Vót ëcczër a világonn ëgy szëgény embër, annak a fia vót az Igazság. Vót
ëgy szomszéggya is, annak is ëgy fia: a Hamisság.
A két legény ösmerte ëgymást jó, oszt hogyim szëgényëk vótak,
mëgëgyeztek abba, hogy elmënnek ëgyütt vándollanyi.
Fël is rakottak az útra: bocskortákkal mëg hamubogácsával jó mëttőtötték
a tarisznyájokot.
Mikor elindúnak, jó darab időre beérnek ëgy erdőbe. Azon folt végig ëgy
folyó, annak a partyára lëültek kënyereznyi. Az Igazság ott vëtte eszre,
hogy egész útonn mindég az ő élelmihë nyúkátak, oszt má mind ëgy szëmig
elfogyott.
Aszongya a Hamisságnak:
– Kedves pajtásom! az útonn az én tarisznyámbú ettünk, abbú má
kifogyott, aggyá mos má të az ettédbű!
De a Hamisság hímëlt-hámolt, hogy így mëg amúgy, bíz ő nem ad, de ha az
Igazság a fészëmit odaggya érte, ad neki. Nagy dolog az az éség! szëgény
Igazság – kíntelen-kelletlen – odatta a fészëmit. Akkor adott neki ëgy
harapást a Hamisság.
Mëntek osztan, mëndëgétek. Mikor má elfáradtak mëg mëg is éhëztek,
lëültek újbú.
Kotorász a Hamisság a tarisznyába, ëszik is jóézűvenn. Szëgény Igazság
mëg csak nézte. Korgott a hasa, de kérnyi nem igën mert, hogy tutta,
hogy a Hamisság majd a másik szëmit is követëlyi. Nem is szót vóna ő, ha
az éség nem üldözte vóna!
– Kedves pajtásom! nézd má nyomorúságomot, sanyarodott voltomot, aggyá
valamit az Isten nevibe!
A Hamisságnak nagyobb vót a hunczutsága, hogy még erre a szép szavakra
is mëgszánta vóna. Aszongya az Igazságnak:
– Ha idadod a másik szëmedët is, akkor táng még adok valamit!
– Ëhën ë![62] – mongya az Igazság – vëdd ki a másikot is, ha má Istent
nem ösmersz!
Ki is vëtte a Hamisság a bicskája hëgyivel, oszt má mikor kivëtte,
vetëtt a szëgény nyomorútnak is, a mit, azt!
A Hamisság mán utóllyára nagyon ráúnt a szëgény Igazságra. Az akarmit
igírt neki ëgy harapásé, mécs csak hallanyi së akart rúlla. Az Igazság
érzëtte, hogy’ bekötte az ő szëmit a Hamisság! hogy’ becsapta! – gondolt
ëgyet.
– Hallod-ë, Hamisság pajtásom! ha má a két szëmem kivëtted, oszt kódussá
tëtté, tëdd mëg letalább azt, hogy vezess el ëgy városba vagy valami
ablak alá, hogy vagy kódúhassak vagy adhassak hírt az embërëknek
nyomorúságomrú!
– Jó van no! – monta a Hamisság, oszt mëffogta az Igazságot
nyakravalójáná fogva, vezette, vezette, még az erdő szélyibe ëgy
akasztófáho nem értek.
Ott elkezgyi a Hamisság:
– Aggyon Isten jó estét!
Azután elváltoztatta a hangját, mintha más felelne neki vissza, úgy
monta magába:
– Aggyon Isten!
– Elé vannak-ë? – kérdezte a Hamisság.
Mëgint magába szót rá:
– Nincsennek!
A Hamisság ezt azé tëtte, hogy elámíjja az Igazságot, mintha ott emberëk
laknának.
Akkor mëffogta az Igazságot fékeziné fogva, fëlkötte az akasztófára ëgy
güdör fëlé, a kibe a tetemëk szoktak esnyi.
Ott várt szëgény Igazság a jó szërëncsére fékezinn csüngve. Vártába
nemsokára odaszát ëgy holló. Látta az Igazságot, odaköszönt neki:
– Aggyon Isten jó estét!
– Aggyon Isten! – fogatta az Igazság.
– Mi újság? – kérdezi a holló.
– Të gyössz a várasbú, të tudod! én hogy tunnám?
– Hát az az újság, – mongya a holló, – hogy a ki itt mëhhallya a harmat
esésit, oszt mëmmosgyik vele, ha vak vót világos szëmű lëssz!
Ezt az újságot mëgjegyëzte magának az Igazság.
Nemsokára gyött oda az akasztófára ëgy másik holló is. Az is elkezgyi:
– Aggyon Isten jó estét!
– Aggyon Isten!
– Mi újság?
– Të tudod! látod hogy’ vagyok itt a fékezemënn, hogy tudhatnám én? –
monta az Igazság.
