Mëntek, mëntek, nagyon sokáig mëntek, mig ëgy királyi palotáho értek.
Ott mëgátak. Aszonta a tátos ló a kiráfinak:
– No! kedves gazdám! má ide értünk! Itt má külöm mënünk. Én majd elmënëk
a selyëmmezőre legelnyi, të mëg ereggy, mënny ennek a királyi palotának
a kapujába. Akarmit kérdëznek tűlled vagy szónak hozzád, mindërre
aszondd, hogy »nemtudom!« Ha hínak be, be në mënny, mig a letkisebb
kirákisasszony nem gyön ki érted! Oszt ha kérdëznek: minek szeretné
elányi, në szó sëmmissë, csak ha ők mongyák, hogy szeretné-ë kertész
lënnyi, arra rázd a fejed, de azé akkor is csak aszongyad, hogy
»nemtudom«. De így tëgyé, a hogy én montam, mer máskép közöld magaddal a
bajodot! Ne! itt van ëgy kantár, ha ezt merrázod, akarhonnat elé gyövök,
ha kivánod, oszt mëttëszëm mindën kivánságodat!
A kiráfi maj hogy nem rítt, mikor az ő kedves aranszőrű kis lovátú mëk
këllëtt neki ványi.
Az mënt a selyëmmezőre, a kiráfi mëg a palota elejbe, ott lëült ëgy kis
lóczára. Ott várt, míg belőrű eszre nem vëtték, hogy valaki ül a kapu
előtt a lóczánn.
Aszongya az öreg kiráné a kirának:
– Ugyan mënnyék má ki, apjok! nézze mëg, ki ül ott mëg mit akar!
– Jó van no! monta a kirá, oszt kimënt.
Mikor odaér, aszongya neki:
– Aggyon Isten jó estét, öcsém!
Ránéz a kiráfi, oszt aszongya:
– Nem tudom.
– Nem tudod? hát má honnë tudnád, láthadd, hogy má este van!
– Nem tudom! mongya a kiráfi.
– Në azt beszédd hát má mindég, hogy: nemtudom, hát mondd má mëg: mi
járatba vagy?
– Nem tudom.
– Nem tudod? hát mi szeretné lënnyi: libapásztor-ë vagy gulyás vagy
micsoda?
– Nem tudom.
– Hát mi szeretné lënnyi mégis?
– Nem tudom.
– Hát lëszël-ë kertész?
– Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejit úgy rázta, hogy lëssz!
– No! hát ha lëszël kertész, gyere be!
– Nem tudom – monta mëgint a kiráfi.
– Nem tudod? Nemtudomka vagy hát! De má maj hogy mérges nem lëtt a kirá.
A kiráfi erre is csak aszonta:
– Nem tudom.
– Nem tuccz të sëmmit!
A kirá avval bemënt, odbe elmonta, hogy még olyant nem láttak, mint a
minő embër otki van: mindërre aszongya: nem tudom.
Azután oszt kikűtte a feleségit, hátha am mán jobban tud vele
boldogúnyi.
Kimënt az is.
– Aggyon Isten jó estét, öcsém!
– Nem tudom – monta a kiráfi.
– Hát ki vagy? mi vagy? mi járatba vagy?
– Nem tudom.
– Hát mi szeretné lënnyi?
De ő, akarmit kérdëztek tűlle, csak aszonta:
– Nem tudom.
– No! Nemtudomka vagy hát, ha të mindënre aszondod, hogy »nem tudom!«
– Nem tudom – még arra is aszonta a legény.
– No! hát má evvel nem tuccz boldogúnyi – monta magába a kiráné, mikor
mënt befele, ez csak annyit tud, hogy »nem tudom!« No! iszën akkor sokat
tud.
Kimënt azután a letöregebb mëg a közepső lyány is, de azok csak új
jártak vele, a kiráfi mindég csak, hogy »nem tudom«. El is nevezték
Nemtudomkának.
Letutóllyára kimënt a letkisebb lyány.
