Hun vót, hun nem vót, a küszögönn innet vót, a kapunn túnat vót, ëgy pár
cseléd. Vót annak három lyánya.
Hogyún nagyonn szëgényëk vótak, elkütték a lyányokot szógálatba. Először
a letnagyobbat.
Süttek neki ëgy nagy hát bogácsát, azt a nyakába kötték, oszt útnak
eresztëtték.
Mënt a lyány, mënt, mëndëgét, má jó este vót, mikor beért ëgy erdőbe.
Hova fordúllyék ott abba a setéccségbe, nem ülhetëtt lë a fa alá. Mënt
árébb.
Nagysokára tanát ëgy rossz kis házat, ëgy rossz is ablak vót rajta,
azonn látott ëgy kis mécsët égnyi.
Odamënt, kopogtatott az ablakonn. De nem szót ki sënki. Kopogtatott
újfënt, de csak nem szót sënki.
Bizony bemënt. Szétnézëtt, nem vót odbe sënki, csak ëgy nagy macska
kuczorgott a kemëncze tetejinn.
Ásitott az egész ház, olyan üres vót. Nagyot sohajtott, leült,
kibontotta a batuját, kënyerezëtt. Kitëtte a sok bogácsát.
A macska is hogy látta, hogy az asztalonn van valami, lëkoncsorgott a
kemënczenyakrú, odasüntörgött[55] a lyánho, odadörgölődzött, mintha kért
vóna valamit. De a lyány rá së nézëtt, oszt hogy nem kapott sëmmit, a
macska is mënt fël, a honnat gyött, a nyakra.
A lyány mëg ott maratt ülve a lóczánn az asztal mellett.
Éfé tájba gyönnek az ajtóra.
»Tányírtalpam, lombosfarkam!
Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót.«
De a lyány csak mëghalt, hogy ezëkët a szavakot hallotta. Féttyibe nem
is nyitta ki az ajtót.
Az is oszt otki nem győzte várnyi, begyött.
Hát ëgy nagy lompos medve kuburczolt be a házba.
Mëllátta a lyánt az asztalszögletbe, odamënt, nem teketóriázott vele,
szétszaggatta, oszt mëgëtte.
Otthon a szülei csak várták, csak várták, de nem mënt a lyány.
Elkűtték a másik lyánt is, de az is csak új járt, mint az első.
Szétszaggatta a medve.
Elmënt a harmagyik is. Az is beért abba az erdőbe mëg abba a házba.
Allyig terepëdëtt lë az asztal mellé, a kemënczérű mingyá lëugrott a
macska, odamënt a lyánho, a ki má akkorra kibontotta a batuját. Muzsikát
a macska szépenn, mintha monta vóna neki, hogy »aggyá nekëm is!«
A lyány mëssajnáta a macskát, látta, hogy nincs itt sënki, a ki ënnyi
anna neki, széttört ëgy bogácsát, a felit oda tëtte neki az asztallábra.
A macska mëgëtte jóézűvenn. Azutánn fëlugrott az asztalra,
mëcscsávingatta[56] a farkát, oszt aszonta a lyánnak: »Hallod-ë, lyány!
të jót tëtté velem, most én is jót tëszek veled. A të nénnyeid mind itt
pusztút el, mer van itt ëgy nagy medve, a ki itt lakik, ebbe a házba, az
mindég éfékor jár haza, az szaggatta szét a të testvérjeidët is. De të,
tudod-ë, micsiná’? Maj, ha gyön haza éfékor, oszt mongya, hogy nyisd ki
az ajtót, nyisd ki szépenn, de á’ az ajtó hátáho, oszt mikor ő begyön,
të suhannyá ki, oszt mássz fël ëgy fára. A többit mëcs csak bízd rám!«
A lyány hogy mëgörűt ennek, maj hogy össze nem csókolta a macskát. Mëg
is fogatta, hogy út tësz.
Avval odahúzódott a lócza szögletyibe, oszt hogy nagyon ámos is vót,
elkezdëtt bókolnyi.
A hogy bókolt, a hogy bókolt, ëcczërcsak valaki zörömböl otki.
»Tányírtalpam, lombos farkam!
Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót!«
Fëlrëzzent a lyány, de eszibe jutott neki mingyá, a mit a macska
mondott. Az ajtó hátáho át, kinyitta az ajtót.
Hát maj hogy össze nem esëtt, mikor látta a nagy renyhe medvét. Az
bekullogott, ő mëg csak usgyi! ki az ajtónn, oszt fël ëgy fára, a ki oda
legközelebb esëtt.
De mëllátta ám a medve, hogy kiszalatt! utánna má nem mëhetëtt, ha a
macskát vëtte űzőbe. De jóval tëtt fël![57] Ráugrott a macska arra a
bozontos fejire, a szëmit mingyá kikaparta.