– Hát az az újság: Itt van ëgy kút nem messzi, abbú ëgy kossó vizé vagy
ëgy asszony vagy ëgy lyány életyi këll, mer tizënkétfejű sárkány lakik
benne. Ép most a kirá lyányánn van a sor, a ki azt mëgmëntyi, azé lëssz!
Az Igazság ezt is jó az eszibe takarta.
A kötel nemsokára mëgódzódott a kezinn, ő maga mëg leesëtt a güdörbe.
Ott kaparász, kaparász, mëgmarkol ëgy lósóskát, a kitű a kezi csupa
harmatos lëtt. Eszibe jutott, a mit az első holló mondott. Mëgmosdott
vele, mëgtürűte mind a két szëmit, oszt ëp úgy látott, mint azokelőtt.
Mikor a szëmivilága visszagyött, körűnézëtt: hun van ő? Hát láttya, hogy
az a gazembër nem az akasztófáho vezette?! oda a! még itt is a romlására
vót. Mëgcsóváta a fejit.
Azután elindút. Úttyába tanát három állatot: oroszlyánt, nedvét,
farkast. Mëgijedt tűllök.
– Në fé tűllünk! nem bántunk! gyere ide, simídd mëg a hátunkot, oszt
mëlládd! nem fész többet!
Az Igazság úgyis tëtt: mëssimította a hátokot, oszt nem fét többet.
Mëntek oszt ëgyütt, de útközbe az oroszlyány három sípot vëtt elé, azt
odatta az Igazságnak:
– Még szükséged lëhet rá!
A hogy ballókáztak ëgyütt, nemsokára elértek ëgy kútho. A kávájánn má
ott ült ríva a királyány.
Az Igazság odamënt hozzá, oszt aszonta neki:
– Në fé sëmmit, itt vagyok én! nem lëssz sëmmi bajod! mëgmëntëlek! Ha a
kútba a lángot lácczik gyönnyi, kőcscs fël!
Avval a lyány ölibe hajtotta a fejit, oszt elaludt.
A királyány mëg elévëtte a gyűrőjit, kettéharapta, kihúzta a kendőjit,
kettéhasította, mindakettőnek a felit eltëtte, a másik felit mëg az
Igazság zsebibe gyugta.
Má fëlgyött a láng, de a kirákisasszony nem akarta az Igazságot
fëlkőtenyi, olyan édësdenn alutt. Ríva fakatt, hogy: no! má végi! itt a
sárkány, a ki mëgölyi! De a hogy rítt, a sok forró könyű mind az Igazság
arczára húllott. Az ébresztëtte fël.
Mikor fëlérzëtt, látta, hogy mán nagyon lombol a láng a kútbú, odafordút
a királyánho, mëppiszkolta csúnyán, hogy mëgmonta, mé nem kőtötte fël?
igy tëszi őt is mëg magamagát is pocséká!
De allyig hogy ezëkët kimonta, má gyött a sárkány.
Belefútt a három sípba, az állatok gyöttek sebësenn. Az oroszlyány ëgyet
vágott a talpával, mind lëszëdte a sárkány fejit. Az Igazság mëg
lëvagdosta a nyelvi hëgyeit, oszt betëtte a tarisznyába.
Avval visszafekütt a lyány ölibe.
Látta az esetët a kút mellő ëgy fárú a Vërësálnok Vitéz. Lëszát onnat
ízibe, az Igazság fejit lëvágta, a királyánt mëg vitte magával
lagziznyi.
A hogy hazaérkëztek, vót ott vagy száz banda czigány, mind a száz
ráhúzta, csak úgy rëszketëtt még a főd is.
A zajra fëlériz a farkas – mer ők is aluttak – láttya, hogy mëv van
halva a gazdája. Fëlrázta a többit is. Ő mëg elszalatt forrasztó kőé, a
nedve mëg ébresztőé.
A farkas a hogy mëgy, mëglát ëgy ëszringát,[63] bemëgy, mëgëszik ëgy
juhot, a többit mëffojtya, oszt gyön, indú visszafele.
Mikor jólakva, nagy kényësenn tart hazafele, az útonn rálép ëgy öreg
gyíkra.
– Jaj! në báncs! a fiam nyakát má hét esztendeji elvágta a kocsikerek,
annak viszëk forrasztófűvet! – rimánkodott a gyík.
– Köpöd ki mingyá? – ripakodott rá a farkas – isz’ én is azt keresëk!
A gyík odatta, a farkas mëg kényësségibe szëgént összetaposta.
Viszi a farkas nagy hëgyësenn a forrasztófűvet. Hazaér, mëgkenyik vele
az Igazság nyakát, összeforrasztyák.
De rosszú tëtték fël a fejit: meffordítva! muszaj vót újra lëvágnyi,
oszt a rendes helyire ragasztanyi.
Mikor fëlérzëtt az Igazság, csak annyit szót:
– Ennye! de jót aluttam!