Odaköszön az is:
– Aggyon Isten jó estét!
– Nem tudom.
– Hát minek ülsz itt?
– Nem tudom
– Vársz valakit?
– Nem tudom.
– Hát csakugyan kertész szeretné-ë lënnyi?
– Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejivel azt intette, hogy »az«!
– Hát akkor gyere be!
– Nem tudom – monta újfënt, de fëlkelt a helyirű, oszt mënt befele
utánna.
Odbe kérdëzgették, faggatták errű is, arrú is, de Nemtudomka csak annyit
mondott: Nem tudom.
Má az egész ház úgy hítta, hogy »Nemtudomka«. Nem lëhetëtt avval sokra
mënnyi, mert ha dógot parancsoltak neki, mëgtëtte, de má ha szónyi
këllëtt, ő vót az örökös nemtudom!
A kirá rábizta a kertët, de mëhhatta neki, hogy szép lëgyék ám mindën,
mer elcsapja! Ő arra is aszonta: nem tudom.
– De tuggyad, az ebatta! te Nemtudomka, te!
Gyönyörű is lëtt a kert nemsokára, olyan, hogy mikor a kirá mëllátta,
csak elbámút, hogy még az ő kertyi ilyen szép nem vót soha. Dicsírte is
odbe a csalággyai előtt, hogy má akarhogy, akarmint! Nemtudomka az
embër! még ilyen szép sënki kezi alatt nem vót a kert, mint most!
Nemtudomka dógozott is benne rëggeltű estyig.
A legközelebb eső vasárnap a kirá aszongya a csalággyának, »hogy
vasárnap van, mënnyünk az Isten házába!«
Készülőttek is minnyájann, csak a letkisebb nem.
Aszongya neki az apja:
– Hát të nem gyössz a templomba?
– Nem écsapám! mer beteg vagyok!
– No! ha beteg vagy, në gyere!
A többiek elmëntek a templomba, a lyány otthonn maratt, hogy »beteg«.
Hát az is vót, mer a szívi fájt – Nemtudomkáé. Ott nézte egész nap az
ablakbú, mit csiná Nemtudomka.
Nemtudomka elvégezte még jókor mindën dógát. A királyék má a templomba
vótak, mikor neki eszibe jutott valami.
Mëgrázza a kantárt.
A másik perczbe má ott termëtt a kis aranszőrű ló előtte.
– Mit parancsolsz, édes gazdám!
– Lëgyék nekëm ezüstruhám, nekëd mëg ezüstszerszámod.
Allyig monta ki Nemtudomka, má mindën úgy vót. A lovonn ezüstszerszám, ő
rajta mëg ezüstruha.
Akkor felkapott a kislóra, a ki vitte ëgënyest a szép kerbe. Ott
mëgátak. Azt mondja a kis ló a gazdájának:
– No! kedves gazdám! hogy vágjam én össze ezt a kertët!? Úgy-ë, hogy në
lëgyék rajta sëmmi vagy hogy még a sárgafőd is fëlfele borullyék?
– Vágjad, kis lovam, a hogy akarod! monta Nemtudomka.
Össze is vágta a ló a kertët úgy, hogy a sárgafőd csakugyan fëlfele
fordút. Olyan vót a kert, mint az itíllet.
Nemtudomka avval visszafordút, a lovát eleresztette, oszt beült az óba
pipáznyi.
Azalatt mëg kívël járt a szakács, ződség këllëtt vóna neki, de maj
hanyattvágódott, mikor a kertet látta! nem vót ott sárgafődné ëgyeb. Fël
is tëtte, hogy no! mëgá! Nemtudomka! majd elárollak a kirának! igy
gondozod të a kertet?
Mikor bemënt a konyhába, má a kirá akkor otthon vót minden családostú.
Mënt is be a szakács mingyá, oszt elmonta, hogy nem tud levest főznyi,
mer úgy össze van gázolva a kert, hogy még olyat! az ilyen rendës
kertész së ér ëgy ütet taplót!
