Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Az a pár cseléd hét
gyerëkkel vót. Nagyonn szëgényëk vótak.
Mikor má jó fëlnyőttek, aszonták nekik:
– Mos má ereggyetëk, házasoggyatok mëg, oszt éllyetëk, a hogy tudtok!
Evvel a szép kis biztatással elindútak oszt a világnak. Aggyig mëntek,
aggyig mëntek, még csak olyan házra nem tanátak, a hun hét lyány vót.
Mer minnyájan azt akarták, hogy mind a hetenn ëgy hêrű házasoggyanak.
Ők ott mëmmonták, hogy mismit akarnak! – biz ők házasonnyi szeretnének!
De ott aszonták nekik:
– Itt mindën lyánnak van ëgy lova, tík mëg sëmmitlenëk vattok. Aggyíg,
még nektëk is nem lëssz letalább ëgy-ëgy lovatok, ide së gyertëk!
Jó kifizették őköt, am mán igaz, de a hét gyerëk belátta, hogy igazok
van, mer nekik csakugyan nincs sëmmijik së. Indútak oszt más útra lovat
szërzenyi.
A hogy mënnek, mëndëgének, a letkisebb gyerëk látott az útonn ëgy
libacsontot. Rávágott a bottyával, hát gyönyörű szép ló lëtt belűlle!
Mëgy árébb, lát ëgy muczicsontot,[49] rávág arra is, abbú is ló lëtt.
Azután tanát ő mindënfajta csontot, mindbű ló lëtt. Igy gyött ez, míg
hat ló nem lëtt.
Mënnek még árébb, a gyerëk a patakba lócsontot vëtt észre, rávágott a
bottyával, abbú meg tátos lëtt, – boszorkányló.