Hun vót, hun nem vót, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis
ház, ëgyiknek së vót së ódala, së kéménnyi, vót a világonn ëgy kirá,
annak mëg három lyánya. A letkisebbet Zsófinak hítták.
Ëcczër a kirának el këllëtt mënnyi a háborúba. Elévëtt három koszorót
mëg három madarat. Aszonta a lyányajinak:
– Hallyátok-ë! itt hagyok mindënkinek ëgy-ëgy koszorót mëg ëgy-ëgy
madarat, de mire elégyövök, a koszoró is, mëg a madár is olyan lëgyék,
mint most. Jó vigyázzatok magatokra!
Avval a kirá elmënt.
A lyányok mës së ámották, mé hatta nekik az apjok a koszorót mëg a
madarat! csak Zsófi sejtëtte, de nem szót a nénnyeinek sëmminőt.
A szomszéd várasba lakott ëgy herczeg, az mëttutta, hogy az öreg kirá
háborúba mënt, ellátogatott a kirákisasszonyokho. Elkeztek kártyáznyi.
De úgy, hogy ha valamelyik lyány veszt, az a herczegé lëssz!
A lyányokot csakhamar elnyerte a herczeg. A két idősebbet mëg is kapta,
de Okos Zsófinak vót eszi, mikor a herceg monta neki, hogy vessën ágyat,
ő kivitte a fejelet mëg a dunnát a përvétába,[53] ott vetëtt neki ágyat.
Allyig hogy belefekütt a herczeg, csak zu! lë a czukmisba! A hátárú mind
lëmënt a bőr, úgy mëgütte magát, ha mëg nem igyekëzëtt vóna, ott fút
vóna bele. De valahogy kiúszott a Dunába, oszt nagynehezen csak hazaért.
De otthonn főtt a feji: micsinállyék ő evvel az Okos Zsófival, a mé így
átmënt rajta!? Irt ëgy levelet a két nagyobb kisasszonnak, hogy kűggyék
el hozzá Zsófit boré! így oszt majd elláttya a baját.
Okos Zsófit a nénnyei csakugyan elkűtte a herczeghë.
Zsófi tutta, mi töri a herczegët! fëlvëtte a pinczemestër ruháját,
elmënt a szomszédvárasba, ëgënyesenn be a herczeg pincéjibe. A kik
látták, nem merték mëszszólítanyi, hogyím pincemestëri ruha vót rajta. Ő
mëg csapra vëtte a hordókot, tonnákot mind, a bort eresztëtte ki a
fődre. Az ajtóra mëg fölírta, hogy:
Okos Zsofi, ki ezt cselekëdte,
Többször is cselekszi,
Ha az Isten úgy engedi!
Avval szëmibe vágta a kalapot, oszt mënt haza a zsebibe az üveg borral.
Zsófinak má csak hideg nyomát ütték, mikor eszrevëtték, hogy a sok drága
jó bor mind odavan! Jaj! de mérges vót a herczeg, maj mëgëtte magát!
Fogta magát, levelet írt újontann a lyányoknak, kogy kűggyék el Zsófit
ételé.
Zsófi fëlőtözött szakácsnak, bemënt a konyhába, fëlvëtt ëgy fazék étëlt,
oszt vitte ki. Odbe kérdëzték hogy hova viszi? Akkor oszt elmonta, hogy
őt most fogatta a herczeg, az ételt azé viszi, mer most ezt áhította mëg
az úr. Jó van! beleëgyeztek.
Mikor az ajtóba ért Zsófi, kivëtte zsebibű a krétát, fëlírta az ajtóra
mëgint, hogy:
Okos Zsófi, ki ezt cselekëdte,
Máskor is cselekszi,
Ha az Isten mëgengedi!
A herczeg ép akkor mënt lë a konyhába, mikor Zsófi elillantott. Monták
neki, hogy »az úrnak mëg most vitték az ételt, mënnyék má, mer majd
elhívël!«
– Kinek? – monta a herczeg
– Hát magának!
– Kicsoda!?
– Egy lyánképű szakács!
No, a herczeg maj szétrágta őköt.
– ’Isz’ Okos Zsófi vót a! – de mondott hozzá olyanokat, hogy maj
lëszakadt a ház.
»Harmacczorra vályik mëg!« – monta a herczeg.
Avval leült, levelet írt a kisasszonyoknak, hogy az a kutya Zsófi mëgint
kikerűte a kézit; kűggyék el körtéé!
Zsófinak mos së këllëtt kécczër mondanyi, őtözött, oszt mënt. Mikor
beért a kerbe, nem látott sënkifélit së. Ott vót a sok szëbbnë szëbb
gyömőcsfa, alma, szilva, körte. A legszëbb körtefát kiválasztotta, oszt
fëlmászott rá. Igën ám! de mikor szakajtanyi akart belűlle, a körte mind
mëccsëndűt, mer a fánn csëngő körték vótak! a herczeg eszrevëtte, mingyá
ott termëtt a fa alatt.
– No! Okos Zsófi! mëvvaggy má! gyere csak lë a fárú.
– Hát mé në mënnék! bizol lë mënëk! lë is mënt.
Akkor aszongya a herczeg Zsófinak:
– No! Zsófi! të má sokszor kibántá velem, gyere, ott van ëgy hanapé,
ülly csak rá!
