Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Annak a kirának a
feleségi épenn terhës vót, egy lova mëg hasas, mikor ő neki el këlletëtt
mënnyi a háborúba.
Az egész ház kirá nékű maratt.
Ëcczër a kiráné lëbetegëdëtt, ágyba fekütt, olyan szép gyerëkët
születëtt, hogy olyant még sosë láttak: aranhaja vót. Az écczaka a ló is
mëgellëtt, annak mëg gyönyörű szép aranszőrű csikaja lëtt.
Mëgörűtek nagyonn mindakettőnek, oszt, hogy ëgy écczaka lëtt mindakettő,
a gyerëk is mëg a ló is, a csikót bevitték a szobába, ott nevekëdëtt,
nyőtt a kis kiráfival.
A kis gyerëk nagyon okos lëtt mëg az aranszőrű csikó is, mer hogyím a
kiráfi is tátosgyerëk vót mëg a kis csikó is.
A kiráné má mëgúnta várnyi az urát, olyan soká vót oda a háborúba.
Gondolkozott is má rajta, mit csinállyék? férhë mennyék-ë vagy së? mer
az ura má azóta akar mëg is halhatott a háborúba! De eleintenn nem mert
csinányi sëmmit, mer azé, hogy fét a gyerëkitű, a ki nagyonn okos vót,
tudott, látott a mindënt!
Ëcczër hogy? hon nem? összeszövetkëzëtt ëgy szabóval. Adott a neki
tanácsot mingyá!
Mer az asszony nem akart először vele kötynyi.
– Hát majd elveszíjük valahogy!
Az asszonnak csak most jutott az eszibe, hogy igasság a! a gyerëkët
olyan szépenn el lëhet láb aló tënnyi, hogy eszre së vëszi, së ő, a
gyerëk, së más!
Bele is ëgyezëtt, a mit a szabó mondott.
Ëgyüvé mëntek oszt, éték világokot. De nagyonn szúrta az ódalokot a
gyerëk.
Aszongya a szabó a kiránénak:
– Hallod-ë, te! Aggyá annak a gyerëknek levest, de tëgyé bele mérget is!
Në fé! ha azt mëgëszi, nem lëssz vele sëmmi bajunk többet.
– Jó van akkor! monta az asszony.
Má défele járt az üdő, a kiráné hozzáfogott az ebédkészítéshë. Ëgy tál
levest külöm tëtt, mérget kavart bele. A saját tulajdon fiának szánta.
Igën ám! de a gonosságot még a tyúk is kikaparja!
Dorombolt a kis ló az ëstállóba nagyonn! rúgott-vágott, szaggatta a
kötőfékët. Hallya odbe a kiráfi, hogy – »é! de nagy viczkándozás, zaj
van az óba! mi lëhet a?«
Kimënt. Nem látott sëmmit, de a kis aranszőrű ló csupa tajték vót a nagy
rugdalódzástú.
– Mi lelt tégëd, kis lovam?
– Engëm nem lelt sëmmi, kedves kis gazdám! ha nekëd készű itt valami!
– Ugyan mi készűhet?
– Mëgmondom, kedves kis gazdám! a të anyád tégëd el akar vesztenyi avval
a rossz szabóval ëgyütt, a kihë hozzátëtte magát. Tudod-ë, ha débe az
asztalho ültök, në ëgyé a levesbű, ha öntsd ki a fődre, mintha
elejtëtted vóna a kezedbű! De úgy tëgyé, mer máskép többet nem láttyuk
ëgymást eleventenn!
– Ennye, kis lovam! hát csakugyan? isz vëttem én eszre valamit, de mës
së ámottam, hogy engëm el akarnak vesztenyi! No! majd úgy tëszëk, a hogy
të mondtad!
Elgyött az ebéd, behozzák a levest. A szabó mëg a kiráné úgy kandzsaltak
rá fészëmmel, hogy mikor fordú má fël!
De a kiráfinak is vót ám eszi! Úgy tëtt, mintha közelebb akarná magáho
húznyi a tányírt, de mikor az asztal szélyire húzta, csak lërántotta. A
leves kimënt mind a fődre.
Rákiátott az asszony, hogy mé nem vigyáz jobban! isz nem egészenn kis
gyerëk má! De a kiráfi nem szót së fejíret, së feketét, csak úgy tëtt,
mintha bánná, a mit tëtt!
Dehogy bánta!
Vitt be neki az annya másik tá levest, de má akkor azonn járt az eszi:
mivel lëhetne elvesztenyi a fiát?
Másnap rëggerre a szabó újfënt tanát ki valamit.
Az asszony mëg má szomorkodott, hogy no! életben marad má a fia!
– Në búsú, hé! tanátam én ki valamit mëgint!
– Tanátá a! ugyan mit tanátá vóna! nem lëhet azt elvesztenyi, mer a
valami módonn mëgint kiszabadú belűlle!
– No! má abbú në szabadúllyék ki! csiná’ csak neki mérges bogácsát,
nëfé! maj parancsol az neki!
