Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg a feleségi. Annak az
asszonnak akarmënnyi cseléggyi vót, az mindég elveszëtt ësz szályig,
abbú sosë sënkit së láttak többet. Még vót ëgy gyerëki is, a kit as së
tutták, hova lëtt.
A kirá ëcczër utazóbú tért haza, ëgy erdőszélënn tanát ëgy kis
árvalyánt. Hogy ő nekik nem vót ëcs csëpp së, a gyámjátú elkérte a kis
lyánt, azutánn hazavitte, oszt úgy tartották, mint csak a magokét.
Sërdűt a kis lyány, má nagyocska vót, a kocsis beleszeretëtt, de
nagyonn.
Ëcczër mëgy el a kirá, mongya a kocsisnak, hogy mënnyék vele, hajcsa a
lovat! a kocsis aszonta, hogy ő nem mëgy, mer ő beteg. A kirá csak
hítta, csak hitta, de a kocsis nem tágított. Nem is mënt el.
Tutta ő, hogy micsiná, vót ő neki eszi. Nem hatta otthonn a kiránét mëg
a lyánt magába. Fëltëtte, hogy a lyány akarhova mëgy, ő utánna, oszt
mëllesi, micsiná vele az asszony.
Hát csakugyan is, allyig mëgy el a kirá, a kiráné vitte a lyánt magával
a pinczébe. A kocsis lassan, pipiskëdve lépëgetëtt utánnok. Mënnek
bellyebb. Az asszony magáho vësz ëgy kötelet mëg ëgy bárdot, oszt húzza
a lyánt maga után ëgy vérës, merejű vérës kádho. Aszongya a lyánnak:
»tarcsd ide, a tőkére a fejed!« de a lyány hőköt mondott, nem tartotta.
Akkor a legény, a kocsis csak eléugrik, mëgkapja az asszont, oszt a
kötellel mëgkötözi amúgy magyarosann. Hát az a czurhó asszony mëg akarta
a szeretőjit ölnyi!
Fëlvitte a szobába azon mëgkötözve, oszt várta, még a kirá hazagyön.
Mikor a kirá mëggyött, mongya neki a kocsis, hogy mi történt. A kírá nem
hitte, még mérges vót érte. De mikor a szobába látta mëgkötözve,
összehivatta a főemberejit, hogy lássonak törvént a feleséginn. Azok
aszonták, hogy fël këll akasztanyi az olyan asszont, a ki az ártatlanok
vérit kivánnya. Fël is kötték az asszont ëgy suhadër agacsfára, onnat
horták szét a testyit a hollók mëg a varnyúk.
A kocsis mëg a lyánt elvëtte, azután aszonta a kirának, hogy ő hallotta
valami fekete várnak a hírit, a kibe ha bemëgy az ember, nem bir
kigyönnyi, ő mán nem bánnya, de mënnézi azt a várat, a szógálattal mëg
fëlmond. A kirá azt hitte, hogy a kocsissa csak bolondozik, eleintenn rá
së nézëtt a beszéggyire, de mikor látta, hogy a kocsis valóságosann el
akar mënnyi, tartóztatta szörnyenn. De a kocsisnak fëltëtt szándéka vót
az elmënés, nem maratt.
Elindútak, nem sokára a fekete várho érnek. Mihent a kapujánn beléptek,
az becsapódott utánnok. Odbe kerestek magoknak ëgy szobát, abba raktak
le húmiegymást, a mit magokkal hoztak. Épitëttek ők ott ëgy kis kápónát,
abba imátkozgattak egész nap is.
Az embër ëcczër mëgunnya ezt a nagy rabságot. Elhatározta, hogy ő má
mënnézi, mi van itt? mé nem lëhet innen kijutynyi? Mënt a sok szobánn
kerësztű-kossú, mikor a tizënkettegyikbe ér, lát benne a négy ódalánn
négy ajtót. Benéz mindëgyikënn, az utóssó szobába lát ëgy félënn fekete,
félënn fejir koporsót, mellette mëg ëgy rudat, a kinek az egyik végi
fejir, a másik fekete vót.
