Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyeken túl, de még az óperencziás
tengeren is túl, a hol a kis kurtafarkú disznó túr, reczeficze fékető,
ugyan mi lesz még ebből? Gallér híjján köpenyeg, toldd a mesét, ha
lehet, hazudjunk, mert van kinek. Mikor az én subámat szabták, hét vég
posztó kimaradt, de gallérja nem telt.
Volt egyszer egy szegény ember. Annyi adósságot csinált, hogy sohse
birta kifizetni, elköltötte volna a jövő hetet is, ha lehetett volna.
Egyszer meghalt. A holt tetemét elvitték a templomba, ott ki is
terítették. Mikor az adósai megtudták a halálát, odamentek s hogy máskép
a pénzüket nem birták rajta megvenni, el kezdték püfölni, mint a
kétfenekű dobot. Már majdnem szétverték, odalép hozzájok egy legény, azt
mondja nekik:
– Halljátok-e, emberek! ha már ez a szegény ember nem fizetett meg
nektek, ne így álljatok rajta boszút! mondjátok meg, mivel tartozott, én
kifizetem!
Az adósok rögtön abbahagyták az ütleget, azt mondták:
– Háromszáz forinttal!
– Háromszáz forinttal? no jó! épen van annyi pénzem, hát netek, itt van,
aztán többet ne bántsátok!
A halott békén fekhetett tovább, nem bántották többet.
A legény meg, hogy odadta minden vagyonát egy halottnak a nyugodalmáért,
mit vót mit tenni? elindúlt vándorolni.
Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Útja egy nagy hegynek vitt.
A hogy ment, az út szélén látott egy fél daruszárnyat, gondolt egyet, jó
lesz még ez valamire, ha egyébnek nem, tolluseprőnek! betette a szűre
újjába. Alig haladt el pár lépést, látott egy rozsdás kardot, felvette
azt is. Nemsokára találkozott egy öregasszonynyal, a ki egy nagy hát
vesszőt hozott az erdőről, de el volt már fáradva, rimánkodott a
legénynek, hogy vegye le a hátárúl egy kicsit, mert má majd megszakad
alatta. A legény segített szívesen. Mikor már az asszony lélegzett
eleget, a legény újra feladta neki a fát, de a szívességéért – szegény
asszony nem tudott egyebet adni – kapott egy kéve vesszőt. Gondolta,
hogy jó lehet még az valamikor, vállára kapta, oszt ment tovább.
A hogy ment, mendegélt, már régen hallotta, hogy a háta megett
kajtat[69] valaki. Hátranéz, hát kit lát? Szegény János ballagott utána,
a kit a templomban püflegeltek az adósai.
– Hova megy kend, János bácsi? – kérdezte a legény.
– Hozzád szegődök, fiam! hogy a jótéteményedért én is jóval fizessek!
– No jó! hát ballagjunk együtt!
Ballagtak együtt. Egyszer egy városba értek, abba lakott egy király a
lányával. A palota előtt állott kilenczvenkilencz karó, arra rá volt
szúrva kilenczvenkilencz emberfej.
Kérdezősködtek a városban, hogy minő király lehet az, a kinek a palotája
előtt kilenczvenkilencz emberfej van karóra húzva? Ott aztán elmondták,
hogy annak a királynak van egy lánya, de nem akar férjhez menni
senkihez, a ki kérőbe megy hozzá, mindnek találós kérdést ad fel, s a ki
arra megfelelni nem tud, karóba húzatja a fejét. Az a kilenczvenkilencz
emberfej kilencvenkilenc kérőnek a feje.
Erre félrehítta Szegény János a legényt. Azt mondta neki:
– Tudod-e mit? barátom! tudom már én, mi fán termett ez a
királykisasszony. Ez a denevérkirálynak a szeretője, minden éjjel ott
hál annak a barlangjában s ott találgatják ki ketten a találós
kérdéseket. Hanem majd! te bemégy most kérőnek, megmondod, hogy te el
akarod venni a király lányát, aztán akárhogy ijesztgetnek, vissza ne
riadj semmitől, majd tudom én, mit csinálok. Ha odabent végeztél, gyere
vissza hozzám!
A legény bement, elmondta a szíve szándékját, azzal jött ki. Akkor azt
mondja neki Szegény János:
– No! most add ide a daruszárnyat meg a rozsdás kardot meg a kéve
vesszőt, aztán menj aludni! jókor reggel majd felzörgetlek!
