Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy Futyika Jankó. Az ëgyebet së
tëtt egész nap, csak szalatt, nem is fogatták mëg bérësnek sëhova.
Pegyig máskép mëg fájin embër vót.
Ëcczër beállított ëgy gazdáho, aszonta neki: fogaggya őt fël napi
háromszori szaladásra! azé ő dógozik mindënt, csakhogy napjába háromszor
szaladhasson, a hova kedvi tartya.
A gazda először csak nevetëtt rajta, de gondolt ëgyet:
– Isz ússë vót mén nekëm ilyen furcsa cselédëm, eh! Isten neki
fakërëszt, ha eltörik as së lëssz! – fëlfogadom!
Fël is fogatta. A bér av vót, a mit mëgëszik.
Hát a letelső nap is kimëntek szántanyi. Má jó csomót szántottak,
elgyött a früstök ideji. Futyika Jankó a helyëtt, hogy ëtt vóna, olyan
szaladásnak atta magát, a gazdája azt hitte, hogy mëg van a bolondúva,
nincs ki neki a tizënkettőre.
De iszën vót Jankónak eszi. Ëgënyest hazaszalatt a gazdája házáho. Ott
aszongya az asszonnak:
– Azt üzente gazduram, hogy a pinczébe a hordókot mind ki këll
forróznyi, mer jód mëddohosogyik.
Ütölt-hatolt az asszony, még a képi is szint vátott erre a szóra. Igën
ám! mer a pap járt hozzá, oszt ő mëg, hogy a bérëssik mën në lássa, a
hordóba bújtatta.
De azé beleëgyezëtt, azt hitte, hogy azt a hordót maj csak elkerűlyik.
Futyika Jankó nagyon jó tutta a dürgést, hogy az asszonho pap jár, a
nagy kanta forró vizbű beöntött valahány hordó vót, mindbe, még csak
valaki ëgybe el nem kiátotta magát.
– É, tán borférëg van ebbe a hordóba! forrózzuk csak ki jobban!
Oszt jót löttyentëtt a hordó szájába. Nagyot kiátott a pap, mer hát
bizony rosszú eshetëtt an neki.
Beszól Futyika Jankó:
– Hát ki odbe!?
– Én!
– Ki az az »én«!?
– A pap!
– Aha! a pap!? Hát majd lëssz magának a mënyecskéhë járnyi! Maj
mëmmondom a gazdámnak!
– Jaj! jaj! lelkëm! csak mën në mondd, nem gyövök többet ide! úgy-ë,
lëlkëm! nem mondod mëg! Në ë!
Avval odacsúsztatott neki ëgy százast.
Aszonta arra neki Futyika Jankó:
– Hát jó van! most az ëcczër nem mondom mëg, de ha még valamikor itt
tanálom, Istenszentuccsëg! mëmmondom!
Azután eltëtte a százast, oszt mënt kifele a fődre, mint a forgószé.
A gazda épenn akkor nyelte lë az utóllyát, mikorra ő odaért. Hozzáfogtak
szántanyi, mënt a dolog, délyig mës së állottak.
Mikor delet húzták, kifogták az ökröt, Futyika Jankó nem várt sëmmit, ha
szalatt mëgint haza.
Mos mëg aszongya a gazd’asszonyának:
– Azt üzente a gazduram, hogy a fészërbű hánnyam ki a szalmát, mer a még
ott kárt csiná!
– Hát jó van, hányd ki!
Fëlvësz Futyika Jankó ëgy nagy vasvillát, szurkállya bele a szalmába,
ëcczër csak nagyot pisszen valaki. A pap vót.
Futyika Jankó tutta, hogy av van ott!
Odaszól neki:
– Ki a!?
– Én vagyok, a pap!
– Hát nem mëmmontam má én magának, hogy ide be në tëgye a lábát!?
– Nem gyövök többet, jaj! nem gyövök többet!
– No! hát má mindëgy, hiába fogadkozik, én má mëmmondom a gazdámnak.
Jankó annyira beszét, hogy tán el së át vóna a szava, ha a pap mëgint
ëgy százassal be nem gyugja a szájját.
De még akkor is neki állott fëllyebb, mer aszonta:
– Ide në győjjék többet, mer jaj az életyinek! mëgölyi a gazdám!
Jankó nem bánta së a papot, së az asszont, csak hogy a péz nálla vót!