Azután kereste a királyánt, de nem látta maga mellett. Nem tudhatta,
hova lëtt. De késűbb mégis rágyött, mi lëhet a dologba.
Az állatoknak kosarat kötött a nyakokba, oszt bekűtte őköt ëgyënkint a
kastélyba. Attak is azoknak mindënt, de még maga a királyány is jó előre
gondoskodott rúllok, hogy ha gyönnek, në báncsák őköt a sirbakok. De az
Igazság nem sokra mënt velëk, mert mind részëgenn mënt vissza hozzá.
Fogta magát, bemënt maga. Mikor beért, a sok úr csak nézëtt rá. Ő mëg
aszongya:
– Uraim! szabad-ë ëgy szót szólnom?
Azok aszonták, hogy:
– Hát honnë vóna!
Mikor a Vërësálnok Vitéz ezt hallotta, a tizënkét fejelbű, a kinn ült,
ëgy mingyá kiesëtt alólla.
Akkor azt kérdëzi az Igazság:
– Ki győzte lë a sárkánt?
A Vërësálnok Vitéz ezt hallva csak szaladt ki, odaki tizënkét kopó
nyelvit kivágta, oszt vitte be az asztalra.
– Isz’ ez nem a sárkány nyelvi! – monta az Igazság – kit akar itt maga
elbolondítanyi!?
Elévëtte oszt ő a maga tarisznyájábú az igazi sárkánynyelvekët.
– Ëhën van ë! ezëk az igazi sárkánynyelvek! Én győztem lë a sárkánt. De
ha még erre nem hiszik el, hát… – rávágott az asztalra olyant, hogy az
_hét sínyire_ mënt lë a födbe. »A ki ezt ki tuggya húznyi, az mëntëtte
mëg a királyánt!«
Próbákozott a Vërësálnok Vitéz, de keves vót a szusz hozzá.
Ekkor az Igazság mërrázkódott, gyönyörű szép kiráfi lëtt belűlle. Akkor
csak az ëgyik újját kinyútotta, kiemelte az asztalt a fődbű. Arra
aszongya:
– Ha még ezëkre së hiszik, itt van ëgy félgyűrő mëg ëgy félkendő, aggya
ide a kirákisasszony mind a kettőnek a másik felit!
Az odatta, az Igazság csak egymásho tartotta őköt, mingyá összeforrtak.
Erre oszt mán muszaj vót elhinnyi mindënt, a mit az Igazság mondott.
Azután még ëgyet kérdëzëtt az uraktú az Igazság:
– Mit érdemël az, a ki ëgy pár mëgrontására törekëgyik?
– Azt érdemlyi – mongya a Vërësálnok Vitéz – hogy: négyfele këll vágnyi,
várnégyszögire kiakasztanyi!
Êgën ám! csakhogy a Vërësálnok Vitéz ezt úgy monta, hogy az Igazsággal
törtinnyék! De nem néztek ám së Istent, së embërt: mëffogták,
szétdiribolták, várnégyszögire kiakasztották.
Az Igazság pegyig nagyon boldog lëtt a kirákisasszonval.
A hogy ők ott élnek, éldëgélnek, bekopogtat hozzájok a Hamisság. Az nem
tutta: kihë mëgy? – szógálatot kért.
Aszongya neki az Igazság – mer mëgösmerte:
– Mit keresël? Lëszël-ë kályhafűtő vagy udvaros?
– Kályhafűtő lëszëk! – monta a Hamisság.
Az Igazság fël is fogadta.
Nemsokára látta az Igazság, minő jó dóga van őnálla a Hamisságnak,
mëgírígyëlte.
– Hász’ mikët tëtt ő én velem! kiszúrta a szëmem is! De iszën nem hagyok
neki békit!
Úgy is lëtt. Mikor a Hamisság ép a kályháná csörtögött valamivel,
odamënt, ëgy nádpáczával rávágott. A Hamisság abba a szentbe kakasé
vátozott. Oszt kakas képibe is këllëtt neki hét álló esztendeig
kapargányi a szëmetënn, éjjel-nappal.
Akkor mëgszánta az Igazság, hogy »ëgy écczakáé elég hét esztendő!«,
vissza rávágott, a kakasbú újra a Hamisság lëtt.
Azután mëgfogatta kocsisnak. Három tátos lova vót, de nagyon ganajos,
azokot ëgy hónap alatt kis is këllëtt tisztítanyi mëg mëg is
szilidítenyi. De a Hamisság nem tudott velëk sëmmire së mënnyi, ollyan
gyámoltalan vót.
Ëcczër oszt az Igazság mëgharagudott rá, lëvezette ëgy nagy pinczébe, a
ki a tengërig kinyút, oda becsukta, a kúcsot mëg a tengërbe hajította.
Kutyaságáé ezt kapta a Hamisság!
Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette,
kanalazd ki belűlle!
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1904. január._