Úgy is volt, a legény ment aludni.
Mikor eljött az este, Szegény János vállára kapcsolta a fél
daruszárnyat, a kardot az oldalára kötötte, a kéve vesszőt meg a hóna
alá csapta, odaállott a királykisasszony ablaka alá. Várakozott, míg
kijön a királylány, hogy a szeretőjéhez siessen.
Nem várt sokáig. A hogy kinyílt az ablak, a királylány szállt egyenesen
a hegyek felé. Szegény János utána. Verte ám a kéve vesszővel úgy, hogy
mind leszakadt a hátáról a ruha, mire a barlanghoz ért. Ott a lány, mint
a ki már jól tudja a járást, csak be egyenesen a szobába. Szegény János
kível maradt. Hallgatódzott az ajtón. Odabent a lány elmondta, hogy új
kérője akadt, valami nagyon szegény ember, mit kéne neki feladni? A
denevérkirály azt mondja:
– Tudod-e, mit? írd a levélbe azt, hogy – gyűszű! ne félj, azt nem
találja ki sohasem!
Jól van, megegyeztek. Szerelmeskedtek még egy jó darabig, azután a lány
jött. Szegény János azon mód, mint menőben, hazafele jöttükben is a lány
nyomában volt mindég s úgy püfölte a hátát, csakúgy porzott.
Mire otthon az ablak alá értek, a lány besuhant, lefeküdt s elaludt.
Szegény János meg ment a legényhez, hírül adott mindent.
Másnap reggel kel a legény, megy a palotába. A kirá meg a lánya már
várták.
– No! szegény legény! találd ki, mi van írva ebbe a levélbe! – kérdezte
a király először is.
– Hát mit teketóriázzak, – mondta a legény – gyűszű!
– Jól van, fiam! derék ember vagy! ezt kitaláltad, csak aztán a többinél
is nyomon járj!
Eljött megínt az este. A legény lefeküdt, de Szegény János talpon volt.
A féldaruszárny már a vállára volt kapcsolva, a kard az oldalán, a kéve
vessző a hóna alatt, ott várt a királykisasszonyra az ablaknál.
Épen, mint az első este, mikor a lány a denevérkirályhoz igyekezett,
most is kikapott ő kelme, Szegény János nem kímélte a hátától a vesszőt,
csak úgy ropogott, a hogy hátba-hátba sózta. Alig is várta már a lány,
hogy a tetthelyen legyen, csak úgy zuhogott rá a nemszeretem símogatás.
Mikor beért a szeretőjéhez, az volt az első:
– No! még ilyen jégesőt! soha életemben! azt hittem, hogy az egész felhő
a nyakamba szakad! még így nem verte meg a hátam az eső!
Azután hozzáfogtak szerelmeskedni. Szegény János meg az ajtón várt,
hallgatott. Azt mondja egyszer a lány a denevérkirálynak:
– No! édes szívem, szép szerelmem! még olyan legényt nem láttam, mint a
ki most kéret! kitalálta, mi volt írva a levélben! mondd má, mit írjunk
másodszor? hadd járnék a végére! mert még egyszer csakugyan az ő
feleségének kell lennem!
– Legyen most papucs! – mondta a denevérkirály.
– Jól van!
A lány fogta magát, összekapta magán a nagykendőt, készült haza.
Alig fordúlt ki az ajtón, Szegény János készen állott a vesszővel, verte
is, míg haza nem értek. Otthon a lány lefeküdt, aludt volna is, ha
tudott volna, úgy kikapott. Szegény János meg ment egyenest a legényhez,
elmondta, mit látott, mit hallott?
Másnap reggel nem győzött eleget csodálkozni a király, mikor a legény
nagy fittyommal[70] kimondta, hogy a levélbe ez a szó van írva: papucs.
– No! lányom! ez a legény szerencsés fűre tapodott, kitalálta már a
másodikat is!
– Majd nem találja a harmadikat! – felelte a lány nagy kevélyen.
Alig esteledett be, már a legényt majd hogy a hideg nem lelte, úgy
gondolkozott. Kérte az Istent, hogy csak még egyszer segítené meg,
minden jól lenne!
