valami különös és nehéz illat csavargatta.
Benézett az udvarba, s amennyire a rossz világitás mellett látni
lehetett, megállapitotta, hogy az udvarban cserzetlen bőrök vannak
egymásra halmozva. Azokból áradt ez a lehetetlen illat.
– Rossz lehet itt a szerkesztő uraknak – gondolta Schenk I. János és
megállt a Függetlenség ajtaja előtt.
Nem azért állt meg, hogy csengessen. Minek? Az ajtó nyitva volt. De ha
az ember valahová be akar menni, ahol még nem volt, mindig sokkal
kényelmetlenebb a nyitott ajtó, mint a zárt.
Schenk belépett az előszobába, amely szintén nagyon szegényeset
mutatott. Ha közelebbről megnézte: ebben az előszobában semmi sem volt.
Semmi berendezés, még egy asztal vagy egy szék sem. Csak plakátok voltak
a falára ragasztva, amikről kiki leolvashatta, hogy a Függetlenség a
legjobb magyar politikai napilap, a legragyogóbb tollak irják és a
legkitünőbb fejek olvassák. Bajnoka az igazságnak, pártfogója özvegynek
és árvának. Főszerkesztője Csopaki Artur és ára négy krajcár.
Mindezeknél az adatoknál Schenk jobban szerette volna tudni, hol a
szolga, akivel bejelenttesse magát; szolgának azonban nyoma sem volt,
hacsak az erős bagószag, ami a kis előszobát eltöltötte, nem a szolgától
származott.
Schenk várt, hátha valahonnan előkerül a szolga.
Eközben az egyik ajtó mögött, amelyre fel volt írva, hogy Szerkesztőség,
telefon csengett. Schenk, aki még a hivatalában megszokta, hogy, ha
cseng a telefon, azonnal oda kell ugrani, most is önkéntelenül lépett
egy gyorsat az ajtó felé, de aztán megfékezte magát. Biztos, hogy egy
ilyen lapnál külön telefonkezelő van. Majd az elintézi.
De a telefon tovább csengett s bent a szobában senkisem mozdult.
Ellenben egy hang, rosszkedvü, öreges hang, igenis hallatszott. De
mintha egy másik szobából kiabált volna:
– Hé! Hé! Telefon! Valaki menjen a telefonhoz! Mért nem mennek a
telefonhoz? Hallatlan, hogy senki sem megy a telefonhoz! Mért fizettetik
velem a telefont, ha feléje se néznek, mikor csenget? Prokesch ur! Vagy
Szeniczei ur! Vagy Tudomisénki ur!
Szünet.
A telefonhoz senkisem ment. A telefon tovább csöngetett. A hang tovább
lármázott:
– Mindenkit elcsapok! Az egész redakció elmehet elsején! Jogászokkal
iratom meg a lapot! Senkivel se iratom! Beszüntetem! Nincs felmondás!
Megint egy kis szünet következett.
Az ujabb csengetésre Schenk I. János már kinyitotta az ajtót, gyorsan
tájékozódott, honnan szól a csengetés, az oldalfalon meglátta a
telefont, odament, leakasztota és udvariasan, lágyan beleszólt:
– Halló? Ki beszél?
A másik szobából az előbbi hang lármázott:
– Mit kérdezgeti, hogy ki beszél? Majd megmondja az illető, ha akarja.
És ha nem mondja meg, az se baj. Ezt hijják maguk sürgős redakciós
munkának? Fölösleges dolgokat fuvolázni a telefonba? Azt én az
üzletemben se türöm.
Viszont egy női hang a telefonban igy beszélt:
– Halló? Ott Frühauf-kávéház?
– Nem, – felelte Schenk, – itt Függetlenség szerkesztősége és
kiadóhivatala.
– Az nem létezik! Ne keverjék össze a szerkesztőséget a kiadóhivatallal.
Ezerszer megmondtam már. A kiadóhivatalt majd én elintézem…
Ezt mondta a másik szoba hangja. S a női hang ezt:
– Pardon. Akkor tévedés.
Kett! A női hang letette a kagylót.
Schenk megfordult az ajtó felé, amelyen át a zsörtös hang hallatszott.
Ott már egy kistermetü öreg ur állt, hervadt, sárgás-fehér szakállu,
ráncos, összecsiptetett szemü. Nézte Schenk I. Jánost.
– Maga az? – kérdezte tőle.
– Nem kérem – felelte Schenk zavarában.
– Nem maga? Hát? Hol van Csopaki? Hol a redakció? Hány óra?
Schenk hirtelen az órájára nézett:
– Nyolc óra lesz öt perc mulva.
A kis öreg kiabált:
– Na látja! Csak lesz öt perc mulva és már senki sincs itt.
És gunyosan hozzátette:
– Maga mért van itt?
Schenk felelni akart.