Vót a kerbe má jó előre odakészítve ëgy borotvás kanapé, ha valaki abba
beleült, úgy összevagdalta, mintha mëkköpölyözték vóna.
Zsófi nem ült rá. Aszonta:
– Mutassa mëg elsőbb maga, azutánn oszt majd beleülök én is!
A herczeg mëffëlejtkezëtt magárú, beleült. Zsófi mëg odalépëtt, oszt jó
rányomta a herczeg hátát a kanapéra.
Vót jajgatás mëg jajgatás, a háta csupa seb mëg csupa vér vót. Zsófi
fëlírta a versit a kanapé hátára, oszt mënt kifele, mint a kit
kergetnek. A herczegët mëg úgy vitték be lepedőbe.
Okos Zsófi kívël az útonn tanákozott a kirá orvosával, elkérte tűlle a
ruhát, mer agyonn akarják ütnyi. Az orvos odatta. Zsófinak së këllëtt
ëgyeb, mënt be ëgënyesenn a herczeghë.
– Hallottam, hogy beteg a herczeg, begyöttem, mondok, hogy hátha tunnék
rajta segítenyi!
Hű! szívesenn fogták!
– Hozzonak csak ëgy tonna mézet, három ablaküvegët, mëg ëgy dunna
pëlyhët! de sebësenn!
Mikor mëvvitték neki, a szobábú mindënkit kiutasított, ő mëg az üvegët
összetörte apróra, belekavarta a mézbe, abba belenyomkodta a pëlyhët,
avval kente be a herczeg hátát, de jó vastagonn!
A herczegët a fene is ëtte, úgy csípte az orvosság. Még betegebb lëtt
tűlle, mint a borotvakanapétú!
Zsófi a szobaajtóra mëgint fëlírta:
Okos Zsófi, ki ezt cselekëdte,
Többször is cselekszi,
Ha az Isten mëgengedi!
De nem dévánkozott sokáig, ha inalt hazafele, a hogy birt, mikor a
herczegët má jó mëgkente.
Ott mëg fël vót fordúva az egész ház a nagy ordítástú. A herczeg
jajgatott, a hogy a maga orvosa szëtte ki a hátábú az üvegët mëg a
pëlyhët, de az az átkozott méz nagyon beleragasztotta mindakettőt. A
herczeg allyig birt fëlgyógyúnyi olyan beteg vót! épen, hogy
mëvvallotta!
Hej! fájt is a foga Okos Zsófira! csak ëcczër mëgfoghatná!
Akkorra má a háborúbú hazagyött a lyányok apja, az öreg kirá is. Első
dóga vót számonkérnyi a lyányoktú a koszorót mëg a madarat. A két
nagyobbé a koszoró el vót száradva, a madár mëg olyan vót, mint az ülős
tyúk, allyig vót. De a Zsófi koszorója épenn olyan friss, a madara is
olyan víg vót, mint mikor az apja odatta neki. Igën ám, mer ő mëgőrzötte
a szüzességit!
A két nagyobb lyánt az apja elcsukatta, Zsófit mëg mëgkérte a herceg,
oszt el is vëtte.
Má jó félesztendeig éltek ëgyütt, ëcczër Okos Zsófi mëssejdítëtte, hogy
az ura el akarja őtet vesztenyi. Csinátatott a czukrászszal épen olyan
bábut, mint ő maga, de belőrű üresset, oszt mëgtőtötte alkörmössel.
Mikor készenn lëtt, haza vitette, lefektette az ágyába. Ő mëg – vót az
ágya fëlëtt ëgy nagy Máriakép – annak a hátáho húzódott.
Nemsoká gyött az ura ëgy nagy fejszével, látta, hogy az asszony ott
fekszik az ágyba, püff! oda neki! a bábú mingyá ezër darabra szakadt, az
alkörmösbű mëg ëgy csëpp a szájára csëppent. Mikor érzëtte, hogy minő
édës, lëborút a Máriakép elejbe:
– Jaj! mit csinátam! kedves feleségem! agyonüttelek, oszt még a vérëd is
olyan édës, mint a méz! jaj! jaj! szűz Máriám! légy segíccségëmre! mit
tëttem! mit tëttem!
Akkor Okos Zsófi mësszólalt a kép hátábú, mintha Mária szóna:
– Ereggy, oszt csúszszá térgyënn a vár körű, akkor mëbbocsájtok!
A herczegnek mit vót mit tënnyi? mënt, oszt csúszott térgyënn a vár
körű.
Zsófi mëg lëgyött a képbű, befekütt az ágyba, ott várta az urát.
Az mëg is gyött nem nagyon soká, de má a térgyinn ëgy csëpp bőr së vót!
De maj hanyattvágódott, mikor a feleségit az ágyba látta, hogy sëmmi
baja sincs. Nem tutta fëlérnyi észszel. Oszt Zsófi mëg még a tetejibe
mindég csak azt sohajgatta:
– Jaj! de nagyot aludtam!
A herczeg látta, hogy ő má në tëgyék fël Zsófival, mer ő az, a ki
rajtaveszt, odamënt, bocsánatot kért tűlle, hogy többet olyat nem tësz.
Zsófi mëbbocsájtott.
Akkor oszt újra mëgesküttek, boldogok lëttek.
Még most is élnek, ha eggyig mën nem haltak.
_Puszta-Hanyi, Hevesvármegye. özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzés ideje:
1904. január._