Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény mëg ëgy gazdag kalmár.
Az ëgyik olyan szëgény vót, hogy allyig tudott ényi, a gazdagnak mëg
száz bóttya is vót. Kilenczvenkilenczet másnak adott kezelésbe, magának
csak ëgyet tartott mëg.
Ez a gazdag ëcczër kimënt az erdőbe sétányi.
Sétálásában mëglátott ëgy szép lyánt, a ki a kútra mënt épenn. »Hova
mégy, te szép lyány?« – kérdëzte. – »A kútra! hova mënnék másübe!?« –
felelt a lyány vissza. Mikor a lyány visszagyövet ára mënt mëgint, a
gazdag kalmár elkísérte egészenn a gunyhóig, a hun az apja is lakott,
mer az apja erdőkerüllő vót.
A gazdag kalmárnak mëttecczët a lyány, apjostú ëgyütt mëghítta magáho
ebédre.
Külön szobába terítëttek nekik. Az apja magába, a lyány mëg a gazdag
kalmárral ebédëlt.
Mikor ebédëltek, az apja is gyugott el a zsebibe valamit a lyányának mëg
a lyány is az apjának.
Az ebéd soká tartott, úgy, hogy az erdőkerüllő má sokállotta, oszt
kérdëzte, hun van a lyánya?
Nem soká várakozott, elejbe vezették a lyányát, talpig selyëmbe fël vót
őtözve, olyan vót, mint ëgy kiráné. A gazdag kalmár őtöztette fël.
Akkor aszongya a gazdag kalmár az erdőkerüllőnek, hogy odaggya-ë neki a
lyányát, mer ő elvëszi. Az öreg szíves-örömest beleëgyezëtt: »oda hát,
mé në!?«
Igy a lyány oszt a gazdag kalmár feleségi lëtt, az öreg mëg visszamënt
az erdőbe kerüllőnek. Ők mëg éltek boldogann.
Ëcczër nagy mulaccság vót az erdőbe. Vót ott temérdek nép, még annyit!
mint a kutyába a bóha. Ott vót a gazdag mëg a szëgény kalmár is.
Hát úgy mulaccság közbe fëlgyön mindën, a gazdag kalmár elkezgyi
dicsírnyi a feleségit, hogy minő jó asszony a! minő szép! mëg minő
hűségës! Hallgatták ott a dicsekëdést minnyájan, a szëgény kalmár is.
Ëcczër aszongya a szëgény kalmár: »hallod-ë, öcsém! nincs az az asszony,
a kit mën në lëhetne csalnyi, a kit el në lëhetne csábitanyi!« »No,
bátyám, – monta a gazdag kalmár – ha kend azt el tuggya csábitanyi, hát
magáé az egész vagyonom! ha pegyig nem tuggya, akkor magátú, a miji van
is, elvëszëm!« »Jó van, hunczut, a ki bánnya!« – monta a szëgény kalmár
– »én ura vagyok annak, a kit montam!«
De úgy beszéték mëg, hogy három nap alatt biztos hírt këll annyi
ëgymásnak, azonn túnat nem áll az alku.
Mënt a szëgény kalmár ëgënyest a gazdag felesëgihë. Ott ëcczërre
ölelnyi, csókolnyi akarta ő az asszont, de az úgy eltaszitotta, hogy
hetet bakázott.
Má ëgy nap elmút, a szëgén kalmárt nagy gond ütte mëg: micsinállyék má
most?
Ösmert ëgy öreg asszonyt, a ki elébb ott szógát a gazdag kalmárná.
Elmënt ahho mëgkérdeznyi, hogy hova lëgyék most má? Az öregasszon mingyá
tanát ki valamit. Aszonta neki: »majd belebújtatlak ëgy ládába, oszt
valahogy majd bevisznek a gazdag kalmárné szobajába! në fé sëmmit, jóra
gyön minden!«
Úgy is vót. Belebújtatta ëgy ládába, azután elmënt a gazdag kalmárného,
hogy összeveszëtt az urával, engeggye mëg, hogy a ládáját, a mibe az a
kis hómija van, odavitethesse! A gazdag kalmárné ráát, mëgengette, de
annak eszibe së vót sëmmi, hogy mi lëhet e!
Az öreg asszony mingyá fogadott is két embërt, azok fëlfogták a ládát,
vitték, be ëgënyest abba a házba, a hun a gazdag kalmár feleségi szokott
hányi.
De ebbe beletelt ëgy nap.
Harmagyik nap écczaka a szëgény kalmár kibújik a ládábú, odamëgy az
ágyho. Az asszonnak nagyon nagy melegi lëhetëtt, ki vót takaródzva a
mellyi. A szëgény kalmár is csak azt kereste, hogy micsoda jegyët taná
rajta, odanézëtt a mellyire, hát ëgy gyönyörű szép aranhajszálat látott.
Avval visszabújt a ládába, vigyázva, hogy në zörögjön, mer ha az asszony
fëlériz, akkor baj lëssz.
De nem érzëtt fël.
Másnap jókor rëggel az öreg asszony elmënt a azdag kalmárného, hogy
kibékűt az urával, mos má hazaviszi a ládáját. »Jó van« – monta az
asszony Még két embërt adott is hozzá, hogy në czipekëggyék vele maga,
az a szëgény, öreg asszony.
Mikor a ládát hazavitték, a két embër elmënt, a szëgén kalmár mëg kibújt
a ládábú, mënt ëgënyest az erdőbe. Nagy örömibe maj hasra is esëtt ëgy
fa gyükeribe.