A kis öreg közbevágott:
– Ha jobban megnézzük, maga sincs itt! Fölvenni elsején a gázsit és nem
bejárni! Az igen! Azt értik az urak! És bejárni és elszökni nyolc előtt,
mint az iskolásgyerekek, azt is értik az urak! De majd én rendet
csinálok. Miattam szaladhatnak az Ujságiró-Egylethez. Ahogy én attól
félek! Én nem vagyok ujságiró! Én Porgesz Lázár és társa vagyok. Nekem a
maguk elnöke nem imponál és ha még egyszer jön, ugy kidobom, csak ugy
nyekken.
A kis öreg élvezte, hogy a fiatalember, aki előtte áll, milyen zavartan
és félénken hallgatja az ő lármáját.
Schenk nem értette az öreget.
– Kéremalásan – hebegte – én tulajdonképp…
Az öreg nem engedte tovább dadogni.
– Mit maga? Maga tulajdonképp biztosan olyan, mint a többiek, fiatal
költők mind! Teleirnák versekkel a lapomat! Irják a verseket az Uj
Időkbe, arról hallom, az olyan verses lap. Itt jó politikai rovat kell.
Amiből az olvasó tudja, hányadán áll az ország. Most maga csinálja a
politikát?
– Nem, kérem.
– Hát maga mit csinál?
– Én? Semmit, kérem.
– Semmit? És azért fizetem én magát?
– Engem nem, kéremásan.
– Ja, maga csak olyan volontőr – szólt az öreg enyhébb hangon. – Az más.
Akkor maga nem felelős. Magát még nem ismerem. Hogy hijják?
– Schenk I. János.
A kis öreg ráripakodott Schenkre:
– Nézd csak! Senki! Maga is olyan fiatal költő, mint a többiek! Micsoda
neveket vesznek fel! Csopaki! Szeniczei! Domahidi! Senki! Azt hiszik,
minden névnek i-vel kell végződni?! Azelőtt hogy hivták?
– Azelőtt is igy.
Az öreg megint megenyhült:
– Az más. Senki se tehet róla, hogy az apját hogy hivták. Senki se. Még
maga se, Senki ur. Csak a nevét ne irja ki a lapomba. Ugyis annyi senki
van már a lapomnál, hogy a hajam szála égnek áll tőle. Ismeri Prokescht?
– Még nem volt szerencsém.
– Prokesch! Azt mondják, hogy jól ir… Hogy irhat valaki jól, akit
Prokeschnek hivnak? Akkor egy Porgesz is beleirhatna a lapba. A fiam, a
Vili. De vigyázok rá, hogy eszébe se jusson. Az embernek ne legyen dolga
ujságirókkal. Prokesch! Nagy ember! Egy beavatott. Mit gondol, nagyon
fáj a miniszterelnöknek, ha Prokesch megmondja róla a véleményét?
– Nem tudom, kérem… – felelte szerényen Schenk.
A kis öreg barátságosan nézett rá:
– Maga jól nevelt fiatalembernek látszik.
– Igyekszem, kérem.
– Hát csak igyekezzék. Ez ritkaság ezen a pályán. Ki protezsálta be?
– Engem? Senki.
– Az szép. Akkor maga biztosan tud valamit. Tudja, fiatal barátom, mit
kellene csinálni? Csak hallgassa meg! Ne legyen olyan, mint a többi
kócosok, akik kinevetik az öreg Porgeszt, mert az csak bőrkereskedő. Ha
nekem szót fogadtak volna, nem költöttem volna hiába azt az egy párszor
tizezer koronát, ami csak ugy elment puffra. Állna valahogy a lap. Most
persze sehogy se áll. Egy szép időjárásrovat kellene. Az ám! Én mondom
magának. Akkor ugy vennék vidéken a lapot, mint a zsemlét. A gazdaember
szereti tudni, milyen idő volt tegnap másutt. De mit olvas a lapban? Az
én lapomban és az összes többi lapokban? Csapadék husz miliméter! Mi az,
hogy csapadék? És ha eső esett, akkor is csapadék, ha hó esett, akkor
is. Ki látott ilyet? Ki lesz ettől okosabb? Csapadék!? És ki méri
méterszám, pláne miliméterszám az esőt? De ha volna egy lap, amelyik
megirná, hogy Debrecenben másfél óráig jó, bő zápor volt, vagy
Kaposváron egész nap szemerkélt, akkor abból mindenki tudná, amit tudni
akar.
Az öreg ur megfogta Schenk kabátjának egyik gombját, ugy beszélt.
– Jöjjön csak be, öcsém! Üljünk le. Elmondom magának az egészet.
(Ez a szoba már jobbfajta szoba volt, két bőrszék és egy bőrkanapé
álltak benne. Az egyikbe Porgesz Lázár és társa ült bele, a másikba
beletessékelte a jövendőbeli rovatvezetőt.)
– Nem szárazon kell megirni, hanem ugy, hogy mindenki, még a
legegyszerübb ember is, megérthesse. És nem röviden, csak ugy odavetve,
hanem bőven, tartalmasan. Még azt is bele lehet irni, hogy külföldön
milyen idő volt. Azt, mondjuk, csak minden héten egyszer. Abból
tájékozódhatik a magyar gazda arról, hogy külföldön milyen termés lesz,
milyen ára lehet ott a gabonának. Ez fontos. Ha én olvasom a lapban:
Marhavész Oroszországban, akkor én már tudom, hogy mi van a bőrrel.
