Hol volt, hol nem volt, Csakugyán innen volt, Palóczónián túnan vót, kis
ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis ház, abban lakott egy öreg
király. Olyan király volt az, hogy olyat még az öreg János bácsi se
látott, mikor Mántovába katonáskodott: az egyik szeme sírt, a másik
nevetett. Különös egy király volt.
Volt neki három fia. Azok nem tudták elgondolni, mi lelte az öreget! az
egyik szeme mindig úgy sír, mint a folyóvíz, a másik szeme meg úgy
nevet, mint a tót rózsa. Összebeszéltek, hogy ők akárhogy! de megtudják,
mért van az? aztán meg az öreg király olyan morcsos-haragos volt mindig,
hogy nem birták állani, a kutya is megúnta volna már, hát annak is a
nyitjára akartak jönni.
A hogy megbeszélték, úgy is cselekedtek.
Másnap reggel a legöregebb királyfi bemegy az apjához.
– Kedves apám! az Isten áldjon meg! mondd már meg, mért sír az egyik
szemed s mért nevet a másik? osztán mért haragszol te úgy mi ránk?
A király nem szólt semmit, csak felkapott az asztalról egy kést és vágta
a fia felé. Annak is az volt a szerencséje, hogy félreugrott, máskép
kampecz lett volna az életinek! ment is kifelé esze nélkül. Odaki már
várták. De nem nagyon örültek meg az újságnak, a mit a bátyjok
elmondott.
Másnap azt mondta a középső királyfi, hogy majd végire jár ő a dolognak,
neki majd csak elmond az apja mindent.
Úgyis volt, bement. De ő se járt jobban, mint a bátyja, úgy vágta feléje
az apja a kést, mintha egyben meg akarná ölni.
El voltak búsúlva nagyon. Már azt hitték, hogy vége a vállalkozásnak,
ott vannak, a hol elindultak: nem tudnak semmit.
De a legkisebb királyfi nem hederített a rossz hírekre, hogy az apja így
meg úgy… a kést hogy vagdossa utánok… mi egymás… biz ő bemegy, feltette
magában, ha az apja az ördöggel határos is!
Be is ment. Elmondta ő is, a mit a bátyjai, az öreg király most is
kapott egy kést, úgy vágta a legkisebb fia czombjába, hogy mindjárt
megállt benne. De a királyfi nem szaladt ki, ha kihúzta a kést a
lábából, az asztalra tette az apja elé.
– Kedves apám! ölj meg! szabad vagy velem, mert a fiad vagyok, de mondd
meg nekem, a mit kérdeztünk már tőled mind a hárman!
Az öreg ekkorra már megcsendesedett, szünt a mérge egy kicsit. Azt
mondja a fiának:
– Kedves fiam! úgy látom, te vagy a legbátrabb fiam, te neked
elmondhatom minden bajomat. Az egyik szemem azért sír, hogy olyan két
gyáva fiam van, a másik meg neked örül. A szomorúságom meg onnan van,
hogy félek a haláltól. Ha te elhoznád nekem az élet meg a halál vizét
meg a szépen szóló madarat, nem is halnék meg, meg szomorú se lennék
többet!
Hallotta ezt a kis királyfi, jól eszibe véste. Eltökélte, hogy az élet
meg a halál vizét meg a szépen szóló madarat megszerzi a föld alól is.
Másnap feltarisznyázta magát, vágott egy jó bunkósbotot az útra, avval
elindúlt.
Megy, megy, mendegél, magában mint az Isten madara. Talál egy
öregasszonyt. Elmondja neki ügyét-baját, ezt meg ezt szeretné ő
megkeríteni! Az öregasszony adott neki egy lókefét meg egy korsót s csak
annyit mondott:
– Eredj a hegyen túnan, ott van az öreganyám, az bizonyosan többet tud!
A kis királyfi oda is elért. Ott is kapott egy lóvakarót, egy korsót meg
azt a szót:
– Eredj a hegyen túnan, ott lakik az öreganyám, az bizonyosan többet
tud.
Elment ő oda is, a harmadik öregasszonyhoz. Mikor elmondta, mit akar,
azt mondta neki a vén boszorkány:
– Jól van, ha azt akarod, de ember légy magadért! van én nekem hét
lovam, három nap egy esztendő nálam, ha azt a hét lovat egy esztendeig
meg tudod őrzeni, jól lesz minden.
Beállott béresnek. Mindjárt bement az istállóba, megvakarta, megkefélte
a lovakat, azok mindjárt szelidek lëttek. Ereszthette aztán akárhova
őket, estefelé mindig együtt voltak. Harmadik nap alkonyatkor, mikor
ballagott a királyfi már hazafelé, azt mondja neki a legkisebb ló:
– Hallod-e, kedves gazdám! ha az asszonyunk valamivel meg akar fizetni,
el ne fogadj egyebet annál a rossz csikónál, a ki a szemetdomhon
hempereg! tudod-e?
