Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak vót három fia. Vót
neki a hëgyódalba ëgy darab szőlleji is, de nem tudott rúlla szüretëlnyi
sosë, mer a seregély mind lëvágta a girizdrű a szëmët.
Kikűgyi a letidősebb fiát, Fërkót, őrizze mëg a szőllőt.
A legény olyan kakhëgy, kényës vót, nagyon elhitte magát, hogy még ha ő
së birná a szőllőt mëgőrzenyi, akkor sënki së! Ki is mënt.
Ott vót mán valami jó fénapig, mikor két kódus beállít hozzá, hogy
nagyon mëgkivánták, aggyék nekik ëgy csilleng szőllőt, ha többet nem is.
De Fërkó nem hogy adott vóna, ha olyan káronkodásra fakatt, hogy az ég
is majd lëszakadt. Hogy anna ő, mikor a seregély is mind elhorgya!
A két kódus nem erősz koskodott, hä mënt odébb ëgy házzal. De mikor
elmëntek, mënt a szőllőre seregély annyi, hogy a tőke allyig lácczott
tűllök. Jézus mëg Szent Pétër vót a két kódus, azok kűtték a seregélyt
is.
Este hazamëgyën Fërkó, kérdëzi az apja, hogy:
– No! hát van-ë még seregély a szőllőbe?
Aszongya Fërkó:
– Van annyi, hogy még annyit ëcczër-ëcczër nem láttam!
Ereggy ki hónap të, János! mondta az apjok a közepső fiának, – hátha të
embërebb lëszël, mint a bátyád.
Kimënt a János, de ő is csakúgy járt, mint Fërkó, a két kódust kiszidta
a szőllőbű, seregély mëg lëtt rá annyi, mint a légy.
Ő së dicsekëdhetëtt sëmmivel.
Harmagyiknak kikűtte az apjok Hamupipőkét, a kit soha ki nem áhattak, a
házná útáta mindënki. Most is szurkapiszkáták valamivel, de ő nem szót
az egészre sëmmit, csak mënt békével ki a szőllőbe.
Őrzi a szőllőt ő is. Úgy déltájba odamëgy a két kódus, Jézus mëg Szent
Pétër, kérnek tűlle szőllőt.
Hamupipőke aszongya nekik:
– Szëggyënek, barátom! ha tanának, oszt lakjonak jó!
A két kódús jó is lakott. Mikor el akarnának mënnyi, az ëgyik kódus
aszongya neki:
– Hát úgy-ë, nem tudod, kik vagyunk mink? Én Jézus vagyok, ez mëg itt
Szent Pétër. A jóságodé mëgjutalmazunk, a mit kérsz, azt mëgaggyuk!
Hamupipőke csak eltátotta a száját erre a szóra. Hirtelennyibe gondolnyi
së tudott sëmmit. Mikor az eszit összeszëtte ëgy kicsit, aszonta neki,
má mint Jézusnak:
– Hát má ha mëgajándékoznak, szeretnék én olyan pipát, a kibű sosë fogy
ki a dohány, olyan puskát, a mi ha rátartom valamire, mingyá eltanállya,
mëg olyan muzsikát, a kinn ha szomorút húzok, az egész világ
szomorkoggyék, ha vigat, mëg tánczollyék mindën.
Allyig monta el a kivánságát, má minden ott vót, a pipa füstölt, a puska
mëg vót tőtve, a muzsika mëg úgy fël vót stimolva, hogy csak húznyi
këllëtt rajta a vonót.
Hamupipőke mëgköszönte az ajándékot, avval az utasok mëntek tovább.
Otthon a Hamupipőke apja aszongya a gyerëkejinek:
– Mënnézem mán azt a rossz Hamupipőkét, mit csiná odaki? Biztosan
mëgétette má még a karókot is a seregélylyel!
Mikor a gunyhóho ért, Hamupipőke javába lövődözte a seregélyt. Úgy
pufogott a puskája, mint ëgy ágyú, a seregély mëg csak esëtt. Nem is vót
a szőllőbe öt së, nem úgy, mint azelőtt, hogy rezsgëtt[60] benne a
seregély, mint a hangya.
Örűt neki këgyetlenű, hogy így van, de nem tutta elgondolnyi, mé?!
Odamëgy a fiáho, odaszó neki, de csak úgy félvállrú:
– Mit csinátá të evvel a szőllővel, hogy nincs benne së seregély, së
másféli madár?
