Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Építetëtt az olyan
palotát, hogy a fala alabástrombú volt, oszt olyan szép vót, hogy azt, a
ki elmënt mellette, nem áhatta, hogy mën në nézze. Én is láttam, mikor
mév vásárra jártam, mindég oda jártam be szállásra.
Hát az a kirá nagyonn fétëtte a palotáját, éjjel-nappal ëgy sirbakkal
őriztette, hogy a szép fejér falat valaki be në tanállya piszkolnyi.
Áll a sirbak a ház előtt, gyönyörű hódas écczaka vót, de hideg vót.
Gondolta magába szëgény, hogy de jó ezëknek a nagy uraknak, még a
szëgény embër kívël fagyoskogyik, ők a meleg házba jó dunnába
csavargódzonak, oszt oda së fityítënek az időnek. De a szëgény embër
micsinállyék? Ha neki az ura aszongya, hogy vemhës, hát vemhës, ha
asszongya, hogy nem, hát akkor nem Mindënféliképenn csak a szëgényre jár
ar rúd. Néha összedörgölte a kézit, mer fázott a katona,
mëg-mëghuhúkolta, de csak annyit ért az, mintha mës së tëtte vóna. A
hódvilág sütött szépenn, a hó mëcs csikorgott-nyikorgott a sirbak lába
alatt… Elgondolta a katona mëgint, hogy ha a kirá vóna a sírbak, ő mëg a
kirá, akkor ő alunna a jó helyënn, amaz mëg kívël sopakonna az időre,
oszt ússë vóna igazság, mer akkor mëg őtet átkoznák. Nem jó sor-e,
akarhogy, akarmint!… Avval járkát tovább. A hód mëg a hogy rásütött a
házra, csak úgy ragyogott.
Gondol ëgyet a katona.
Tuggya mëg mindënki, hogy mi a szëgény embër baja, elévëtt ëgy darab
szenet, oszt fëlirta a ház falára, hogy:
A kinek pézi van, mindënt mëttëhet,
A kinek pézi nincs, sëmmire së mëhet!
De ő azt úgy elgondatlankodta, nem jutott az eszibe, hogy ő arra van oda
rendëlve, hogy a falat őrözze, oszt mos mëg ő piszkolta be. Rëggel
mëntek a vizitálók, mëllátták a falon az irást, mingyá elévëtték a
katonát. Ő, szëgény, válalta, hogy ő írta.
Vót a kirának a palota mëllëtt ëgy nagy kertyi, a ki a váras szélyire
járt véggel, annak a végibe falaztatta be a katonát a kőkerítés alá.
Hogyím arrú panaszolkodott, hogy neki sëmmiji sincsen, adott neki
temérdëk aranyat mëg ezüstöt, hogy hát most mulassa magát.
Mëhhallotta ezt a várasba ëgy arammíves, écczaka elmënt oda, lyukat fúrt
a falon, beszét a katonával, hogy aggya oda neki az aranyat mëg az
ezüstöt, ő mëg maj visz érte neki mindënnap ételt. A katona
beleëgyezëtt.
Az arammíves ëgy szályig mind elhorta a kincsët, a katonának mël
letalább tűrhetős sora vót. Amaz otthonn – mer nagyonn ügyes embër vót –
a sok arambú, ezüsbű csinát ëgy kecskét, a ki olyan szépenn tudott
muzsikányi, hogy ha azt valaki mëhhallotta, mindën baját elfelejtëtte,
csak azt hallgatta. Mikor készenn vót vele, kibontotta a katona falát a
kert véginn, oszt odatta neki, hogy ha mëgúnnya magát, muzsikállyék
vele. De az az arankecske olyan vót, hogy belőrű üres vót, oszt bele
lëhetëtt ülnyi.
Muzsikágatott avval a katona, mulatott hébe-hóba, ha mëgúnta magát.
Koplalnyi mëg nem koplalt, mer az arammíves mindën écczaka elvitte neki
a napra való ételt.
Ëcczër a kirá kívël sétágatott a kertyibe, ép ára tanát járkányi, a mére
a katona be vót falazva, hallotta, hogy valami szép muzsikaszó
hallacczik itteng. Mi lëhet a? nézëgetëtt êre is, ára is, de nem tutta
kitapasztalnyi, honnan gyöhet?
Másnap a lyányával mëg a minisztërivel mënt ki a kerbe, a katonának otlë
jókedvi lëhetëtt, mer mëmmëg hallották a muzsikaszót. »No! ezt ki këll
tunnom, mi lëhet!?« monta a kirá, de má elfelejtëtte, hogy vót neki ëgy
katonája, a kit ide befalaztatott, ha még a palotát befirkáta. Rögtönn
kőmíves legényëkët hivatott, fëlásatta a fődet, a mérű a muzsikaszót
hallotta. Ástak, ástak, ëcczër csak ráakadtak a güdörre, a hova a
katonát valaha betëtték. De nem vót ott ëgyeb ëgy arankecskéné, a kibű
csak úd dűt a nóta még akkor is, mint az esső az essőzsákbú.
Fogta a kirá, bevitette a szobájába. Nézëgették azt előrű-hátúrú, de nem
tutták, hun szóhat benne a muzsika? Nagy keresés, toprongás utánn vëtte
észre a kirá, hogy a hasánn valahun kúcslyuk van, próbáták
nyitogtatynyi, de nem vót hozzávaló kúccsok. Elhivatták az
arammívesëkët, de azok së tuttak vele boldogúnyi. Utóllyára ahho az
arammíveshë kűttek, a ki a kecskét csináta. Az oszt kinyitta.
A kirá csak akkor nézëtt letnagyobbat, mikor a katona kilépëtt belűlle,
oszt haptákba vágta magát: »Fëlségës uram, én vagyok az, a kit ezelőtt
régen befalaztatott, mer a palota falát összepiszkoltam. Bűnömé
mëszszënvettem, most itt vagyok, engeggyën mëg, fëlségës Uram, hűségës
szógájának!«
A kirá kezet fogott vele, mëddicsérte, hogy még ott is minő fájin embër
tudott marannyi, odatta hozzá a lyányát feleségű, az arammívest mëg
gazdagonn mëgajándékozta.
A katona boldog lëtt, a feleségivel mém most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Följegyzési idő: 1904.
január._