Hát tuggya, lelkëm! hun vót, hun nem, de vót, – bá në lëtt vóna az
olyan, – vót ëgy embërnek olyan feleségi, hogy az akarmit csinát vele,
oktatta, hun szóval, hun a dohánzsacskóval mëg ëgyeb jó fűszërszámval:
kapanyellel, piszkafával, ázott kötellel, biz annak hijába vót. Nem ért
az ëgy irgalmas kiátást së. Buta vót, rossz vót, lusta vót, mindën vót
az a világonn, csak jó nem.
Az ura má nem tudott vole micsinányi, beatta az ëskolába, hátha az maj
fog rajta valamit. Járt is az asszon naprú-napra, lógott a tarisznya a
nyakába tele könvvel, de azé csak am maratt ő, a ki vót. Mer a hogy
ëcczër gyött haza az ëskolábú, ép javába rítt, mer mëvverte a tanító,
lát az útonn valamit. Fëlvëszi, hát ëgy zsacskó péz.
Viszi haza, mutattya ëgënyest az urának. Hű! az is mëgörűt nagyonn,
elvëtte Czenétű mingyá, oszt magáná tartotta. Ëcczër, mikor gondolta,
hogy a feleségi, Czene nem láttya, elásta a fődbe. Mer úgy gondolta,
hogy ez az istenszamara még kituggya: hova tëszi?
Öhön! de mëllátta ám Czene! Aszongya az urának, hogy »mit gyugtá të oda,
hë!?« Aszongya az ura, hogy »ëgy kis hájat, nagyonn avas vót má!«
Az ura elmënt hazúrú, gyött ára ëgy fazëkas nagy kocsi fazékkal,
kiabáta, hogy »fazëkat vëgyëneek!«
Czene ezt mëhhallotta. Usgyi! mingyá a pézé.
Fëlásta, mëvvëtte a sok fazëkat mind. Ësz szályig. Fëlaggatta szépenn a
kapura. De ëgy kis bögrének nem jutott hely, nem tudott hova lënnyi nagy
gongyába: hová tëgye má ő azt a kis bëgrét? Végre oszt kitanáta.
Kapta, lëverte a kapurú a többit mind, így oszt jutott hely a kis
begrének is. De në nevessék, hallya-ë! mer maj kaphat mém maga olyan
feleségët!
Ott gyönyörködött ő, Czene, abba a kis bëgrébe, minő fájin helyet tanát
ő annak. A hogy ott áll, nevet, mint ëgy fakutya, elejbe áll ëgy úr,
aszongya, hogy ő elvesztëtt ëgy zacskó pézt, nëm tanáta-ë mëg? Czene
nagy acsorian aszongya, hogy tanát biz ő valamikor, még ëskolába járt!
»Vén bolond!« – monta neki az úr – »isz mikor vót má a! ez nem olyan
régënn törtint!« De úgy mëhharagudott Czenére, hogy többet szóba së át
vele.
Este hazagyött az ura, éhënn vót, mint a kutya, szini is vátozott ëgy
falat ënnyivalóé, am mëg jó elcsátyizta Czenét, mer azé, hogy egész nap
a határba dógozik, mint a bolond, oszt ételt mëg nem visz neki. Hász’
mëg is érdemlëtte Czene.
Akkor aszongya neki az ura: »hallod-ë, Czene! ereggy të ki dógoznyi, maj
viszëk én nekëd ételt! Jó lëssz-ë?« Czene nem bánta, ő mindënre ráát.
Másnap débe viszi a kantárba az ura az ételt, hát láttya, hogy Czene
alszik ám, nemcsak, de ugyancsak! Aszongya neki az ura, de fëlkőtenyi is
allyig birta: »Hallod-ë, Czene! így mëgy-ë em mindég? én hordom az
ételt, të mëg nem dógozol, ha mëg én dógozok, të nem hordasz ételt? igy
nem lëszünk jó!« Czenének annyi vót e, mintha simogatták vóna, nem szót
rá sëmmit.
Utánna való nap az embër débe kivitt ëgy fazék meszet mëg a Czene
dunnáját, Czene akkor is alutt javába. Az ura fogta, lëvetkëztette
szűzanyameztelenre, bekente a testyit mészszel, azután behempërgette a
tollyúba. Azutánn otthatta, mënt haza. Czene mëg olyan vót a tollyúba,
mint a valóságos ördög. De ő vele lehëtett vóna akarmit csinányi, hogy
maj fëlérzëtt vóna!
Má jó este vót, mikor ámábú fëlkelt. De szörnyenn mëgütődött, mikor
magamagát mëllátta. »É! hát én vagyok-ë én? vagy ki vagyok hát? ha
mëcscsipëm magam, érzëm, hogy fáj! ha kiátok, hallom a magam rekett
hangját! de azé méssë én vagyok én! De iszën! mëttudom. Hazamënëk, ha a
kis kutyánk mëgösmer, akkor én vagyok én, de ha nem ösmer mëg, az
ablakra mënëk, bekiátok a gyerëkëknek, hogy: elé van-ë anyátok? ha azok
aszongyák, hon: nincs, akkor is én vagyok én!«
Úgy is vót. Otthon a kis kutya majd elrágta a lába szárát, hiába monta
neki, hogy: Pufi ne! Pufi ne! az csak ugatta. Mikor az ablakra mënt,
kérdëzte a gyerëkëkët: »elé van-ë anyátok?« Azok má jó be vótak tanitva,
aszonták, kikiátották, hogy: »elé!«
Má Czene maj mëbbolondút, pegyig azelőtt së vót ott, a hun az embër
eszit osztogatták, nem tutta kitanányi sëhossë, hogy vallyon ki lëhet ő?
Nasz szomorúságába elmënt a szomszéd kertyibe, ott bebújt ëgy méköpűbe.
Ára mëg zsiványok jártak, elvitték a méköpűt Czenével ëgyütt.
Panaszolkottak is, hogy jaj! de nehez, jaj! de nehez! de hát csak azt
tutták, hogy a méz benne a nehez!
Ëcczër, a hogy vitték, Czene elkezd huggyoznyi, hallyák a zsiványok,
aszongyák, hogy »vigyük lassabban, mer má hull a méz!« mikor mëg más
baja vëtte elé Czenét, aszonták, hogy »állyunk mëg, mer má a sejt is
putyog!« Mëg is átak, ép a kántor kertyibe vótak.
Ott letëtték a zsiványok, hogy má nem is viszik továdabb ezt a
csudanehez köpűt, mëbbeszéték, hogy lopnak ëgy birkát, oszt ott a kerbe
mëffőzik. El is mëntek.
Akközbe rëggel lëtt, Czene kibújt a köpűbű, a kántor mëg ahogy lëmënt a
kerbe, mëllátta, de maj kitörte a nyavallya, úgy mëgihett tűlle. Szalatt
ëgënyest a papho, hogy szentëllye fël az ő kertyit, mer abba az ördög
tanyázik.
De jókor vót, a pap lábán mëg nem vót még czipe, aszonta, hogy elmëgy,
ha a kántor a hátára vëszi, oszt úgy viszi el. A kántor még abba is
beleëgyezëtt.
Viszi a kántor a papot, viszi, Czene má messzirű látta, azt hitte, hogy
a zsivány hozza a birkát, odakiát neki: »hozzad, hozzad! a farka maj jó
lëssz a káposztába!« A pap mëhhallotta, mint kit a puskábú kilőttek, úgy
mënt haza, mezitláb. A kántor mëg utánna.
Czenét mëj jó elverték, úgy kerüt haza.
_Besenyőtelek. Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904. január._