Avval elmëntek háztűznéznyi másocczor.
Napközbe a tátos odahítta magáho a gazdáját, a letkisebb legént,
aszongya neki:
– Kedves gazdám! baj vár itt rátok! de mondok én ëgyet: ha lëfekszëtëk,
az asszony lovait cserédd ki az ettë lovaitokkal, azutánn a
testvérjeidët fektesd oda, a hun a hét lyány fekszik, a lyányokot mëg
oda, a hun a testvérjeid vótak! de így tëdd, mer máskép végetëk van!
A letkisebb legény mëgfogatta a szép szót. Mikor lëfeküdtek, úgy tëtt, a
hogy a ló mëghatta neki.
A hogy a rëggel elgyött, fëlkeltek jókor, elgyöttek onnat. Az asszony
akkor még aludt.
Mikor ezëk má jó messzi jártak, akkor látta az asszony, hogy a saját
tulajdon lyányait mëg lovait végezte ki. Dújt-fújt, azt së tutta
mérgibe, micsinállyék!
– Hej! csak mëgfoghatnám őköt! csak mëgfoghatnám! majd annék én nekik! –
mondogatta magába.
De hun vótak má azok akkor!
A letkisebb gyerëk utközbe elmaradt a többiektű, külön utonn mënt.
A hogy mënnek, mëndëgének, aszongya a tátos:
– Hallod-ë, kedves gazdám! ezënn az útonn të së në láss, së në hally! ha
eszrevëszël valamit, në szó rúlla sëmmit!
– Jó van, út tëszëk! monta a legény.
Ballagnak ők szépen. Ëcczërcsak a legény mëglát az útonn ëgy
aranhajszálat. Aszongya:
– Ennye! kedves lovam! de szép aranhajszál! de jó vóna fëlvënnyi! vëgyük
fël!
Mëgharagudott a kis ló.
– Ládd! nem mëmmontam, hogy së në láss, së në hally? má fël këll vënnyi,
mer ha otthaggyuk, még nagyobb baj!
Fël is vëtték.
Nemsokára mëglát a legény ëgy arankacsatollyút, a tátos bosszúságára azt
is fël këllëtt vennyi.
Harmacczorra ëgy arampatkóra akadtak, de má mikor ezt is mëllátta a
legény, mérgibe olyat fútt a tátos, hogy a patkó is majd elolvadt tűlle.
Azé azt is fëlvëtték.
Mëntek továdabb. Úttyok ëgy kirá udvarába vitt. Ott elmonta a legény,
hogy mismit tanát ő!? ëgy aranhajszálat, ëgy arankacsatollyút mëg ëgy
arampatkót!
Aszongya neki a kirá:
– No! ha azt a királyánt, a kinek a fejirű ez a hajszál való, el nem
hozod, végi az életëdnek!
Mëgijedt a legény! bánta mán nagyonn, hogy eldicsekëdëtt.
Kimënt a lováho, tanácsot kért tűlle. Az aszonta, hogy a királyány annak
az asszonnak a hatalmába van, a hun lyánkérőbe vótak, ap pegyig
boszorkány, letjobb lëssz, ha fëlőtözik bótoslegénnek, oszt elmëgy oda
árolnyi valamit.
Úgyis vót. A legény vëtt ëgy vég kanaváczot, fëlőtözött bótoslegénnek,
fëlült a lóra, oszt mënt.
A boszorkány ëpenn otthon vót. Kínáta ő a kanaváczot ócsóé; ha mind
mëvvëszi, még ócsóbban adja!
Mëg is vëtte az asszony mind az egész véget, de nagy pézi vót, a legény
mëg nem tudta fëlvátanyi, hát elszaladt az asszony a bótba vátanyi.
De még ő odajárt, azalatt a legény bemënt a kerbe, ott ült a királyány
ëgy fa alatt, a legény csak ölibe kapta, fëlült a lóra, avval szát.
Mikor hazaér az asszony, láttya, hogy nincs bótoslegény, de së
királyány! majd mëgölte a mérëg. De fëltëtte magába, hogy máskor majd
okosabb lëssz!
A legény mëg vitte a királyányt, a kirá örűt nagyonn, de nem mutatta.
Má azt hitte a legény, hogy ezutánn maj csak mëgnyugszik, mikor hallya a
királyántú, hogy ő neki aggyig nincsen maradása, míg azt az arankacsát,
a kinek a farkábú való az a tollyú, el nem hozzák!
Kapott ezënn a kirá:
– Jó van! csak hagy mënnyék! letalább nem lopja itten a napot!
Ki is atta a parancsot mingyá, hogy »itt lëgyék az az arankacsa, mer
máskép így mëg amúgy!«
A legént most is a tátos mëntëtte ki a bajábú. Aszonta neki:
– Lëgyé juhász, árollyá jubőrt, így majd nem ösmer mëg a vén boszorkány!