A kirá csak nagyot nézëtt. Nem hitte, a kit a szakács mondott.
– Hallod-ë, szakács! ha të most hazudol, tizënkét botot kapsz a farodra!
– Állom.
– No! hát gyere, oszt nézzük mëg!
De mikorra kiértek, a kert még tízszërte szëbb vót, mint azelőtt. A
szakács szakajtott ződséget, de nem tëhette aggyig a levesbe, még a kirá
rá nem húzatta az ő járandóságát.
Vakarta is a szakács a bot helyit. Nem tudott mit gondolnyi, hogy az a
kert mé vátozhatott mëg olyan hamar. De annyit gondolt, hogy az a
Nemtudomka nagy mestër lëhet, azé, hogy nem szó’ ëgyebet a nemtudom-ná.
A legkisebb kirákisasszony látta végig az egészet, mikor a ló vágta,
rúgta a kertet, as së tutta, ki rajta az a fényës vitéz, de azé nem szót
sëmmit sënkinek, gondolt ő magába valamit!
A másogyik vasárnap mëgint templomba készűt a kirá. Mindën fejircseléd
készűt, simakodott, fésűködött, csak a letkisebb királyán nem.
A kirá eszrevëtte, hogy az ő lyányának most së akaródzik templomba
mënnyi.
– Hát të, lyányom! táng most së akarsz a templomba gyönnyi hê?
– Nem hogy nem akarok, écsapám! de nem lëhet!
– Hát ugyan mé?
– Beteg vagyok.
– Nagyon furcsa, hogy të mindég vasárnap vagy beteg, mikor az
Istenházába kék gyönnöd. Tán nem szereccz imátkoznyi?
– Szeretek én, monta a lyány nagy hunczutann, de ha beteg vagyok!…
A kirá ráhatta. Utóvégre nem tudhatta, nincs-ë valami baja!
Nemtudomka csak azt leste, mikor mënnek el. Bemënt az ëstállóba,
mëgrázta a kantárt.
A kis ló ëcczërre ott vót.
– Mit parancsolsz, édës gazdám?
– Azt, hogy lëgyék nekëm arany ruhám, nekëd mëg aranyszërszámod!
Mingyá mëllëtt mindën.
Akkor Nemtudomka ráült a kis aranszőrű tátosra, oszt mëntek be ëgënyest
a kerbe.
Ott aszongya a kis ló:
– No! kedves gazdám! hát hogy vágjam össze a kertet? úgy-ë, mint a
mútkor vagy még százszor jobban?
– A hogy akarod, kis lovam! – monta Nemtudomka.
Vágta is a tátos a kertet, a hogy csak birta. Fël vót ott fordúva mindën
tövel-hëgygyel. A szép kertre rá së lëhetëtt ösmernyi.
A letkisebb kirákisasszony látta ezt is az ablakbú, mer mindég ott vót,
hogy Nemtudomkát láthassa.
A szakács újfënt kimënt a kerbe ződségé. De hogy birt vóna ëgy szálat is
szakajtanyi, mikor olyan vót az, mint ha ëgy regemënt huszár hát vóna
benne.
Bemënt, de gondolta magába, hogy maj sikerű most! mëgá, Nemtudomka!
Mikor a kirá hazagyött, av vót az első, mënt a szakács árolkonnyi. De
Nemtudomka jó fűre tapodott,[65] a kirá előtt nagy bëcsületyi vót.
– Hallod-ë, szakács! – monta a kirá, – ha hazunnyi mersz, huszonkét
botot az esső së mos lë rúllad!
– Én azt së bánom, de ezt most merëm állítanyi! – vágta oda févállrú a
szakács.
– No! mëllássuk!
Avval mëntek.
A kertbe százszor szëbb vót mindën, a levelek, gallyak mind arannbú,
oszt úgy virított mindën, a hogy má csak këllëtt.