– Am má igën! am má tëszi! örűt az asszony, örömibe össze is csókolgatta
érte a szabót, a csesznye szabót.
Avval kimënt a konyhába, lisztët kavart, abba mérëgport szórt, bogácsát
szaggatott belűlle, oszt kisütte.
Hallya odbe a kis kiráfi mëgint, hogy zörög a kis ló. Mingyá gondolta,
hogy baj van mëgint!
Kimënt.
Aszongya a kis ló:
– Ládd-ë, kedves gazdám! nem hannak nekëd azok békét, még csakugyan
végedre nem járnak! Most mëg bogácsát sütött az anyád, vigyázz, hogy mën
në étessënek, mer a bogácsába étető van!
A kiráfi mëgköszönte a kis ló jóakarattyát, mëcscsávingatta a fejit,
szomorú lëtt, oszt bemënt.
Ebédné sëhossë akart ënnyi a bogácsábú. Csak kínáták, csak monták, hogy
»ëgyé mán!« az annya is mëg a szabó is, de ő nem szót ëgyebet, csak,
hogy »nem këll!«
Étel után összesúgtak-búgtak az asszony is, az embër is, hogy »no! evvel
së mënünk sëmmire!«
Nem ám! mer a kis ló fëlokosította a kiráfit.
Harmacczora ugyan mit tanállyonak má ki? má së a leves, së a bogácsa nem
hasznát, mivel kéne merrontanyi? má az étellel nem!
– Tudod-ë, mit? asszony! monta a szabó, maj varrok én olyan ruhát, a kit
ha fëlvësz, rögtön mëghal!
Az asszony ráhatta a szabóra, mer má ő gondolta, hogy a gyerëk többet
tud, mint ők.
A ruha készűt, készűt, de a kis ló abba is kiokosította a gazdáját.
– Ha aszongyák, hogy vëdd fël! të mongyad azt: vëgye fël előttem más,
mer én nem tudom fëlvënnyi! Në fé! sëmmi bajod së lëssz!
A gyerëk má úgy hozzá vót szokva, hogy el akarják vesztenyi, má nem is
bánkódott rajta. Süvűtve mënt be a szobájába is.
Mikor a ruha elkészűt, behívatták a kiráfit.
A szabó elmonta neki, hogy úgy szerettyi ő a kiráfit, mintha a tulajdon
gyerëki vóna, në vëgye zokonn, ëgy ruhát csinát neki ajándékba, itt van,
vëgye fël!
Eszihë nyút a kiráfi, nem hajtott a hizelgő szóra! Aszonta neki:
– Vëgye fël elsőbbet maga, mer én még ilyen ruhát nem láttam, nem tudok
hozzá!
A szabó elfelejtkezëtt magárú, fëlvëtte a ruhát. De allyig őtötte ki a
dakut, mingyá mëghalt.
Mëg vót ijedve az asszony, hogy micsiná most ő vele a fia!? De a kiráfi
nem szót neki sëmmit. Hallgatott, mer a kis ló úgy parancsolta.
Má hét esztendeji, hogy a kirá odavan, a fia is azt hitte, hogy má
lëhetetlen, hogy hazagyőjjék! Mikor ëccërcsak ki lép be a házba, mint a
kirá!
Vót öröm, a kiráfi maj kibújt a bőribű! a kiráné is mutatta vóna, hogy
de jó, hogy a kirá hazagyött! de belőrű szorította a madzag, hogy a fia
elárollya, oszt akkor jaj neki!
A kiráfinak eszi ágába së vót. Másutt járt az ő elméji!
Ëcczër a hogy kivël van az ëstállóba, aszongya neki a kis ló:
– Hallod-ë, kedves gazdám! má apád itthonn van, nekünk itten többet
nincsen sëmmi keresnyivalónk së, mer az a hunczut anyád – maj mëllásd –
még vesztünkre tör mindakettőnknek! Jobb lëssz, ha elmënünk valamére,
úgy, hogy hírikët së hallyuk többet!
A kiráfi tutta, hogy az ő kis lova jót akar neki, beleëgyezëtt.
Másnap odaát az apja elejbe.
– Écsapám! Isten ággya mëg! ën elmënëk itthonrú, többet sosë látnak.
Begyöttem elbúcsúznyi.
Az apja csak nagyot nëzëtt rá.
– Hát oszt hova vagy mé mënné el të innet, fiam!? nem jó nekëd itthon?
vagy mé van másfele vágyásod? bántott valaki?
A kiráfi nem szót sëmmit, csak aszonta, hogy ő elmëgy, mer muszaj.
Rimánkodott oszt neki az apja, igírt fűt-fát, mindënt, csak në mënnyék
el! de a fia aszonta, hogy má ez igy van elhatározva, ő mëgy.
Avval elbúcsúzott az apjátú, fëlült a kis lóra. De szátak is úgy, hogy
ëgy szempillantás után már nem lëhetëtt őköt látynyi.