Akkor mënt kifele újra, úgy danolt mëg süvűtött, mint a rossz! mëg úgy
szalatt, mint a firjóka.
Mulasztanyi nem mulasztott ő a dógábú sëmmit, de a má gazdája nem birta
mëgányi, hogy mën në kérdëzze:
– Hun jársz të ilyenkor, hé!
– Mëmmëg ott! Mit keresi! a hun jártam, ott jártam! jó helyënn jártam!
– Jó van no! monta a gazda, de kényës vagy, az ebatta!
Avval mëntek szántanyi.
Mikor elgyött az uzsonna ideji, Jankó mëgint nyaka közé kapta a lábát.
Az embër mëg mosolyogva nézëtt utánna, oszt csak úgy magába monta, hogy:
– Bolond!…
Jankó most aszonta az asszonnak, hogy azt üzente a gazda, hogy a kádbú
ki këll a pëlyhët dőtenyi, hasz szíjja mëg a nap, mer má nemsoká úgyis
el këll annyi!
A kád pëhëly a komrába vót. Odamënt Jankó, kihempërgette az udvar
közepire, ott leótta rúlla a nagy kendőt, oszt zuhi! borította fël!
Kigurút a pap is. A hogy kiesëtt, úgy vágta szét a tenyerivel a tollyút,
mint ëgy lapát.
– Hát maga újfënt itt van? ennye! ennye! no! vigyázzék a bőrire! ha még
mos së mondom mëg!…
De a pap tutta az orvasságát most is, elévëtte a bugyëllárissát, odatta
a harmagyik százast is Jankónak.
Szép napszám ëgy nap alatt! – háromszáz forint!
Jankó mëgigirte, hogy nem árollya el, de kikövetëlte, hogy a pap többet
oda në mënnyék.
Avval kimënt újra, otki is maratt, még aznapra a szántást el nem
végezték.
Másnap, a hogy kimëntek szántanyi, látták, hogy szánt javába a pap is.
Futyika Jankó törte is a fejit mingyá, mit csinállyék most vele? de nem
tudott kitanányi sëmmit.
Débe az asszony ételt hozott nekik, mikor mëgëttek, a maradékot a gazda
a papnak szánta.
– Vidd el ezt a bogácsát, Jankó! a papnak, mondd, hogy én kűttem!
Szalatt is Jankó a bogácsával. Mikor a szántásonn mënt, lë-lëhajolt,
mintha rögekët vënne fël, pegyig a bogácsát hajingálta el.
Mikor a papho ért, aszongya neki:
– Hallya-ë, ha a gazdám êre gyön, szëggye össze a sátorfáját, mer nem jó
végi lëssz. Aszonta pegyig, hogy gyön mingyá!
Avval mëgfordút, mënt vissza a gazdájáho.
Annak mëg aszonta:
– Gazduram! tisztëlyi a pap, köszönyi a bogácsát, azt üzente, hogy
mënnyék át, de fejszét is vigyék, mer az ekéjinek baja van!
Az embër kapta a fejszét, oszt mënt ëgënyest a pap fele.
Mikor ezt látta a pap, csak a hogy a lába engette, elkezdëtt szalannyi.
A gazda nem tutta mire vélnyi a szaladást, ő is utánna, oszt kiabáta:
– Állyék mëg! állyék mëg!
Jankó ezt látva odafordút az asszonho is:
– Ha kedves az életyi, szalaggyék maga is, még szépenn van!
Szalatt is az asszony.
Az ura látta, hogy most má az asszony is szalad, nem a pap után, hanem a
feleségi után iramodott.
De sosë tutta elgondolnyi ezt a szaladást.
Mikor utóérte a feleségit, am mán ëgënyest azt hitte, hogy agyonütyi az
ura, ríva rimánkodott neki:
– Jaj! csak në üss agyon! a papot többet nem eresztëm be a házba. Igazán
mondom: nem eresztëm be!
Az embërnek szívi ágába së vót a feleségit bántanyi, de nagyon mëghőkűt,
mikor a feleségi beszéggyit mëgértëtte.
– Mit beszész të?
Az asszony rimánkodott tovább, hogy csak në báncsa, a pap nem jut többet
a házba.
– Hát mellyik?
Az asszony elmonta.
No! ezé má oszt úgy elverte a baltanyellel, hogy kék maratt a helyi.
– Ne ë! majd adok én nekëd papot!