Ez mind a szakács bőrire mënt. Nem is vót Nemtudomkának a királyi
udvarba olyan ellenségi, mint az. Az, ha lëhetëtt vóna, ëgy kaná vízbe
elvesztëtte vóna. Hónnë! má annyit kikapott végette!
Másnap ünnep készűt a kirá kastéllyába.
Férhë akarta annyi a lyányait. A két nagyobb választott is magának
ëgy-ëgy kiráfit, de a letkisebb aszonta, hogy ő nem mëgy férhë.
Csudákoztak rajta minnyájann, hogy még ilyen lyánt! de ő nem bánta.
Tutta úgyis, hogy Nemtudomkáho nem aggyák, ő mëg fëltëtte, hogy másho
nem mëgy.
– Ha nem mégy, nem mégy, itt maraccz! – monta az apja, de a két nagyobb
lyánnak lagzit csaptak.
Mikor javába át a lagzi, Nemtudomka eléhítta a kis aranszőrű lovát,
annak gyémántos szërszámja vót, neki mëg gyémántos ruhája, de a kertet
úgy összegázolták mëgint, hogy még a fala is kidőt.
A szakácsnak most is esëtt valami dóga a kerbe, kimënt, de mëmmëg
szörnyű rendetlenséget látott.
Ëgyebet së csinát aggyig, még a kirának nem jelëntëtte. Könnyebb vót a
szívinek, hogy árolkodhatott.
De csakúgy rajta vesztëtt, mint ezelőtt, még hozzá, most mëg ötven
mogyorófásat kapott. Mer a kert mos mëg má olyan vót, mint Tündérország,
anná szëbbet írnyi së lëhetne. Fël is tëtte magába a szakács, hogy ő má
Nemtudomkával többet nem tësz fël.[66]
Má régënn elmút a lagzi, a két nagyobb lyány má féketőbe[67] vót, a
kirát nagyonn bántotta, hogy a letkisebb lyánya mém most is lyány.
Ëcczër elejbe át, hogy akarhogy! de má mënnyék férhë, válaszszon
magának, a kit akar!
A lyány aszonta rá, hogy »jó van, apám! ha azt akarod, én mëttëszëm! Van
én nekëm ëgy aranyalmám, ëgy arangyűrőm mëg ëgy selyëmkendőm, ha valaki
azt lóhátrú innen az ablakbú kikapja a kezembű, hát azé lëszëk!«
Az apja beleëgyezëtt. Mingyá is kihirdettette, hogy a lyánya
férhëmënendő, a ki magáénak akarja, hát győjjék!
Mëntek is elëgenn, a kirá allyig győzte a lovaikot abrakkal. Vót ott
gazdagná gazdagabb, szëbbné szëbb kiráfi, ëgyik messzibbrű való, mint a
másik.
Mikor szalajtattak a királyányé, még csak ëgyik së tudott sëmmit, pegyig
nagyon hirës kiráfiak vótak.
Mëhhallotta ezt Nemtudomka is. Mëgrázta a kantárszárat, a kis ló mingyá
ott termëtt, gyémántos szërszámmal fëlszërszámozta, ő maga gyémántos
ruhába őtözködött, avval fëlült a tátosra, oszt mënt a lyányé. Lë is
kapta az ablakbú az almát is, a gyűrőt is mëg a selyëmkendőt is! Mikor
má mind a három nálla vót, akkor csak illa berëk! szát! ki tuggya:
mére!? Elmënt. Sënki së tutta azt së, hogy kicsoda? azt së, hogy
hovavalósi! Csak a kirákisasszony egyetlen maga!
Alkonyodásba Nemtudomka kívël hatta a lovát a selyemmezőnn, ő mëg mënt a
helyire, az ëstállóba. Az aranyalmát, arangyűrőt mëg a selyëmkendőt
betëtte a csuhújjba, oszt lëfekütt.
