Az egyszeri czigány egy urasághoz elszegődött inasnak. A czigány nem
kötött ki magának semmi bért, csak azt, hogy hazudhassék kedvire, de az
uraságnak semmire se szabad azt mondani, hogy »nem igaz«!, máskép az
uraság fizet a czigánynak egy véka ezüstöt. Megegyeztek.
De a czigány kapta magát, mindjárt előljárójában nem ment szolgálatba
vagy három napig. Mikor megkerűlt, megkérdezi az uraság:
– Hát te hol voltál, te akasztófáravaló?
– Jussoltam, nagyságos úr! Kaptam az apámtól három lovat: egy keheset,
egy kaptást meg egy kapcsost.[75] Az egyikre felültem azután, oszt
kimentem a dinnyeföldünkre, a hol az apámék épen szüreteltek. Mihelyt
megláttak, elbújtak egy nagy dinnyébe. Kaptam magam én is, meglátok egy
görgöt,[76] beleugrajtok. De nem álltam ám meg, hanem szalajtottam
tovább. Útközben egy meredekhez értem, hát a hogy ugrajtanám, már odaát
is voltunk, akkor vettem észre, hogy az én lovam derékon kettészakadt.
Ugyan mit csináljak most már? Volt egy nagy kerek fűzfa, arról
kipkedtem-kapkodtam le egy pár galyat, avval kötöztem össze a lovam.
Akkor mentem árébb. Hát egyszer hátranézek, látom, hogy a lovam
oldalából egy égig érő fa nőtt ki. Fogtam magam, a lovat otthagytam,
felmásztam a fán az égbe, ott elszegődtem az Úristenhez béresnek. A
legelső dolgom az volt, hogy kölest biztak rám, azt kellett őrzeni. De
nem jól őriztem, az Úristen úgy a faromra vágott a botjával, hogy
otthagytam a bérességet is meg a mennyországot is. Csüngött ott egy
kötél, azon leereszkedtem a pokolba, hátha majd ott jobb szolgálatot
találok. A hogy beértem, hát mit látok, – az úrnak az apját épen akkor
nyomták nyakig a szurokba.
– Nem igaz! nem igaz! – kiáltott rá az uraság. – Hazudsz, kutya czigány!
Avval a czigány feláll, meghajtja magát az uraság előtt s azt mondja:
– Ugyan, nagyságos úr! nem fizetné ki a véka ezüstöt?
Az uraság akkor vette magát észre, de már későn. A czigányt jól
összeszidta s azután kifizette.
_Eger, Heves vármegye. Fónagy József parasztlegénytől. 1905. február._