Kereshetëtt oszt a medve is, a kit akart, nem látott.
Akkor a macska íntëtt a lyánnak, al lëgyött a fárú, a macska ráült a
vállára, oszt úgy mëntek együtt.
Vándorok vótak, mëntek, mëndëgétek, tanátak ëgy këgyetlen rossz malmot.
»No! má ez olyan rossz, hogy ebbe tán embër së lakik! Ugyan
bemënnyünk-ë? Gyerünk be!«
Igy beszégettek ők ëgyütt.
Bemëntek.
Hát belőrű, olyan szép vót az, mint a mënyország!
Ott lakott ëgy mónár, a kinek a feleségi épenn kiterítve fekütt.
A lyány be akart oda ányi szógányi, de a mónár aszonta neki, hogy
szóllyék hónap, mer most gyászsza van neki.
A lyány a macskával kimëntek az erdőbe egy fa alá, ott pihentek egész
rëggelyig.
Másnap beállítottak újfënt. A mónár a lyánt mëg is fogatta mingyá.
Hogy a lyány mëg szép vót, a mónár mëg özvegy, mëttecczëttek ëgymásnak,
ëgy pár nap múva ëgyek lëttek. A mónár elvëtte a szép lyánt.
Lëtt is nekik nemsoká olyan szép fiok, hogy bámúta mind, a ki látta,
mint a csudaszarvast.
A gyerëk nyőtt, nevekëdëtt, má szép nagy vót. Elkűtte az apja világot
próbányi. Ő is úgy fogott az életbe: világpróbálással, hogy tuggya meg,
mi az élet!
A legény nem is szabadkozott, el vót tökélve, hogy ennek így këll
mëllënnyi.
Má mëhetëtt jó darabig, el is vót fáradva, mer azelőtt való écczaka mëg
nem is alutta ki magát, mikor ëgy erdő szélyihë ért, lëdőt egy bukor
alá. Nem soká hanyakodott a fűvönn, mer el vót esve[58] mindëni,
elalutt.
A hogy alutt, ámába mintha valaki mondott vóna neki valamit. Aszonta,
hogy »a szomszéd várasba van három szép királyány, azé most három kiráfi
verekëgyik mëg, ereggy csak oda, maj mëllásd: nekëd is jut ëgy!«
Tünődött ezënn az ámonn a legény soká. Igaz lëssz-ë, nem-ë? vagy csak az
álom incselkëdëtt vele? Gondolta magába, hogy ő úgyis olyan most, mint
az a vándormadár, a hova esik, odacsëppen, hát – mëppróbállya, hátha
csakugyann van az ámába valami.
Bemënt a várasba, ott elszegődött ëgy bótosho bótoslegénnek. Ott
kiruházkodott szépenn, szógát is tánn ëgy napot, de oszt mëszszökött.
Még lova mëg kargya nem vót, azt këlletëtt vóna még keritenyi!
Kerűt-fordút, benyitott ëgy gazdáho, az vagyonos embër vót, az adott
neki fëlszërszámozott lovat mëg kardot.
Mëvvót má mindën. Szép ruha is, ló is, kard is, csak még al lëgyék igaz,
hogy a királyány az ő feleségi lëssz!
Másnap hajnaltájba elmënt a kirá palotája elejbe, ott bekopogtatott a
kapunn.
Beeresztëtték.
A tërnáczonn má ott ült akkor a három lyán, várták a kiráfiakot. De
mikor a letkisebb a mónár fiát mëllátta, olyan szépnek tanáta, úgy
mëszszerette, hogy a koszorúját mingyá ráhajította, ëgyúttal mëg is
monta, ő érte akar në is verekëggyënek, mer akarki győz, ő úgyis csak
azé az ëgyé lëssz!
A kirá a hogy ezt hallotta, a lyányát mëppiszkolta csúnyáú, hogy mit
gondol ilyen sëhonnaiho mënnyi?! nem tuggya, hogy ő rája itt kiráfiak
várakoznak? De a lyány csak, hogy ő neki más ússë këll!
– Jó, hát akkor mënnyetëk ëbadóba, nekëm itthonn nem lësztëk. Aló,
kifele innet!
A kirá elcsapta a lyányát, búsút is nagyon a lyány, de a mónár fiu
tűresztelte, hogy sosë búsúlylyék, van nekik otthon házok, maj mëgélnek
ők abba. Rá së gondollyék arra a farígy[59] apjára! erdőbe laknak, szép
ződ fák alatt, minő jó sorok lëssz nekik ottan!
A lyány nagysokára mëvvigasztalódott, különösen, mikor az öreg mónárho
értek, mer otthon nagyonn szívesenn fogták.
Azután ëgybekeltek, lagzit tëttek, boldogok lëttek, mém most is ének, ha
mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsától. Lejegyzési ideje: 1903.
november._