Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kis ház, am mellett mëg ëgy
nagy ház, am mellett mëg ëgy palota, a kinek olyan keritési vót, hogy
oda még a szálló madár së mëhetëtt vóna be, abba a palotába lakott ëgy
kirá mëg ëgy kiráné.
Má ők csak gazdagok vótak, méssë vótak boldogok! Szomorúságba teltek
napjaik: gyerëkik nem vót. Ezé össze is kaptak ők gyakrann.
Ëcczër is ozënn torzsonkottak, mikor a kirá olyan szót tanát szónyi a
feleséginek, hogy az fëlhúzta az órát érte, oszt kapta magát, kimënt a
kerbe, ott lëült ëgy fa alá búslakonnyi.
A hogy ott üldögét szomorúságába, ott termëtt előtte ëgy öreg embër.
Aszonta neki:
– Në búslakoggyá, asszony! mer nekëd gyerëkëd lëssz!
– Eh! – monta az asszony – nem igaz a! në bolondijjék el engem! ússë
hiszëm el!
– De bizol lëssz! maj mëlládd! – monta az öreg embër.
Ëcczër csak az asszony mëszszaporodott. Két aranhajú gyerëki lëtt, az
ëgyiknek a mellyin a hód, a másiknak mëg ëgy csillag vót.
Mikor odbe javába örvendëztek a szaporodásnak, mëgy be a lovász, oszt
mongya, hogy máma két aranszőrű csikót ellëttek, utánna mëg a hetes,
hogy az écczaka két aranfilű szamár lëtt!
Nagy vót az öröm a kirá palotájába. Honnë! csupa jó hir vót az egész
nap! Nem is ortályozott többet a kirá a feleségivel.
A gyerëkëk lassan-lassan nyőttek, nevekëttek, ëcczër csak tizënnyócz
esztendősök lëttek. Akkor elhatározták, hogy ők elmënnek világot
próbányi, de úgy ëgyeztek mëg, hogy először csak az ëgyik indú el.
Aszongya az öregebb a fiatalabbnak, mikor ëgy puhárba vért, a másikba
mëg vizet öntött:
– No! kedves testvérëm! én most elmënëk. Ha valamëllyik puhárba vátozást
láccz, akkor az azt jelëntyi, hogy én mëhhaltam. No! Isten ággyon më!
Fëlőtözött, ráült az ëgyik aranszőrű paripára, oszt mënt Isten hírivel.
Mënt, mënt, mëndëgét, úttyába ëgy várasba ért. Beszállott ëgy kocsmába,
ott szivesen fogták, a lovát mëg bekötték az ëstállóba.
Vót abba a várasba ëgy kirá, annak mëg ëgy lyánya. Ez a kirákisasszony
akkor hírű atta mindënkinek, hogy a ki az ő aranyalmáját, a kit az
ablakábú kicsüngeszt, lórú el tuggya kapnyi, ahho mëgy feleségű. A
kocsmáros elbeszéte ezt a kiráfinak végig, oszt monta is, hogy
próbákozzék mëg vele, hátha!
A kiráfi ráatta a fejit. Másnap vót a napja, a mikor ugrajtottak az
aranyalmáé. Vót ott mindën tájékrú való embër, herczeg, báró, gróf,
kiráfi, sok nagy urak, gondolta magába a kiráfi, hogy iszën az aranyalma
ussë lëssz az övé, mënnyien gyöttek ide azé jobbná jobb lovakkal!
De azé, mikor elgyött az az idő, hogy no most! nekiugrajtott ő is, oszt
a mit nem is ámodott, a királyán kezibű kikapta az aranyalmát.
Allyig ér vele haza, hallya, hogy tudattya a királyány, hogy hónap ëgy
aranygyűrőt tart ki az ablakonn, a ki őtet szeretné, az kapja ki a
kezibű azt is!
Másnap fëlült a kiráfi az aranszőrű paripára, fëlugrajtott a gyűrőé,
elkapta mëg még a királyánt is mëgcsókolta, a hogy az kihajlott az
ablakonn.
Aznap este mëgint hirjesztelyi a kirákisasszony, hogy harmacczorra ëgy
zsebkendőt tart ki az ablakonn, a ki azt is elkapja, elvihetyi őt is.
Hallotta ezt a kiráfi. Nem búsút má ő azonn, hogy a zsebkendő a másé
lëssz, tutta má ő, hogy nincsen ott sënkinek olyan lova, mint neki! Hát
bizon nem is vót!
Másnap elkapta a zsebkendőt is, a tetejibe mëg kécczer csókolta mëg a
királyánt.
Igy oszt a sok herczeg, báró mëg ëgyeb nagy urak szégyënszëmre sëmmi
nékű indutak haza, a kiráfi mëg elvëtte a szép királyánt, a kivel olyan
boldog lëtt, hogy ëgymásnak még a helyit is mëssöprötték.
Két hétyig ëgyütt laktak, akkor a kiráfi fëlkerekëdëtt, elindút újra
világot próbányi. De mëmmonta a feleséginek, hogy në ríjjék, mer
visszagyön, csak elmëgy országot-világot látnyi.
Mëgy, mëndëgé hetvenhét nappal mëg hetvenhét écczaka, ëcczër elér a
Fekete-tenger partyáho.
Aszongya a csónakosnak:
– Vigyën át, barátom! mëffizetëm embërségësenn!
De a csónakos nem akarta átvinnyi.
– Hallod-ë, hé! minek vinnélek én átal tégëdët! má itt
kilenczvennyóczann vesztek el, të lënné a kilenczvenkilenczegyik! Në
mënny vakon a güdörnek!