Másnap rëggel még Nemtudomka alutt, mikor valaki az ëstállóba járt. A
mindënës vót, a ki a pipáját kereste, mer elveszëtt. Keresgéte
mindënhun, utóllyára a Nemtudomka csuhájába is benyút. Hát lelkëmatta!
pipaszár helyëtt mit tanát? a kirákisasszony jegyajándékját, a kit
Nemtudomka kapott lë az ablakbú.
Szalatt be ëgënyesenn mondanyi, hogy mismit tanát a Nemtudomka
csuhújjába.
A kirá csak hallgatta, mit beszé a mindënës, először nem akarta hinnyi.
De mikor a lyánya is a mellett bizongott, hogy csakugyan Nemtudomka vót,
a ki lëkapta az ablakbú, akkor hitte el.
– Hát akkor ereggy el hozzá, de itt velünk nem laktok, ha ott van a
tyúkól, oszt lakjatok abba, ha má a Nemtudomkát választottad!
A kirákisasszony bánta is azt! örűt, hogy a Nemtudomkáé lëhetëtt!
Még az nap ëgybe is keltek, oszt bemëntek a tyúkólba. Ott éldegéltek ők,
nem vót sëmmi bajok, az új asszony csak azé bosszankodott, hogy az ő ura
mindënre aszongya, hogy »nemtudom«. Monta is az urának, hogy mongyon má
mást is, de az arra is csak aszonta:
– Nem tudom.
Nem tutta ám az asszony, hogy Nemtudomkának hét esztendeig nem szabad
anná ëgyebet mondanyi!
Má jó sokáig élt Nemtudomka a kirá lyányával, mikor ëcczër kívël ült a
tyúkól előtt, a két sógor vadásznyi mënt lovonn, oszt hítták őt is.
De ő csak aszonta: – Nem tudom!
– Hát mé nem gyössz?
– Nem tudom.
– Eh! nem tuccz të sëmmit, szamár vagy! ne ë! ëgy ló! ülly rá, oszt
gyere velünk! Avval odalöktek neki ëgy rossz lovat, a ki mikor ráült, az
árokba dőt vele.
Nemtudomka bemënt az óba, mëgrázta a kantárt, mëjjelënt a lova mingyá.
Szép szërszámmal, szép ruhába el is indút Nemtudomka a két sógor után.
Az útonn csak annyit mondott a lovának, hogy bá csak a két sógor në lőne
sëmmit!
Úgy is lëtt. A két sógor még nem lőtt ëgy fiaverebet së, mikor
Nemtudomkáná má annyi nyúl vót, hogy allyig birta a lova.
Azok csak nézték, hogy ki az a fényës vitéz? de nem ösmerték mëg. Kérték
tűlle a nyulakot, hogy aggya el?
Nemtudomka azt felelte, hogy a nyúl pézé nem eladó, de ha a homlokokra
rá hannak süttyni ëgy négykrajcárost, akkor odaggya. Azok nagynehezenn
beleëgyeztek.
Mikor má a bélyag mind a kettőnek a homlokánn vót, Nemtudomka odatta a
nyúlat mind.
Avval mëssarkantyúzta a tátost, hogy jóval hamarabb hazaérjën, mint a
két sógor. Mikor má azok a kapuná gyöttek, ő újra ott ült a tyúkól
előtt.
– Ládd-ë, Nemtudomka! mënnyi nyulat lőttünk mink, të mëg sëmmit së!
– Nem tudom.
– Szamár vagy! oszt jót nevetëtt rajta a két embër.
Másnap mëmmëg hítták Nemtudomkát. Ő mëmmëg úgy cselekedett. Sok nyúlat
lőtt, de csak úgy atta oda, ha a farokba patkát süt nekik. Azok as së
bánták, csak nyúl lëgyék!
Harmannap mëgint. De má akkor Nemtudomka aranszarvast fogott elevenen,
azt is odatta a két sógornak, ha a markokba ëgy krajczárt bele hannak
sütynyi.
– Ha má a nyulé annyit kiátunk – monta az ëgyik sógor – akkor ëgy eleven
aranszarvasé azt má csak elszënvedhettyük!
