Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráfi. Az a kiráfi lëvëtette
magát három arczképbe, a három képet elkűtte három királyánnak, hogy
nézzék mëg, minő ő, hogy elgyönnek-ë hozzá. De a kiráfi egész
czigányosan, ripacsos arccal vëtette lë magát, olyan vót, mint ëgy
valóságos czigány.
Az első királyány azt üzente, hogy ha a világon több nem vóna, së mënne
el hozzá, a másogyik, hogy a sáros csizsmáját së türűné mëg benne, a
harmagyik mëg, hogy elmënt vóna, ha épen most mëg nem kérték vóna.
Hát így a kiráfit jó kifizették.
»Mëgállyatok csak!« gondolta magában, »majd adok én nektëk!«
Avval fogta magát, fëlőtözött czigánylegénynek. Elmënt az első királyány
apjának az udvarába. Ott beszegődött muzsikusnak, mer szépen tudott
muzsikányi.
A királyány alyig látta, hallotta ëcczër-kécczër, nagyon mëszszerette.
Kérte is az apját, eressze őt ki a muzsikusho, hagy hallgasson mëg ëgy
pár szép nótát. Az apja nem gondolt semmit, kieresztëtte.
Ott a lyány bevallotta neki, hogy minő nagyon szeretyi mëg biztatta,
hogy szökjönek mëg ëgyütt.
Úgyis vót. A kapuféfátú së búcsúztak el, csak elmëntek loppa.
A czigánylegény abba a városba mënt vele, a hun az apja is lakott. Ott,
mit vót mit tënnyi? ényi mëg ënnyi këll, cserepedényárolásba fogtak.
Kipakolt a királyány a piacz közepire, sorba rakta a sok butykost,
korsót, szélkét, kantát, csëmpét, miegymást, a mit a fazëkasok szoktak
árolynyi. Várta a vevőt, csipejire tëtte a két kézit, oszt nagy
hëgyësenn úgy átt ott a közepibe.
A czigánylegény mëg – mámint a kiráfi – beszét a kocsisokkal, hogy
mënnyënek a piaczra, ott ëgy lyány cserepedént árol, në nézzënek së
Istent, së embërt, csak gázollyák össze az edént mind.
Úgyis vót. A kocsis összetörette a sok edént ëgy csëppig.
Hazamëgy a kiráfi, az asszony rí otthon keservesen. »Mi bajod, hé!?«
»Hát ëgy részëg kocsis az edént mind összetörette, ëgye mëg a zíz a
fajtáját!« oszt elévett ëgy csëmpét, hogy csak am maradt mëg az egészbű.
»No hát, aszongya a czigánylegény, má ehhë nincs szërëncsénk, másho kell
látynyi.«
Akkor a lyány ëgy jó gazdahêre elát szógállónak. Mongya neki a
czigánylegény, hogy neki is hozzék má estére valami ënnyivalót, mer
azonn a helyënn mëg épenn lagzi vót. »Jó van, asszongya az asszon, maj
hozok! felkötöm a szoknyám, oszt telerakom mindënvel!«
A legény mëg ezután odament a lakodalmas házho. Beszét a vőfélyëkkel,
hogy van itt ëgy új szógálló, szép lyány, estére el në eresszék an nékű,
hogy jó mën në tánczoltassák.
Hát csakugyan is, mer a lyány má jó mëgpakolta a szoknyát, mikor a
vőfélyëk elvitték tánczolnyi. Húzóczkodott a lyány, hogy ő nem tánczol,
mer a feji fáj, de nem hasznát sëmmit, mer úgy mëssürgették, hogy a sok
bëgre, a ki káposztával, hússal mëg kásával vót tele, mind feldőt a
szoknyájába.
Hej! sohajgatott a lyány, mikor eleresztëtték, »jó vagyunk má mëgínt!
mos má mit viszëk haza?« De csak hazamënt. Kérdëzi a czigállegén, hogy
»hát nekëm mit hoztá?« Eléatta oszt a lyány a panaszt, hogy telerakta ő
a szoknyáját, oszt hogy mëssürgették őt a vőfélyek! verje mëg őköt az
Isten! – A legén mëg csak nevetett.
Aszongya akkor neki: »Tudod-ë, mit? eregy të a királyi udvarba
szógállónak, ott táng több szërëncséd lësz!«
A lyánt fël is fogadták.
A czigállegény pegyig suttyomba elmënt vadásznyi, mire hazagyött, má
kiráfinak vót őtözve.
Mikor ebédelt, behívatta magáho a szógállót, má mint a királyánt, oszt
maga mellé ültette az asztalho, de má akkorra a tába tëtte a gyűrőt, a
mit a királyántú kapott ajándékba.
A hogy szëttek, ëpen a lyány kanájába csürdűt mëg a gyűrő. Ki vëszi: mi
lëhet a? – hát mëgösmerte a maga gyűrőjit.
Akkor a kiráfi elmonta, hogy »ládd-ë, aszontad, hogy nem gyönné hozzám,
ha ëgyeb nem vóna a világonn, oszt még szógállónak is tëttelek! No de
most őtözz fël szépenn, esküggyünk mëg!«
Úgy is vót. Mëgesküttek, boldogok lëttek, most is ének, ha mán mën nem
haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt
asszonytól. Lejegyzési idő: 1903. deczember._