De a kiráfi aggyig rimánkodott neki, még át nem vitte.
A tengër közepinn vót ëgy nagy kastély, a csónakos épenn az előtt kötött
ki.
– No! köszönöm mán a jóakarattyát! – monta a kiráfi a csónakosnak, avval
ugrott ki a csónakbú, oszt mënt be ëgënyest a kastélyba. Ott ëgy vén
asszony fogatta, a ki boszorkány vót.
– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!
– Aggyon Isten! – monta rá a boszorkány. – Mit keresël të itteng!?
– Hát csak elgyöttem világot próbányi! – monta a kiráfi.
– No! lelkëm! hát üllyék lë! éhën van-ë? sütök ëgy kis rátottát!
– Jó lëssz! jó! – kapott rajta a kiráfi, – hát csak süssék!
Eszi a kiráfi a rátottát, eszi, mikor mëgëtte, elkezdëtt bággyaszkonnyi.
Lassan-lassan elvesztëtte mindën erejit, mikor mán nagyon odavót,
odamënt a boszorkány, szétszaggatta lovastú ëgyütt, besózta, hordóba
rakta őköt.
Jó monta a csónakos, hogy ő lëssz a kilenczvenkilenczegyik, hát ő is
lëtt!
Otthonn a testvéri nézi a puharakot, hát látta, hogy a vér vizes lëtt, a
viz mëg vérës, mingyá tutta, hogy a báttya mëhhalt.
Útnak indút ő is.
Ódalára élës aczélkardot kötött, az ëgyik zsebibe forrasztófüvet, a
másikba mëg választóvizet tëtt.
Mëgy, mëndëgé hetedhét ország ellen, épen arra az útra tért, a
mëllyikënn a testvéri járt.
Betért a kocsmába is, a hun a báttya mëffordút, ott azt hitték, hogy az
van ott, a ki a mútkor, olyan nagyonn hasollítottak ëgymásho. De ő
elmonta, hogy ő csak testvéri annak, a ki êre járt, mer az má mëghalt.
Másnap bëmënt a kirá lyányáho is, mer hallotta, hogy a testvérinek al
lëtt a feleségi. Am mëg ëgënyest azt hitte, hogy az ura gyött mëg, olyan
szivesenn fogatta, hogy még az ágyba is vele akart hányi. De a kiráfi
kihúzta a kargyát, maga mellé fektette azt ágyba, oszt mikor a kirá
lyánya hozzá akart simúnyi, avval fenëgette mëg, ha nem maradhat tűlle.
Ëd darabig ott vót, azután dóga után látott, mënt a testvérit keresnyi.
Ere is azonn az utonn járt, a kinn a báttya. Ő is elért a Fekete-tenger
partyáho, a csónakosho.
De az őtet së akarta átvinnyi.
– Má kilenczvenkilenczenn vesztek itt el, të lëszël a százagyik! Jobb
lëssz, ha visszafordúsz, mer a ki előtted itt járt, épenn olyan vót,
mint të, az is ittveszëtt!
De a kiráfi nem hatta annyiba.
– Hát az az én testvérëm vót, nekëm őt fël këll keresnëm, vigyék kend
átal, mer nem tudom, hogy lëssz! De má mérges vót a kiráfi.
A csónakosnak mit vót mit tennyi! átvitte őt is, lëtëtte ëgënyest a
kastély ajtajáná.
A vén boszorkány épenn a küszögönn ült nagy boglyosann, a mikor
odaköszöntek neki:
– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!
– Aggyon Isten! hát mi járatba vagy?
– Világot próbálok, nénémasszony!
– El vagy-ë fáradva? süssek-ë ëgy kis rátottát?
– Hát!… jó lëssz! – monta a kiráfi, úgy hallottam, mint most.
Mikor a boszorkány a rátottát mëssütte, odatëtte a vendég elejbe. Ëtt a
kiráfi jóézűvenn, de má a harmagyik harapásná érizte, hogy bággyad.
Eszrevëtte a boszorkány szándékát, biztosann a testvérit is így tëtte el
láb aló! Kirántotta a kargyát, úgy vágta lë a boszorkány két kézit
csuklóba, mintha ott së lëtt vóna.
– Hova tëtted a testvérëmët mëg a lovát, te kutya! mondd mëg, mert të
jártá a végire mind a kettőnek!
Mikor a boszorkány mëmmonta, hogy itt s itt van ëgy hordóba besózva, a
kiráfi úgy összevagdalta, hogy nem vót aj jó többet embërnek.
– Ne ë, kutya! ha még a bátyámot mëgölted!
Nem is vót abba pára többet.
Akkor a kiráfi mëgkereste a hordóba a testvéri tetemit, fëlhítta a
csónakost, avval a testvérit mëg a lovát is összerakták, oszt
forrasztófűvel mëg a választóvizzel fëlélesztëtték.
Mikor azok fëlélettek, a csónakos kiráé, a csónak a feleségié, az övedző
mëg a lyányáé vátozott, a nagy tengërbű mëg erdő lëtt.
Az övedzőbű lëtt kirákisasszony olyan szép vót, hogy a fiatalabb kiráfi
mingyá mëszszerette. Még az utonn el is vëtte.
A másik kiráfi mëg elmënt a feleségié, hazavitte az apjáho, a hun a
fiatalabb kiráfival mëgosztoztak a kiráságonn, azután lagzit csaptak,
hétországraszólót, szörnyen boldogok lëttek, még most is élnek, ha azóta
mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Hevesvármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. január._