Az asszony is, a pap is hazaszaladt.
Este a gazda mëg Futyika Jankó is hazaértek.
Az asszony el vót szontyorodva, de azé adott nekik vacsorát.
Az embër lëfekütt hamar, de Jankó ámatlankodott sokáig.
A hogy fekütt a legény, heverésibe hallott valami sugdolódzást. Az
asszony mëg a pap vót.
Azt beszéték, hogy az embërt is mëg Jankót is el kék vesztenyi, mëg hogy
el is vesztyik, oszt mint másnap bemënnek a várasba, vésznek
mérëggyükeret.
Futyika Jankó ezt mind hallotta végig.
– Mëgállyatok! – monta magába, – maj kibánok veletëk!
Fëlőtözött mint vándollónak, ásott a szomszéd kertyibű vagy háromfajta
répát, oszt elindút arra az útra, a mellyik a várasba vitt, ott lëfekütt
az árokba.
Má jókor rëggel gyött ára ëgy kocsi, ketten ültek rajta: a pap mëg az
asszony.
Mëgállította őköt.
– Vigyënek be a várasba, mëgadom az áldomást!
– Üllyék fël no!
Azok nem ösmerték mëg.
– Hát mit árol maga?
– Répát, mérëggyükeret mëg affajtát!
– Igazánn-ë hát!?
– Né!… igazánn hát!
– Hogy aggya?
– Ki micsodás!… Az ëgyik drágább, mint a másik. Van olyan, a kitű bókol
az embër, mint a ló, az száz forint; azutánn van olyan, a kitű
haldoklyik, az kétszáz forint; a harmagyiktú mëg ëgënyesenn mëghal, az
háromszáz forint.
Összenézëtt a pap mëg az asszony.
– Mëvvëgyük-ë?
– Hát vëgyük mëg!
Mëvvëtték, ki is fizették. Jankó mëg lëszát a kocsirú, oszt mënt, a mérű
gyött. Amazok mëg visszahajtottak a faluba.
Dére Jankó is hazakerűt azé.
Otthonn aszongya a gazdájának:
– Gazduram! minkët mëg akarnak ölnyi, në haggyuk magunkot! Majd a
feleségi ad vacsorára háromfajta répát, ha azt ëszük, maga csak tëgyék
úgy, a hogy én! Ëgy tiz csombékos ëstráng má akkorra a vizbe lëssz, ha
aszondom, hogy – hajcsa ki a kecskékët, verje ki őköt, a hogy birja!
Az embër mëgigirte, hogy úgy tësz.
Mikor elgyött a vocsora ideji, Jankó mëg a gazda lëültek az asztalho.
Nemsokára hozták is az első tál ételt.
Mëgëtték. Nézi a gazda Jankót, hát am má úgy rázta a fejit, mint al ló,
mikor melegi van. Elkezdëtt ő is úgy csinányi.
Kivël a konyhába összebútt a pap az asszonval, hogy – nécscsak! ott van
má!
Beviszik a másogyik tál ételt is. Jankó úgy rángatta magát mëg
tátogtatta a szájját, mintha haldoklana. A gazda, mikor látta,
szintazonszerint cselekëdëtt.
Mikor előttök vót a harmagyik tál étel, Jankó mëkkóstolta, oszt csak úgy
vágta magát hanyatt, hogy maj szétesëtt a feji.
A gazda látta, de magába aszonta, hogy ő mán vigyáz, arra hogy nagyon
mën në üsse valamijit. Avval ő is elvágódott.
Az asszony mëg a pap most má csakugyan azt hitte, hogy végire járt a két
embërnek. Négykézlábra átak mind a kettenn, oszt a pap elkezte:
– Bak, bak, bak, bak, bak, bak!
Rá az asszony:
– Be e e, be e e, be e e!
Jankó akkor hirtelen odaszólt a gazdájának:
– Gazduram! hajcsa ki a kecskét!
Fëlugrik a gazda, ëgënyesenn a kádho. Elévëszi őköt az ëstránggal amúgy
istenigazába, csihi-puhi, êre is, ára is, ne neked! tënekëd is! Azok úgy
mëgijettek, hogy szaladóra vëtték a dógot, oszt ha mëg nem átak valahun,
tán mém most is szalannak.
_Puszta-Hanyi, Heves vármegye. Molnár Lojzi dohányosbojtártól. Lejegyzés
ideje: 1904. április._