Mëlláttya a gazdag kalmár, má előre asz hitte, hogy: »no végi a szëgény
kalmárnak, a mi kicsiji vót is, elvesztëtte!« Mikor az odaért,
odakiátott neki: »No, mi ujság!?« Aszongya rá a szëgény kalmár: »hát az
az újság, hogy elcsábítottam a feleségëdët! ha akarod tunnyi, azt is
mëmmondom, hogy ëgy aranhajszá van a mellyinn! Mos má enyim mindën
vagyonod!«
A gazdag kalmár úgy mëgihëtt erre a szóra, hogy azt hitte: elsillyed
mingyá! »Hűnnye no! hűnnye no! az az asszon! má azt hittem: ő benne
bizhatok! de má ő benne së!« A vagyonát mind odatta a szëgény embërnek,
neki magának csak a feleségi mëg a puskája maratt. A puskáját is odatta
a feleséginek, »mos má as së lëgyék!«
Elindútak világnak. A mére mëntek, három út vezetëtt, ëgyënn elindút az
asszon, a másikonn mëg az embër.
Az asszon bekerűt ëgy erdőkerüllőhő, ott hogyún jó tudott lőnyi,
fëlvëtték jágërnak. Nemsoká be is őtözött jágërruhába.
Onnat, mer olyan puskája vót, hogy a mire ráfogta, mind lëlőtte, bekerűt
ëgy kirá udvarába. Szépnek lácczott ember ruhába is, hamarosann
mëgszerették.
A kirá még hozzá is akarta annyi a lyányát erővel, de ő ëcczër a lyánnak
mëmmutatta magát, hogy ő is asszony, hát nem vehetyi el. Elmonta oszt az
életyi sorát tövirű-hëgyire. A kirá lyánya oszt elkezte sajnányi, hogy ő
is erre a dalra jutott, pegyig ez az asszon egész mást érdemëlne!
Ott së vót soká maradása, ëgy másik kirá udvarába jutott. De ott má nem
lëhetëtt neki kibújót keresnyi, mer alkalom së vót rá, a kirá elvëtette
vele a lyányát. Csak épenn, hogy még nem esküttek mëg.
Mer háború ütött ki, a hova őt is elkűtték, azé halasztották el az
esküvőt. Ott vitézű harczolt, mëgáta a helyit fájinú. De a többi
harczosok közt mëgösmerte az urát is, a ki ott vót a háborúba.
Gondolkozott sokáig, hogy tuggyék má ő mëszszabadúnyi a kirá udvarátú?
gondolkozott, gondolkozott, még ëcczër kitanáta.
Mire hazaértek az udvarba, aszongya az apóssának, hogy ő neki most
okvetetlenű haza këll mënnyi a birtokára, de két nap múva itt lëssz!
Most akarhogy, de muszaj neki mënnyi! A kirá aszonta: »jó van, fiam! de
elébb esküggyetëk mëg! oszt mëheccz!« De a vitéz – má mint az asszony –
kötte az ebet a karóho, hogy ő visszagyön, de most muszaj neki az
elmënetel! Végre oszt ráhatta a kirá is. Fëlőtöztették szép, fényes
kiráfinak, a kire a fébirodalom vár, attak melléje ëgy regemënt katonát,
ëgy aranyos szép hintóba úgy hajtatott el.
Mikor mënt az útonn, látott ëgy obsitos katonát. »Győjjön, üllyék fël!«
– monta neki. Sënki ëgyeb nem vót az az obsitos, mint a saját tulajdon
ura. De az nem ösmerte mëg őt, ő mëgösmerte.
A katonákot mëg hazakűtte, az obsitossal magányosann mënt haza a régi
városba.
Ott mëgát a hintó ëgy bót előtt, a ki azokelőtt az övék vót. A kiráfi –
má mint az asszon – hitta a katonát, hogy mënnyék be a bótba, de az
rëstelkëdëtt, hogy ő ilyen szëgény embër mëg olyan szëgény embër, nem
illetyi az őtet ilyen fényës kiráfival ëgy hêre beülnyi.
Nagynehezen azé oszt bemënt.
A bót a szëgénybű lëtt gazdag kalmáré vót. A kiráfi ott mëgitt az
obsitossal ëgy puhár pályinkát, oszt el kezdëtt kérdëzgetődzenyi a
bótostú, hogy »de szép bóttya van! hogy jutott hozzá? Juss-ë vagy csak
maga szërzëtte?«
A szegénybű lëtt gazdag elmonta előttök a csalást, hogy ő az asszont, a
kit el këllëtt vóna neki csábitanyi a vagyoné, nem birta elcsábítanyi,
csak a mellyit látta, azt is véletlenű. Hát így jutott ő a vagyonho.
Az obsitos mëgösmerte a szegénybű lëtt gazdagot, csak kékűt, ződűt a
helyinn mérgibe, de a kiráfi előtt nem mert szónyi.
Ëcczër csak a kiráfi lëvette a ruhát, az obsitosnak – má mint az urának
– mëmmutatta magát, hogy »ládd-ë, të mindënt elhitte rúllam, a mit ez a
gazembër mondott, hát hiszëd-ë mos má, hogy ártatlan vagyok?« »Mos má
elhiszëm!« – monta az obsitos, a vót gazdag kalmár.
Akkor a szëgénybű lëtt gazdagnak vissza këllëtt annyi mindën vagyont,
még a magamagáét is elvesztëtte, elmënt, fődönnfutó lëtt, a gazdagbú
lëtt szëgény mëg újra mëgesküdött a feleségivel, még most is boldogann
ének ëgyütt, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. deczember._