Hamupipőke oszt elmonta, hogy két kódus mënt oda, szőllőt kértek, ő
adott, oszt azok nem vótak ëgyebek, mint Jézus mëg szent Péter. Azutánn
mëgmutatta az ajándékot is, a mit kapott. A puskát a mire csak tartotta,
mindënt lëlőtt. Azutánn a muzsikát vëtte a kezibe.
Húzott ëgy szomorút, ëgy keserveset, még az ég is beborút rája, az apja
szëmibű mëg úgy csurgott a könyű, mint a záporeső. Jó mëgríkatta. Utánna
rárántott ëgy frissest, arra mëg úgy járta a bolondját az apja, mint ëgy
bakkecske. Ugránczozott annyit, hogy má allyig vót benne lélek. Akkor
Hamupipőke abba hatta a muzsikát, oszt aszonta az apjának:
– No! écsapám! én má elmënëk, elëget szenvedtem a maga házáná, most má
mëgpróbálom, mire viszëm magam. Isten ággya mëg!
Avval elindút. Útközbe tanát ëgy zsidót, hogy ëgyikök së mënnyék
gyalog,[61] ëgyütt mëntek, összefogtak.
A hogy mënnek, mëndëgének, Hamupipőke mëglátott ëgy fán ëgy szép
sárgarigót. Kapta a puskáját, czélzott, oszt lëlőtte a madarat. Igën ám!
csakhogy a madár ëgy nagy töviskbukorba esëtt. Hogy vëgyék azt ki onnat?
Hamupipőke gondolt ëgyet: bekűtte érte a zsidót.
Mikor a zsidó ott nyúkát, hajlongát a töviskbukorba, Hamupipőke a
muzsikán csak ráhúz ëgy csárdást, tánczolt a zsidó a bukorba, mint a
veszëtt fene, a tövisk mëg csípte, szúrta.
– Jajjajjaj! jajjajjaj! – kiabát a zsidó, ereszsz ki innet, hadd el a
muzsikát, adok nekëd ezër forintot! Jajjajjaj! jajjajjaj!
– Hun az az ezër forint? – monta Hamupipőke.
– Itt van a kezembe, vëdd el, ne ë! jajjajjaj! jajjajjaj!
Hamupipőke elvëtte az ezer forintot, a muzsikát abbahatta, a zsidó
kitápászkodott valahogy a bokorbú.
Mëntek tovább. Nemsokára beértek ëgy várasba. Ott a zsidó fëljelëntëtte
a Hamupipőkét, hogy ellopott tűlle ezër forintot. Elhatározták, hogy ezé
fëlakasztyák.
Vitték is ki ëgënyesenn a váras szélyire, ott állott az akasztófa. Má
épenn akasztanyi akarták, Hamupipőke aszongya az embërëknek:
– Hallyák-ë, engeggyék mëg, hogy a muzsikámonn elhúzhassam utóllyára az
én kedves nótámot!
De a zsidó kiabát, hogy: »Në engeggyék! në engeggyék!« Az embërëk rá së
hederítëttek. Mindën embërnek tellyesítyik az utóssó kívánságát,
mëgengették.
Ráhúz Hamupipőke olyan keserveset, hogy még a lovak is ríttak tűlle, a
zsidó mëg nem győzött a zsebibe nyúkányi a kendőé, azután mëg olyan
csárdást, hogy tánczolt ott még az utóssó kerekszög is. A zsidó annyira
kapálódzott, hogy maj mëppukkadt, a ki ránézëtt. Én is nevettem rajta,
úgy láttam, mint most! Hamupipőke nem sajnáta a zsidót, mënné jobban
jajgatott, anná jobban húzta.
Ëccër aszongya a zsidó:
– Jajjajjaj! jajjajjaj! hadd el má! hadd el má! nem të loptad az ezër
forintot, ha én attam nekëd, elösmerëm! jajjajjaj! hadd el má!
Akkor aszongya Hamupipőke az embërëknek:
– Hallották-ë, mit mondott a zsidó?
– Jajjajjaj! hallottuk!
– No! hát akkor én bűntelen vagyok!
Avval Hamupipőke abba hatta a muzsikát.
Az embërëknek hun a kocsi aló, hun az árokbú këllëtt elékeresgényi a
kalapot is, mer a muzsikátú még az is lëtánczolt a fejikrű. Mikor rendbe
vótak, mëffogták a zsidót, őt kötték fël, a mé hazudott.
Hamupipőke mëgszabadút, elmënt, tán még most is él, ha mën nem halt.
_Eger, Heves vármegye. Fónagy József, egri parasztember szájából.
Lejegyzési idő: 1904. június._