Mëg is engették.
Nemtudomka hamar hazaért, a tyúkól elejbe ült, mintha ő ott várná a jó
szërëncsét. A két sógor agyonn is csúfolta az aranszarvassal, de
Nemtudomka úgy gondolta, hogy lëssz még e másképp is!
Odbe a kiráná dicsekëdëtt a két vő, hogy ëhun ë! mink most is
aranszarvast fogtunk, Nemtudomka mëg úgy ül ott a tyúkól előtt, mint
szent Gugg.
Hát bizony a kirá së nagyon szerette Nemtudomkát vejinek, de má
belegyőződött, hogy má ússë lëssz másképp, csak rosszabb vóna, ha még ő
bántaná azé, mer olyan hülye.
Hanem az aranszarvasnak annyira mëgörűt, hogy mëhhítta a két vejit is
mëg Nemtudomkát is magáho vacsorára.
De Nemtudomka azt üzente, hogy aggyig ő el nem mëgy, még ő hozzá nem
mënnek.
A kirá még haragudott is, hogy »né! ez a rossz Nemtudomka mit akar!« de
utóllyára aszonta, hogy »nézzük mën no! micsiná velünk?«
Mikor este elmëntek, allyig birtak a tyúkólba bebúnyi, de má mikor odbe
vótak, akkor látták, hogy mi van ott!
Csupa arany mëg ezüst oszlopok, a kalincsok is végig, as së tutták, hogy
lépjënek. Bëzzëg bámút most mindënki!
Ott vót olyan lakoma, hogy a kirá nem felejtëtte el sosë, még élt.
Másnap csapott oszt a kirá lakomát, vót ott mindën, a mi jó, ott vótam
én is, új jó laktam túrós lepénynyel, még most is négyszögre áll a hasam
a szilvátú!
Nemtudomka látta, hogy az ő két sógora së lë nem vëszi a kalapját, së lë
nem ül, mëg keztyűs kézzel ësznek.
Aszongya nekik:
– Hát minő embërëk vattok tik, hogy az ételné fël tartyátok a kalapot?
Azok hímëltek-hámoltak, de Nemtudomka tutta, mé szól!
– Mëg oszt lë së ültök, azutánn keztyűs kézzel ësztëk! hogy van a?
Az öreg kirá is csudákozott rajta.
– Vessétëk lë a kalapot! – monta nekik.
Azok nagynehezen lëtëtték, a homlokokrú csakúgy virított lë a bélyag.
– Azutáng üllyetek lë!
De azok aszonták, hogy: – nem lëhet, mer ott valami van! ëgy patkó
helyi!
– Tëgyétëk lë a keztyűt!
Lëvették, de a markokba ott szorongatták a tüzes krajcár helyit.
Azutánn kérdőre vonta őköt a kirá, hogy hun szërëzték azt a bélyagot?
Azok még akkor së tutták, hogy Nemtudomka vót az, a kitű a sok nyulat
mëg az aranszarvast kapták, hát mást beszétek, mint a ki igaz vót.
De Nemtudomka ám a szavokba vágott. Elmonta tövirű-hëgyire – má ekkorra,
de még előbb lëtelt az ő hét esztendeji – a hogy törtint a nyúlfogás mëg
a bélyagsütésëk mëg hogy mënnyire csúfolták őt a két sógor. Azutánn
kinyilatkoztatta azt is, hogy ő kirának a fia, elmonta az életyi
törtinettyit, lëvëtte a kalapját, mëgmutatta a haját, szinarambú vót.
A kirá ezënn annyira fëlharagudott a két vejire, hogy mingyá elcsapta
őköt.
Nemtudomkának mëg odatta a felibirodalmát, a ki a feleségivel olyan
boldog lëtt, hogy még!…
De vigyáztak is ám magokra, jód mën në hallyonak.
Hát mëllëhet, hogy még most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Molnár Margit, öreg paraszt özvegy
asszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus._