Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, Csakugyán innen,
Csakugyán túlnan élt egy szegény öreg özvegyasszony. Annak volt egy szép
lyánya. Az asszony meghalt, a lánya árván maradt, Ribikének hívták, mert
nagyon szerette a ribizkét.
Szegény embernek kevés a gyámola, Ribike is azon kezdett gondolkozni,
mihez fogjon? hova forduljon, hogy meg tudjon élni? Abban a városban, a
hol ő lakott, apáczák is voltak, azok hirét hallották, hogy milyen szép
és jó lány, elüzentek érte, menjen hozzájok, valami keveset majd
dolgozik a ház körül s azért eltartják holta napjáig. Ribike el is ment.
Ott élt gondtalanul, nem bántotta senki, mint az árvát szokták. Ha
elvégezte a dolgát, odaült az ablakhoz és horgolgatott, kötögetett.
De lakott abban a városban egy király is. Annak volt három fia. Azok
egyszer épen akkor mentek el a Ribike ablakja alatt, mikor épen kinézett
az utczára, a legkisebb királyfi meglátta és megszerette annyira, hogy
se itala, se étele nem volt, esze-kedve mindig csak ott járt Ribikénél.
De Ribike is megszerette ám! azt meg a hogy az apáczák megtudták,
elcsapták, elkergették s megátkozták, hogy örökkön örökké a világ végén
éljen.
Volt Ribike, nincs Ribike, a legkisebb királyfi hiába járkált az ablakja
alá, nem láthatta többet. Csak szomorkodott egész nap, mint a bús
gerlicze az ágon.
Egyszer az apja magához hivatta mind a hármukat. Azt mondja nekik:
– Fiaim! a birodalmam fel akarom osztani, gyerekeim csak hárman vagytok.
A ki közületek hoz nekem olyan gyolcsot, hogy széle-hossza száz rőf és a
gyűrűmön mégis keresztülhúzhatom, annak odadom a birodalmam
harmadrészét.
Mit volt mit tenni a három királyfinak, szedték-vették sátorfájokat,
elindúltak, ki merre látott. A legkisebb királyfi meg épen azon az úton
haladt, a melyik a világ végére vezetett.
Ment, ment, mendegélt bújában, hetedhét ország ellen, addig ment, míg a
világ legvégére nem ért. Ott talált egy kis kőhidat. Hogy nagyon el volt
fáradva, leült a karjára. Ott gondolkozott magában. Mit csináljon már ő?
itt van a világ legvégén, és se gyolcs, se semmi! A hogy ott
gondolkozik, a hid mellől a fűből elébújt egy kis gyík.
– Min szomorkodol, szép királyfi!?
A királyfi csak akkor vette észre, mikor megszólalt, máskép tán meg se
látta volna. Azt mondja neki:
– Min szomorkodom! mit keresed te azt! van én nekem elég bajom! Eredj
innen, mert majd széttaposlak!
A kis gyík felveti a kis ártatlan szemét, ránéz a királyfira.
– Ugyan mért taposnál te engem szét? mit vétettem én neked? Ne taposs
szét, jótét helyébe jót várj!
A királyfi nem taposott rá és tovább gondolkozott. De a kis gyík nem
tágított, ott futkározott előtte a fűben.
– Ugyan mondjad már, szép királyfi, mi bajod lehet? hátha én segíteni
tudnék rajta!
No! erre már a királyfi elmosolyodott. Ugyan mit tudna ő rajta segíteni
ez a kis féreg? rá se hederített. De a kis gyík ostromolta:
– Szépen kérlek, szép királyfi! mondd meg, mi a bajod? segíthetnék-e én
te rajtad?
Azt mondja arra a királyfi:
– No! ha olyan nagyon erősen vagy avval a segítéssel, hát megmondom. Azt
parancsolta az apám, hozzunk neki olyan vég gyolcsot, a minek
széle-hossza száz rőf s mégis átférjen a gyűrűjén. A két bátyám is ezért
vándorol, meg jó magam is, de nem tudom, lesz-e sikere a sok
fáradságnak!
– Nohát ha csak az a baj! – mondja a kis gyík, talán tudok rajtad
segíteni. Várj itt egy darabig, mindjárt jövök.
Avval a fű közt eltűnt. Ment egyenesen a tündérpókokhoz. Elmondta, mi
járatban van: kellene neki olyan vég gyolcs, a minek széle-hossza száz
rőf, de a gyűrű lyukán át lehessen húzni!
Azt mondják a tündérpókok:
– Nohát, kis gyík! neked megteszszük, csak várj egy kicsit, mindjárt
meglesz.
Abban a perczben vagy száz pók kezdett ide-oda mozgani,
kerűltek-fordúltak, a vég gyolcs készen volt, széle-hossza száz rőf,
mégis átfért egy gyűrű lyukán.
– No! kis gyík, itt van a gyolcs, most már viheted!
Szaladt is a kis gyík, a hogy tudott, egyenest a királyfihoz. Az meg
csak ott ette magát a hidon. Csak akkor nézett fel, mikor valami koppant
előtte a földön. Odanézett, látta a kis gyíkot, a mint a szájából egy
diót kiejt.
– Mit hoztál te, kis gyík!?
– Hoztam, a mi neked kéne!
– Ugyan mit hoztál volna, te!?
– Hát a vég gyolcsot, széle-hossza száz rőf, mégis átfér egy
karikagyűrűn!
– No! azt megnézem! mondta a királyfi. Avval felnyitotta a dióhajat,
kivette belőle a gyolcsot. Bontja, bontja, de olyan nagy volt, hogy ki
se birta teríteni. Nagyon megörült, most már biztosra vette, hogy ő
megkapja a birodalom harmadrészét. Megköszönte a kis gyíknak a
jó’karatját, avval indúlt hazafelé. De útközben mindig tapogatta a
zsebét, benne van-e a kis dió?
Mikor odaért, a hol elvált a két bátyjától, a hármas útnál találkoztak
mindnyájan. A két nagyobb királyfi ott ült egy nagy szekér hegyében,
alattok meg csak fejérlett ki a rengeteg sok gyolcs meg vászon. Azt
mondják az öcscsüknek:
– Hát te nem hozol semmit? mire nézed a napot? te ugyan eljöhettél
hazulról!
– Jól van! gondolta magában a kis királyfi, csak beszéljetek, majd
meglátjuk otthon, ki hány garast ér!
Mikor hazaértek, a két nagyobbnak egy napi dolgába került a sok gyolcsot
mind behordani, míg a legkisebb csak nevette őket.
Akkor elejbök áll az öreg király:
– Nohát, fiaim! hadd látom, mit hoztatok. S avval sorra nézte a két
nagyobb fiának a gyolcsait, de neki egyik sem tetszett. Mikor a
legkisebbhez ér, az csak felnyitja a dióhajat, a gyolcsot kiveszi s
odadja az apjának.
– Ez már ni! mondja a király, széle-hossza száz rőf, mégis átfér a
gyűrűm nyilásán! – Fiam! tied a birodalmam harmadrésze!
Azzal mindnyájokhoz fordúlt s azt mondta:
– A ki nekem most olyan kis kutyát hoz, hogy egy skatulában megférjen,
ezüst legyen az ugatása és hetedhét ország ellen hallassék a hangja,
annak adom a birodalmam másik harmadrészét.
A fiúk megint elindultak, a hol az út három felé ágazott, ment ki-ki a
maga régi útján. A legkisebb királyfi megint csak elért a kis kőhídhaz,
a világ végire. Leült és elkezdett gondolkozni. A kis gyík megint
kiszalad a fűből s ott futkároz előtte.
– Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan szomorú vagy?
– Hej! nagy az én bajom! – mondta a királyfi. Azt parancsolta az apám,
hogy olyan kis kutyát vigyünk neki, hogy egy skatulában megférjen, ezüst
legyen az ugatása s hetedhét ország ellen hallassék a hangja!
– Meglesz az is! – mondta a kis gyík – csak várj itt türelemmel,
mindjárt jövök.
Azzal szaladt a fű közé. Ment egyenest a tündértörpékhez, ott is
egyenest magához a királyhoz.
– Felséges tündértörpe király! olyan kis kutya kéne nekem, a kinek ezüst
az ugatása, hetedhétország ellen szóljon a hangja meg egy kis skatulában
megférjen!
– Jól van! – mondta a tündértörpék királya – neked megadom, mert mindig
jó voltál hozzánk.
Azzal elévett egy skatulát, abban volt a szép kis ezüst kutya. Vitte is
a kis gyík olyan sebesen, hogy egy szalmaszálban úgy felbukott, alig
tudott talpraállani. Mikor a hídhoz ért, a királyfi már alig győzte
várni, odadta a kis kutyát, de azt mondta neki, hogy ne igen nézegesse
az úton, mert a kis kutya ha elugrik, míg él, sem találja meg!
Boldog volt a királyfi, hogy most már másodszor járt jól a kis gyíkkal.
Indult hazafelé, de a skatulát nem bontotta volna fel a széles világért!
Mikor a hármas keresztútnál a bátyjaival találkozott, majd megpukkadt
nevettében, mikor a sok madzagra fűzött kisebb-nagyobb kutyát meglátta.