A királyfi megköszönte a kis ló jótanácsát, mikor hazaértek, nem szólt
az asszonynak se fejéret, se feketét, ha odament a szemétdombra,
talpraállította a kis szőrmók csikót, megvakarta, megkefélte, az
istállóból egy kötőféket a fejére húzott, a kis rossz csikóból egyszerre
csak olyan szép aranyszőrű ló lett, hogy olyan a királynak sincs. Akkor
bement az öregasszonyhoz.
Elmondta, hogy őneki szolgálata fejében ne adjon egyebet, csak azt a
rossz csikót, a ki az ól előtt a szemétdombon hentereg. Az öregasszony
ácsánkodott először, de utoljára – végre mit volt mit tenni, a királyfi
annyira kötte az ebet a karóhoz, hogy odadta neki.
– No, fiam! ha már van lovad, tanácsot is adok. Eredj, eredj az erdőben,
míg csak egy aranyvárra nem találsz. Annak az ablaka mindig nyitva van.
Kösd fel a lovad farkát jól s ugrass be valamelyik ablakon, de vigyázz,
hogy az aranyvár meg ne zendüljön, mert a sok sárkány meg fenevad, a ki
odabe van, felérez és szétszaggat! Eredj aztán a tizenegyedik szobába,
ott találsz egy szépséges királylányt, meg ne csókold valahogy, mert baj
lesz, ott folyik az élet meg a halál vize, merítsd meg a korsókat, a
szépen szóló madarat kalitkástúl együtt akaszd le a szegről, aztán újra
jól felkössed a ló farkát, hogy észre ne vegyenek.
Elbúcsúzott a királyfi, felült a lóra. Az aranyszőrű ló egyet ugrott,
hármat szökött, ott álltak az aranyvár előtt. A királyfi leugrott,
felkötötte a kis ló farkát, aztán beugrajtott az egyik ablakon. Bement a
tizenegyedik szobába, ott ült a karosszékben a szép királylány, mellette
meg két oldalt az élet és halál vize. A lyány olyan szép volt, nem birta
megállni, hogy meg ne csókolja. Úgy ám! de az is javából volt a
vászonnak, nem hogy kurját ütött volna a házban, még vissza is csókolta
a királyfit, bevezette a tizenkettedik szobába, ott telemerítették a
három korsót, leakasztották a szépen szóló madarat, avval irdócz!
mentek. A hogy kiugrajtottak az ablakon, a ló farka nem volt jól
felkötve, a vár megzendült. Felébredt a sok fenevad meg a sárkány,
utánok. Már száz lépésre se voltak egymástól, mikor a királylány azt
mondta a királyfinak:
– Hajítsd el a lókefét!
Eldobta a királyfi. Lett is belőle utánok olyan vadont ezüsterdő, hogy
nem lehetett rajta átlátni.
De nem sokáig mehettek, mert a sárkányok a sarkukban voltak. Akkor a
lány eldobatta a lóvakarót. Abból meg egy aranyerdő lett. De azon már
senki emberfia keresztül nem tudott menni, olyan sűrű volt, így osztán
békességben mehettek egy darabig. Az öregasszonyoknak bevitték a korsó
vizüket s tartottak hazafelé. Otthon az ország határában már várt rájok
a két öregebb testvér. Se szó, se beszéd, odamennek az öcscsükhöz,
megkötözik s viszik haza. A kirákisasszonyt vitték magukkal az élet- és
halálvizével meg a szépen szóló madárral együtt, de a lovat bekötötték
az apjok istállójába s a kis királyfit meg bezárták egy kamrába. Mikor
az öreg király kérdezte, hogy hát a legkisebb fia hol van? azt mondták,
hogy meghalt még az úton.
Hej! ha tudta volna az öreg, majd adott volna!
Idő múlik, nap halad, egyszer a király csak látja, hogy a szépen szóló
madár meg az aranyszőrű paripa nagyon sehogy sincs. Kérdezősködik
mindenütt, de senki se értett a dologhoz. Fogta magát megkérdezte magát
a szépen szóló madarat, hogy mi baja?
– Mi a bajom! hogyne volnék én szomorú, mikor a szép királykisasszonyt a
legöregebb királyfi vette el, a legfiatalabb királyfi meg, a ki minket
az aranyvárból elhozott, ott szenved a kamrában. Szalmán fekszik és
kenyéren, vizen él!
Az öreg király csak nagyot nézett. Felnyittatta a kamrát mindjárt s a
legkisebb fiát csakugyan úgy találta, a hogy a madár mondta.
A két legnagyobb fiát mindjárt négyfelé hasíttatta, a legkisebb fiával
meg elvetette a szép királykisasszonyt, a fele birodalmát neki
ajándékozta, az egyik szeme már nem rítt úgy, mint a hogy másik
nevetett, szomorú se volt már, csak vígadtak nap-nap után. Még most is
élnek, ha meg nem haltak.
_Eger, Heves vármegye. Schmied Sándor mészárosmestertől. 1905. január._