Vót ëcczër a világonn ëgy kirá, annak vót ëgy lyánya.
Az a lyány tellyes életyibe nem látott sosë sënkit.
Mégis, hogy eltellyék neki az ideji valahogy, az apja csinátatott ën
nagy arandarut, abba mëg muzsikát, hogy ha kedvi lëssz, hát avval
mulassa magát.
Mikor az aramműves az arandarut csináta, mëllátta ëgy katona.
Kérdëzősködött, hogy minek lëssz a!? A mestër aszonta, hogy »olyan
mulattatós muzsika lëssz ebbe, a kirá lyányának készű!«
Este, mikor má mindënki alutt, gondolt ëgyet a katona, belebújt az
arandaruba.
Másnap rëggel mëg má vitték a darut a kiráho, beállították ëgënyest a
lyány szobájába.
A lyány örűt neki nagyonn, as së tutta, micsinálylyék örömibe.
A katona mëcs csak az écczakára várt. Mikor eszrevëtte, hogy csendesség
van mëg az óraütésrű mëttutta, hogy itt az écczaka! kibújt a darubú,
mënt ëgënyest a lyánho az ágyba. Ott oszt csinátak, a mit csinátak, elég
ah hozzá, hogy a királyánnak nemsokára gyerëki lëtt.
Rëstëllte a dógot a kirá lyánya. Hová tëgye má azt a gyerëkët? Fogta
magát, csinátatott ëgy aralládát, abba tëtte a gyerëkët, mellé mëg a sok
pézt mëg ëgy kardot. Avval eresztëtte el a Dunán.
A láda eluszott, valahun lellyebb mëg kifogta ëgy halász. Annak is épenn
akkor lëtt gyerëki. »No, annyok – monta a halász – van má gyerëk, kettő
is! no! nem baj! ha az Isten idevezette, hát nevelylyük fël!« Mëg is
kërësztëltették oszt ëgyütt a két kicsit.
Mikor má a gyerëkëk nagyok vótak, sokszor összekaptak, az igazi gyerëk
lëhorta a másikot mindënnek, hogy »mét të is akarsz valamit, të
széhozta, vizhajtotta, te!« A gyerëknek en nagyonn zokonn esëtt, odamënt
az apjáho, mëkkérdëzte, hogy igaz-ë a, a mit a másik gyerëk mond? Az
apja, má mint a halász, beösmerte, hogy »bizon të nem vagy ez én
gyerëkëm, én tégëdët csak úgy fogtalak ki a Dunábú ëgy ládába!«
Elkeserëdëtt a gyerëk. Nem vót többet maradása a halász házáná,
mëgköszönte a jókarattyokot, avval mënt, elindút a világnak.
Legelőször ëgy nagy várasba ért. Ott megát az ucczán ëgy fényes ablakú
palota előtt. Gondolta magába: »mi lëhet ott, hogy olyan nagy a
világosság! de szeretnék én oda bejutynyi!« Valahogy ezt kimonta, mintha
csak szárnya nyőtt vóna, ëgënyest az ablakba termëtt. Ott abba a szobába
épenn vetkëződött ëgy gyönyörű szép mënyecske. Mëlláttya Daru Jánost:
»gyere ide, kedvesëm! az ágyba, hálylyunk ëgyütt!« – igy szóllitotta
mëg. De Daru János aszonta, hogy ő nem mëgy.
Nagyon el vót má törődve ő is az úttú, aggyig rimánkodott neki a
mënyecske, még az ágyba nem fekütt. Daru János mind a kettőjik közé
kardot tëtt. Olyan vót a, mintha ott së lëtt vóna, elvégezték ëgymással
hamarosann.
Rëggel az asszony kérdëzőskögyik a legéntű, mer látta, hogy szép mëg
uras tartású, hogy hunnatvalósi? Daru János ő aszonta, hogy maga së
tuggya, de van a zsebibe ëgy level, a kirű mël lëhet tunnyi. Annyit tud,
aszongya, hogy ládába fogta ki ëgy halász.
Az asszony elolvasta a levelet, azutánn elsáppatt, oszt lëtëtte a
kezibű. »Hajhaj! mit tëttem!« sóhajtozott nagyonn. »Hát mit tëtté?«
kérdezte Daru János. »Hát tudod-ë, hogy én vagyok az anyád?« »Nem tuttam
én! no má ha ilyen bűnt követtünk el, mënnyünk a pápáho. A mi részünkre
má tán ott sincs bocsánat!«
Elmëntek a pápáho.
Daru Jánosra azt a büntetést szabták, hogy hét esztendeig mëg hét
szëmpillantatyig térgyënn këllëtt neki vizet hordanyi ëgy száraz
mogyorófa tövihë.
Az annyát mëg avval büntették, hogy becsukták ëgy templomba, a kúcscsát
a templomnak mëg a tengërbe hajintották.
Mikor Daru Jánosrú lëtelt az idő, a hét esztendő mëg hét szëmpillantat,
a mogyorófa kivirágzott, ő mëg mëgüdvezűt. Akkor elmënt az annyát
fëlkeresnyi.
De aszonták neki, hogy ëgy templomba van elcsukva, a kinek a kúcscsát a
tengërbe sútották.
Mënt ëgënyest oda. Egy síbba belefújt, a halak rögtön odamëntek, elé is
atták a kúcsot.
Benyit a templomba, kereste az anyját, de nem tanát ëgyebet: az oltár
fëlëtt repkëdëtt ëgy szép fejir galamb. Av vót az annya, má az is
mëgüdvezűt.
Ő mëg hazamënt, mëgházasodott, olyan boldog lëtt, hogy…! Még ma is él,
ha mën nem halt.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska kovácstól. Lejegyzési idő:
1903. deczember._