De nem szólt semmit, nem akarta magát elárulni. Mikor az apjok házához
értek, a vén király a két öregebb fiát, csepp hija volt, hogy pokolba
nem kergette a sok kutyával. A kutyák meg éhen voltak s tettek olyan
lármát, hogy felvette az egész várost.
A legkisebb elévette a zsebéből a skatulyát, odadta minden kis kutyástól
az apjának. Igy a birodalom másik harmadrésze is az övé lett, mert a kis
kutyának ezüst volt az ugatása s hetedhét ország ellen hallatszott a
hangja.
Harmadszorra azt mondta a király a fiainak:
– A ki a legszebb menyasszonyt hozza haza, azé lesz a hátralevő
harmadrész birodalmam.
Elindultak. A legkisebb ezt már nem hitte, hogy övé lesz. De ment azon
az uton, a kin idáig láttuk. Mikor a világ végére ért a kis hidhoz, azon
mód leült, mint először meg másodszor s várta a jó szerencsét. Nem soká
várt, jött a kis gyík.
– Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan búsulásnak eresztetted a fejedet?
– Jaj! édes gyíkocskám! nagy az én bajom! Ha nem én viszem haza a
legszebb menyasszonyt, nem lesz az enyém apám birodalma, meg félek is,
hogy elcsap!
Azt mondja neki a kis gyík:
– Jaj! de nagyot mondtál most, szép királyfi! ha megfogadnád a szavamat,
én még erről a bajodról is tudnék tenni!
A királyfi kiváncsi volt, mit is kell hát neki megtenni?
– Tudod-e, mit, szép királyfi!? fogd meg a farkam végét, vágj ehhez a
hídhoz, de a hogy csak birsz, de forditsd el a fejedet s nézz a lovadra!
akkor meglesz a legszebb menyasszony!
No! még ilyet a királyfi nem hallott! A ki a legnagyobb bajban
kisegítette, most ő neki azt meg kell ölni!
– Már azt nem teszem meg, kis gyíkocskám! én neked hálával tartozom, nem
azzal, hogy megöljelek!
– Hát akkor – mondta a kis gyík – nem lesz szép menyasszonyod!
A királyfi semmiáron nem akart a kis gyíknak végére járni. De a kis gyík
tovább rimánkodott, nem hagyott békét neki. A királyfinak már a könny is
pergett a szeméből s úgy sajnálta elpusztítani az ártatlan kis állatot.
A gyík csak könyörgött neki, míg ő meg nem hallgatta a kérését.
Lehajlott, megfogta a farka végét s úgy vágta a hídhoz, hogy tán ezer
darabra is szakadt a kis jószág. Ő meg addig a lovára nézett. Egyszer
csak megszólal a háta megett valaki:
– No! szép királyfi, hátranézhetsz már!
Hátranéz a királyfi, de majd elvette a szeme fényességét, a mit látott.
Csudálatos szép lány állt ott. Homlokán a nap, mellén a hold,
térdekalácsán pedig egy-egy csillag. Még ilyen szépet nem hogy nem
látott, de nem is álmodott. Azt mondja neki a szép lány:
– No! szép királyfi! most már vihetsz, tudod-e, ki vagyok én? Én vagyok
az a Ribike, a kit te az apáczáknál láttál, meg én vagyok az a kis gyík
is, mert annak átkoztak el, de most te itt megváltottál. Ásó, kapa
válaszszon el egymástól! feleséged leszek!
A királyfi nem tudott hova lenni örömében. Azt mondja neki tovább
Ribike:
– Most én csúnya czigánylánynyá változom, mert ha engem a bátyáid
meglátnak, biztosan végedre járnak s nem lehetsz az enyém. Jó lesz?
otthon apád előtt újra visszaváltozom.
Ribike a hogy mondta, úgy is tett, mindjárt czigánylány lett belőle,
olyan boglyos, mint egy szénásszekér.
Mikor találkoztak a két öregebb királyfival, azok még csufolni kezdték
őket. No hiszen! szépek vagytok! majd kikerget az apánk benneteket.
Otthon már a kapuban várta őket az apjok. Mikor a legkisebb fiának a
menyasszonyát meglátta, csakugyan majd kirugta mind a kettőjüket. De
Ribike se volt rest, mindjárt olyan szép lett, mint a piros hajnal. A
többi még csak meg sem árnyékozta.
– No! édes fiam! tied az egész birodalmam! mondta a király, te eleget
tettél mind a három kivánságomnak. Tik meg – mondta a másik kettőnek –
menjetek, a merre láttok! gyámoltalanok vagytok, azok is maradtok! Aló
mars!
A legkisebb pedig Ribikével megesküdött, csaptak olyan lagzit, volt
benne olyan sok jó étel, hogy még most is számban van az íze! Még most
is élnek, hogyha meg nem haltak.
_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés
ideje: 1905. január._