Setét volt már, Szegény János ott áll harmadszor is az ablak alatt. Jön
a lány is, száll, mint a szálló madár. Szegény János utána. De úgy még
sohse verte, mint most. Még a vessző is eltöredezett, úgy püfölte. Mikor
a tetthelyre értek, a lánynak csupa vér volt a háta. Panaszolkodott is a
denevérkirálynak, hogy nem tudja, mit akar az idő, de az mégis sok, hogy
így esik!
A denevérkirály vígasztalta, hogy majd elkíséri most ő hazáig, megtudja,
milyen is hát az a jégeső, a melyik ilyen kegyetlenű elmegy az emberség
mellett! Azután ölibe kapta a lányt, jól megölelgette, azután kérdezte
tőle:
– No! hát a másodikat kitalálta-e a legény?
– Ki-e? ki bizony! ördöge lehet annak!
– Megállj! – mondta a denevérkirály – harmadszorra nem találja ki!
tudod-e, mit írj a levélbe? azt, hogy – a _denevérkirály feje_. Azt csak
nem tudja kitalálni!
Szegény János hallotta ezt, várt is az ajtónál, mikor jönnek már?
Egyszer hallja, hogy nyílik az ajtó. Elől a királykisasszony, utána a
denevérkirály, hogy majd hazakíséri a szeretőjét. Szegény János a
kardjához kapott, de nem csinált semmit, majd otthon! gondolta. Azzal
azok kezdtek repülni, János utánok. Mire a ház elejbe értek, a kéve
vesszőből csak annyi maradt, a mennyit meg tudott fogni, mind elverte
rajtok. Az ablaknál megállottak, a lány bement, a denevérkirály meg
megfordúlt, hogy majd hazamegy, János se volt rest, ki a kardot! úgy
vágta le a fejét, mint a semmit. Betette a tarisznyába s ment a
legényhëz. Elmondott mindent, aztán odadta a fejet tarisznyástúl együtt.
A királylány meg odabent nem tudott aludni, csak izzadt, mint a kömlei
halott.
Eljön a másnap reggel. A királykisasszony biztos volt a felől, hogy a
legényt most az egyszer cserben hagyja a tudománya, már helyet is nézett
a karónak, a hová a legény fejét kiszúrják. De rosszúl számított. A
legény abban az órában felment hozzájok, a mikor máskor, vitte magával a
tarisznyát is.
Kérdezi a király:
– No! fiam, ez a harmadik feladat, ezt találd ki, tied a lányom!
De a legény nem szólt semmit, csak leakasztotta a nyakából a tarisznyát,
kivette a denevér király fejét, elejbök vitte s csak annyit mondott:
– Ez ni!
A lány kékűlt-zöldűlt, majd hogy hova nem lett ijedtében. De mit volt
mit tenni? most már vége mindennek, a legény felesége lesz. A király meg
azt mondta:
– Derék ember vagy, fiam! megérdemled a lányom! csak már azon
igyekezzetek, hogy egyek legyetek, mert érzem, hogy nemsoká meghalok, a
királyságom nem akarnám árván hagyni, hanem a te gondodra bíznám!
Örűlt a legény nagyon, mint Vak Laczi a félszemének, már vőfélyeket is
fogadott volna, hogy hívogassanak a lagziba, mikor Szegény János azt
mondja neki:
– Öcsém! nem addig van a! nem lagzizunk olyan hamar! tudod-e te, hogy az
a lány a denevérkirálytól teherben van? úgy nem veheted el, a hogy van,
mert nagyon megrontana! hanem tanácsolom neked, hogy keríts egy kád
forró édes tejet, a királykisasszonyt vagdald apróra, mint a mákszem,
vesd bele a tejbe, oszt hogy abban egészen meg ne főljön, tégy hozzá még
egy darab jeget is. Ha onnan elevenen kikerűl, elveheted! No! most Isten
áldjon meg! én elbúcsúzok tőled, köszönöm az eddigi jóakaratodat is!
Szegény János elment. A legény meg egy bárddal úgy összemetélte a
királykisasszonyt, mint a kolbászhúst. Akkor betette a forró édes tejbe,
tett egy darab jeget is hozzá, hát a lány még hétszerte szebb lett.
Mindjárt lagzit is csaptak, olyan jó ételek voltak, ha rágondolok, még
most is fut a nyálam érte. Még most is élnek, hogyha meg nem haltak.
_Eger, Heves vármegye. Újj János parasztlegénytől. 1905. január._