Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak vót három lyánya.
Azok a lyányok olyanok vótak, hogy minden écczaka elnyőttek háromszáz
pár czipét. Az apjok nem győzte má czipével őköt, de csakugyann a fene
së győzné, hát kihirdette az országba, hogy a ki nyomára tunna gyönni,
hogy a lyányok hun nyövik el azt a tengër czipét, azé lëssz a
letfiatalabb lyánya mëg a feli kirásága.
Mëghallotta a hírt ëgy kondás, aszongya az annyának, hogy ő
mëppróbákozik vele. »Jó van! – aszongya az annya – adok nekëd olyan
subát, a kibe a letsëtétebb écczaka is mëllátnak, mëg olyan csuhát, a
kibe sosë sënki mën nem lát. Azutáng ëgy pár bocskort, a ki olyan
sebësenn visz, hogy ha má az ëgyikët fëlhúzod is, kiabányi këll neki,
hogy »hó! te hó! ne mënny még!««
A kondás fël is őtözött, vitte magával a ruhákot is, mëg a bocskort is.
Elindút, nemsokára oda is ért a kiráho. Az udvarba állott
kilenczvenkilencz hëgyës karó, azon kilenczvenkilencz embërfej állott.
Odaköszön a kirának, oszt elmongya, hogy mísmi járatba van ő. A kirá
aszongya rá, hogy »jó, de oszt ura lëgyé a válalatodnak, mer látod-ë,
kilenczvenkilencz emberfej van itt, a kik hiába tróbákoztak, ettéd lëssz
a százagyik, ha nem tuccz embër lënnyi!«
A kondás válalta, hogy ő nyomára gyön a dolognak akarhogy is.
Elgyött az este, a kondás lëfekütt. A három kirákisasszony mëg má készűt
az útra. Mikor má készenn vótak, odaátak a kondás fëlé, oszt rákezték:
»Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap rëggel karón lëssz a fejed!«
De a kondás nem alutt, csak azt várta, hogy indúllyanak a kisasszonyok.
Mikor elindútak, fëlvëtte ő is a látatlanná tévő csuhát, utánnok! A
lyányok hattyúképibe szátak.
Mëntek sebësenn, a kondás má izzadt is a csuhába.
Ëcczër elérnek ëgy ezüsterdőbe, ott a kútná a három hattyú mëgáll,
mindënkinek vót ott a kút rovátkáján ëgy-ëgy ezüstpuhár, itt mindëgyik,
odamënt a kondás is, ő is itt ëgy jót, avval utánnok.
Nemsokára beértek ëgy rézerdőbe, a hattyúk a kútná ittak a három
aranpuhárbú, a kondás is szomjan vót, jó esëtt neki a fáin aranpuhárbú,
oszt mëntek tovább.
Harmacczorra beértek ëgy gyémánterdőbe. Szokás szërint a hattyúk
mëgállanak a kútná, mindëgyik iszik a maga külön gyémántpoharábú, a
kondás is szintazonszërint. De mikor a kondás el akart gyönnyi, hogy a
lyányok utánn mëgy, a letkisebbét szájával lëfele fordította.
Szátak oszt, mint a rossz. Mënt ám utánnok a kondás is, úgy loholt a
csuhába, mint ëcs csuhás barát.
Kisvártatva ëgy palotáho értek. A hattyúk ott mërrázkóttak, lyányoké
vátoztak, oszt mëntek be ëgënyesenn a házba. A kondás látatlanú
mindenütt utánnok.
A vocsora má készen várta őköt. Ëttek is, mint a farkas, a ki ënnyivalót
së látott. A kondás odaült, ő is ëtt velëk.
Mikor vocsoráztak, a kondás gondolta, hoj jó lëssz innen valami jelt
elvinnyi, mer hátha el së hiszik, hogy ő itt járt. Innen is, onnan is
fëlvëtt hun ëgy arankést, hun ëgy ezüstvillát, hun ëgy gyémántkanát,
oszt csapta be a csuhaújjba.
A vocsora végeztyivel a két nagyobb lyány odamënt a bőcsőkhő, a nagyobb
kettőt, a kisebb mëg ëgy gyerëkët a karjára vëtt, oszt szoptatott. Azok
a gyerëkëk má az ő gyerëkejik vót. A letkisebb még ott enyelgëtt ëgy
fiatalembërrel.
Mikor má a szoptatás is mëvvót, készűtek a tánczra, a kondás nem
teketóriázott, csak fogta fël két bőcsőt, a kibe a gyerëkëk feküttek, be
őköt is a csuhaújjba a kanáho mëg a villáho.