Úgyis vót. A legény lecsulyhította a kalapját, kampósbotot keresëtt,
oszt olyan juhász pëndërëdëtt belűlle, hogy ő maga së ösmert magára.
Akkor fëlült a lovára, oszt hajdë! ëgy-kettőre ott termëtt.
Elkezgyi kiabányi a ház előtt:
– Jubőrt vëgyëneek! jubőrt vëgyëneek! de nagyonn monta, hogy mëghallyák
odabe.
Mëg is hallották. Kinéz az öregasszony, láttya, hogy csakugyan jubőrt
árolnak. Épenn kis bundát akart magának csinátatynyi, de jubőrt sëhun së
tanát, most hát vëhet, ha akar!
Kérdëzőskögyik az ára felő, hogy hogy’ aggya?
Az aszongya, hogy:
– Darabja ëgy híja öt forint!
– Egy híja öt forint? nagyonn drága lëssz a! engeggyék lë belűlle
valamit!
De an nem engedëtt a szentnek së. Mëttapongatta az asszony a bőrt,
látta, hogy jó.
– Eh! vëszëk én ebbű! – Várjék, a még bemënëk a pézé!
Az asszony befordút, a legény mëg – má mint a juhász – lëmászott ëgy
létrán a kútba, abba vót az arankacsa, begyugta a szűri újjába, avval
usgyi! mënt, a mére látott.
Gyön az asszony is kifele, láttya, hogy nincsen juhász. »Hova lëtt?« El
nem tudta gondolnyi. A hogy keresi, keresi, ëcczër csak az eszihë kap,
mëgy a kútho. De mán hasztalan: az arankacsa odavót!
– No! hogy a főd emíssze mëg azt a büdös kutyát! hogy az törtinnyék
vele, a mit én gondolok! – így beszégetëtt magába.
De má akkor igën otthon járt a legény az arankacsával.
Otthonn is vót, de mintha sëmmit së tëtt vóna, úgy fogadták. A kirá
mingyá parancsot adott neki: hozza el azt a paripát, a kirű az arampatkó
való!
Mëgesëtt szëgény fejinek! Má ő neki sosë lëgyék maradása? éjjel-nappal
útba lëgyék az ő nagy gungyával? sosë pihennyék? – de nem ért az a
gondolkodás sëmmit, hasztalan, ha mënnyi këllëtt!
A tátos má várta az ëstállóba.
– Në búsú, kedves gazdám! még engëm láccz! szërëzz hamarosan hét
bivalybőrt, szurkozd össze őköt, tëdd a hátamra, oszt gyerünk!
Mikor készenn lëttek, indútak.
Mëntek, mëndëgétek. Valahogy száz méfődet elhattak, mëgát a tátos ëgy
árokba. Nyerítëtt hármat olyant, hogy még a falevelek is hútak tűlle. A
legény mëg kézbe vëtte a kantárt, hogy készenn lëgyën vele. Mikor a
tátos harmagyikszor is elnyerítëtte magát, gyött az aramparipa sebësenn,
mint a szél. Valahogy hozzájok ér, a legény odavágja a kantárt,
mëgfogja, oszt köti a tátosho.
Akkorára odaért az aranyménës is, ők mëntëk, a ménës mëg utánnok.
Nemsokára hazaértek.
Mëgörűt a kirá: mos má övé lëssz a királyány! a legény kihúzta a lábábú
a tövisket![50] Mënt is a lyánho, hogy itt van má mindën, most má ëgyek
lëhetnek!
De a lyány nem át kötelnek, aszonta, hogy ő aggyig nem, még azokot a
lovakot mëg nem feji valaki.
A kirának csak ëgy szavába kerűt, hetvenhét inas ëgyebet së csinát egész
nap, csak fejt.
Mikor evvel is mëgvótak, a lyány még azt kivánta, hogy a tejbe fürgyék
mëg a legény!
Szegény legénnek mit nem këllëtt tróbányi! Mëttëtte ezt is. De –
barátom! – a hogy kigyött a tejbű, még hécczërte szëbb lett!
Látva ezt a kirá, csak ámút-bámút. Gondolt ëgyet, beleugrott ő is, hogy
héccërte szëbb lëgyék, de bizony! mëgfőtt ő! az istenteremtëtte!
Akkor a királyány odamënt a legényhë, nyakába borút. »Én az ettéd, të az
enyim! ásó, kapa választ el egymástú!«
A legénnek se vót ellenyi, mëgesküttek, lagzit csaptak,
hetedhétországraszólót! boldogok lëttek, még most is ének, ha mëg nem
haltak.