Gondolkozóba esëtt. »Mëllyiket üssem má mëg? a fejiret-ë vagy a
feketét?« Fëlfogta a rudat, a fejir végivel mëgütte a koporsó fejir
végit. A hogy mëgütte, a koporsó nagyot pattant, oszt kiugrott belűlle
ëgy fejir embër, a kinek csak a lába újja vót fekete.
Aszongya az embërnek: »de jó, hogy nem a feketét ütted mëg! esküggy mëg,
hogy azt sosë ütöd mëg!« Az embër mëgesküdött, hogy azt sosë ütyi mëg.
Akkor elmëntek ëgyütt a feleségihë, a kápónába jártak, békébe vótak,
éltek Istennek.
De a kocsis beleúnt ebbe az állapotba is hamarosann. Ecczër, mikor sënki
së látta, bemënt a tizënkettegyik szobába, a rúd fekete végivel ráütött
a koporsó fekete részire. Mingyá kiugrott belűlle ëgy fekete embër. »Hát
të most ütsz mëg engëm, hê!? mé ütted mëg elébb a fejiret?« monta neki a
fekete embër. »No má nem baj, gyerünk!« De má ekkorra a fejir embër odbe
az ő házokba mëv vót halva, úgy hozták vissza a koporsóba.
Mikor má ëgyübe szoktak, aszongya a fekete embër a kocsisnak: »ládd-ë,
ha të akarnád, ebbű a nagy fekete várbú de szép kasté lënne!« Aszongya
rá a kocsis: »hát magam së bánnám!« De allyig monta ki, mán al lëtt.
A kapunn csakúgy gyött be a sok hintó, szëbbné szëbb kisasszonyokkal.
Azok közű mëglát ëgyet a kocsis, kezdi dícsírnyi, hogy de szép! de
takaros! Aszongya a fekete: »szeretnéd?« »Szeretném, de nekëm van ám!«
»Öllyük mëg, jó?« »Jó!« Mëgis ölték. A kisasszony mingyá a kocsisé lëtt.
De a kocsis avval së vót beelégedve, másikot is mëszszeretëtt, emezt mëg
mëgölette, azután harmagyikot szeretëtt mëg, az előttevalót azt is
mëgölték ëgyütt.
Ezután a fekete embër mëgeskette, hogy a fejir embërt többet nem kőtyi
fël, a kocsis kész örömmel mëgesküdött.
Folyt oszt a dáridó, a dinom-dánom sokáig, a kocsis csak akkor kapott
eszihë, hogy látta, hogy a vár hogy sëtétëgyik, hogy vátozik el a szép
kasté mëg a sok kisasszony, de mëg akkor, mikor a fekete embër mëmmonta
neki, hogy itt lëssz nemsokára az utóssó itillet, úgy kécscségbe vót
esve, hogy az eszi së vót tán helyinn.
Szalatt a tizenkettegyik szobába, mëgütte a fejir embërt. De az csak
fëlült, nem akart lëgyönnyi. »Mé ütted mëg a feketét? nem mëgeskütté-ë
nekëm? mos má nem mënëk lë!« De a kocsis rimánkodott, hogy segiccsék
rajta, mer má el van kárhozva. »Segitëk rajtad, ha hécczër mëgesküdöl,
hogy a feketét többet nem ütöd mëg!« A kocsis féttyibe tán tizënhacczor
is mëgesküdött, hogy nem ütyi mëg többet a feketét.
Akkor a fejir embër kigyött a koporsóbú, a fekete mëg má fëlfordút, úgy
hozták vissza a koporsóba.
A fejir embër mëg aszongya a kocsisnak: »nagy bűn terhëlyi a të
lelkëdët, të el vagy kárhozva! Hanem, nézd csak amott van a hëgy
tetejinn ëgy száraz, leveletlen fa, ha të hét álló esztendeig térgyënn
csúszva a szádba hordod annak a tövire a vizet, még az ki nem ződű, ki
nem leveledzik, akkor mëttisztúsz, máskép nem! Hát cselekëggy, a hogy
jónak látod!«
A kocsis hét álló esztendeig horta térgyënn csúszva a szájába a vizet a
fa tövire, mikorra az kiződűt, kilevelesëdëtt, mëttisztút ő is,
visszamënt a kápónába, a hun a másik emberrel ëgyütt ének, ha mën nem
haltak, mém most is az Istennek.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. jan._