A lyányok mëg hozzáfogtak a tánczho.
Sürgöttek, mint a forgószé, járták a bolongyát, el is nyőtt a lábokonn
mindën tánczná ëgy pár czipe. Vót ott fiatalembër vagy százigváló, azok
mind mettánczoltatták a kisasszonyokat úgy, hogy a három lyánná, mikor
mind a százann mettánczoltatták, elnyőtt a háromszáz pár czipe.
Má hajnalodott is otki, a lyányok garmadába hánták a sok elnyőtt cipét,
vót má ott miliomig való is, a mënnyit má azok elnyőttek.
A kondás odament a sok czipéhë, háromszázat be azok közű is a csuhujjba.
A fene së látta, tëhetëtt vóna, a mënnyi csak jóesik.
A lyányok má épen búcsúzkottak, kívël átak a pitartajtóba, a kondás is
az ajtó mellé húzóczkodott, hogy këllő időbe ott në haggya a három
lyány.
Végre indulásra készenn vótak.
A három lyány csak mërrázkógyik, rögtön hattyúé vályik, oszt vëszi az
úttyát ëgënyest hazafele.
A hogy mënnek az erdőkbe a kutakná mindëgyikné mëgátak, a gyémánterdőbe
a letkisebb eszrevëtte, hogy az ő puhara fenekivel van fëlfele,
mëgihett, hogy »jaj! biztosan gyött itt utánnunk valaki!« »Dehogy gyött,
dehogy gyött! – montták az öregebbek, – biztosan magad tëtted úgy, oszt
most elfelejkëzté!« Allyig tutták a lyánt lëcsitítanyi.
A kondás mëg, a mëly kútná csak elgyöttek, a puharakot mind elrakta.
Gondolta magába: »no, lyányok! mos tagaggyátok hát mëg, hogy én nem
láttalak bennetëkët!«
Avval ő jó előre sietëtt, sokkal hamarabb hazaért, mint a lyányok. Este
vót, ledőt ëgy ágyra, a mëlyikënn az azelőtt való este hát. Nemsokára
hazagyöttek a lyányok is, azok azt tutták, hogy a kondás nem tud sëmmit
arrú, a hun ők vótak, látták, hogy most is alszik, biztosra vëtték, hogy
ez is má a karóra jut százagyiknak. Mëgint rákezték az ágya fëlëtt:
»Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap reggel karón lëssz a fejed!«
De a kondásnak jó esëtt az álom, alutt is, mint a tej, másnap rëggel
arrú az ódalárú kelt fël, a mëlyikënn még este alutt.
Allyig pitymalodott, má hívatta a kirá. »No, fiam! hát most má számolly
be: ettéd lësz-ë a lyányom felikiráságomval, vagy a karónn lëssz a
fejed!?« »Hát, fëlséges kirá! gráczia fejemnek! én mindënt tudok! én
nyomára gyöttem mindënnek: mére járnak? hova mënnek? micsinának? hun
nyövik el a sok czipe?!« Avval elmonta végig-hosszig az erdőköt,
kutakot, a palotát, mëm mindent, a mit csak látott. Azután aszonta, hogy
»ha mém mos së hiszi fëlségëd, hogy mindënt tudok!« – akkor csak benyút
a csuhújjba, elévëtte a kanát, kést, villát, a bőcsőköt gyerëkëstű, a
puharakot, a czipéket mind – »hát ëhën vannak-ë! ezëkkel ëttek, ezëkët
szoptatták, ezëkbe tánczoltak, ezëkbű mëg ittak. Ez a két gyerëk a két
letnagyobb lyányáé, kérdëzze csak mëg őköt, hivassa be, hogy
elválallyák-é magokénak?«
Akkor a kirá lehivatta a két lyánt, mëgkérdëzte, hogy igaz-ë az, a mit
ez a kondás mond? Először tagatták, de hogy ott hátok mellett a bőcsőbű
rívást hallottak, odanéztek, mëgösmerték, hogy a saját tulajdon
gyerëkik, ríva fakattak, hogy »kedves apám! bocsássék mëg, ha má mink
kurvák lëttünk! többet ilyent nem tëszünk!«
De a kirá nem këgyelmezëtt, ökörrel szaggattatta szét őköt.
A kondásnak mëg odatta a letkisebb lyányát, mëg a felikiráságát.
A fiatalok mëgesküttek, oszt nagyon – de nagyon boldogok lëttek. Még tán
most is ének, ha mên nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől.
Lejegyzési idő: 1903. deczember._