Akkor én már gyöngitem a raktárat. Pedig a lapban nem áll, hogy a
marhavész következtében a bőr ára lejjebb megy. De én tudom. Mert én
értek az üzletemhez. Én a laphoz is értenék, ha megengednék, hogy
beleszóljak. De nem engedik, mert mind költők és mindig azt mondják,
hogy irodalom. És én táplálom az irodalmat… De mondhatom, fiatal
barátom, hogy nem sokáig. Még egy fertályt adok neki. Vagy föllenditik a
lapomat, vagy én eladom a Függetlenséget egy kanál káposztáért. El én!
Mint a bőrt!
A kis öreg nagyon meg volt elégedve önmagával.
Fölkelt.
– Én most hazamegyek vacsorázni. Maga még nem vacsorázik?
– Köszönöm. Én már vacsora után vagyok…
– Hát csak mondja meg Csopakinak, hogy én magára biztam az
időjárás-rovatot. Csak mondja meg neki. Hogy ne szóljon bele senki, mert
maga majd ugy csinálja, ahogy’ én elmondtam. Pontosan ugy. Nevetséges.
Azt iratom a lapomba, amit akarok.
Azzal elkezelt. És ment.
Schenk I. János ott ült a Függetlenség cimü politikai napilap
szerkesztőségében egészen egyedül. Gondolta, hogy most már megvárja,
amig érkezik valaki. És megnézi ennek a különös kezdetnek a folytatását
is. Már tudta, hogy a Függetlenség Porgesz Lázár és társa tulajdona, nem
jó üzlet és hogy a tulajdonos nincs megelégedve az alkalmazottaival.
Minderről egy félórával előbb fogalma sem volt.
Schenk körülnézett a szerkesztőségben.
Ez a két szoba, amit látott, méltó folytatása volt az előszobának. Az
egyikben hat asztal volt egymásra zsufolva, kopott, puhafa iróasztalok.
Némelyik piros szövettel volt bevonva, némelyik zölddel, de a szövet
mindegyiken csak nagy általánosságban mutatta alapszinét, melyet tinta
és gummi-arabikum foltok tettek bizonytalanná. Hogy honnan származtak
ezek a foltok, azt nem lehetett azonnal fölfedezni, mert sem tinta, sem
gummis-üveg egyik asztalon sem állt. A falakon megint csak plakátok
tarkálltak. Többnyire szocialista-plakátok, nagy, erős, dagadó-izmu
munkásokkal, akik magasra tartott kalapácscsal akarták agyonütni a
világrendet.
Néhány karrikatura is, nyilván a szerkesztőség tagjairól. Az egyik alatt
ez a két verssor állt:
_Ez a hires Csopaki,_
_Ki egy aktát zárt fiókból lopa ki._
Schenk elcsodálkozott rajta, hogy mért hires valaki, aki zárt fiókból
lopott el egy aktát?
Voltak még a falon hevenyészett felirások. Ilyenek:
– Az idő pénz!
– Szives marasztalásokat ne tessék komolyan venni!
– Csak röviden! Csak röviden!
– Tárcákat ugysem olvasunk el!
Egy nagy fehér papirlap közepébe két francia kártya volt a falra
ragasztva. Egy pikk-dáma és egy treff kilences. Az aláirás igy szólt:
– Ez az a kilences, ami a göndör Bodort sprengölte és megölte.
Volt még egy igen nagy betüs, laponként leszakitható kalendárium is a
falon, de az még az elmult esztendő valamelyik napját ábrázolta.
A jobbik szobában, ahová Schenket Porgesz bevezette s amelynek ajtajában
állva Schenk a helyszini szemlét tartotta, az iróasztalon egymásra
pupozva hevertek papirok s egy kis márványalapról sürü rugó kajlott
fölfelé, mint egy kutágas alsó szára. A rugó felső végéről kis lánc
csüggött alá. És ott kellett volna következnie a ceruzának, amely
azonban ebből a praktikus szerkezetből itt hiányzott. A falon a Magyarok
Bejövetelének az a részlete lógott, mely Árpádot és vezérkarát mutatja.
És egy ellenzéki vezér, hosszu szakállal, erősen horgas orral, akiről
Schenk e pillanatban nem tudta, hogy melyik párthoz tartozik.
Schenk elgondolta, hogy azokhoz képest, amit a Függetlenségben olvasott:
„felráztuk az országot közönyéből…“, „odadörögtük a kapzsi hatalmasok
fülébe…“ és igy tovább, ugyanebből a hangnemből: – azokhoz képest ez a
helyiség elég szerény. Ebben a két szobában valami nagyot rázni a
közvéleményen, vagy tulharsogót dörögni akárkinek a fülébe, aligha
lehetett.
Visszaült a bőrszékbe és várt.