»Rángasd fël a bátyájaidot, üllyönek lóra, tísis, mënnyün’ hamar, mer
nagy baj lëssz!«
Fël is rángatta a legény mind, ëgyet úgy mërrázott, hogy majd elharapta
a nyelvit. Fëlkászalóttak sebësenn, oszt útnak indútak.
Mëntek sebësenn, mint a madár. Valahogy a határho érnek, a bördöngős
asszony akkor láttya, hogy nem a legényëkët ölte mëg, ha a maga
lyányait, fëlugrott ëgy piszkafára, oszt utánnok. De ép a határ szélyinn
tutta őköt utóérnyi, azon túnann mëg má nem vót hatalma, csak a kis ló
farkábú tudott ësz szá szőrt kiszakajtanyi. De kiabát úgy, hogy ők azt
hitték, hogy a hátokná biztosann az ég zëng mëg a jégesső húll.
De ők rá së néztek, mëntek tovább.
Mikor ëgy kërësztútho értek, mëgát a kis ló, odaszót a gazdájának:
»hallod-ë, kedves gazdám! hagy mënnyënek ők ára, a mére akarnak, gyerünk
mink magunkba!«
Úgy is vót, mëntek magokba. A kis ló újfënt mëgát: »de, kis gazdám!
akarmit láccz, akarmit hallasz, te në láss, në hally sëmmit, mer nagy
baj lëssz!« A legény mëgigérte, hos së nem lát, së nem hall. – Aggyig!
Allyig mëntek árébb, mëllátott az útonn ëgy arany káposztaharasztot.
Aszongya a lónak: »ennye! de szép káposztaharaszt ë! vëgyük fël!«
»Ládd-ë, kedves gazdám! montam, hos së në láss, së në hally, së në szó’!
mos má az is baj, ha fëlvëszük, az is, ha fël nem vëszük, hát inkább
csak vëgyük fël!«
Fëlvëtték, avval mëntek tovább.
Az útonn látott a legény újfënt valamit, csakúgy ragyogott a napba.
Arankacsatollyú vót.
»Ennye, de szép arantollyú, vëgyük fël!«
A kis ló haragosann rázta mëm magát. »Montam má, hos së në láss, së në
hally, së në szó, sëmmit! má az is baj, ha itt hagyuk, hát vëgyük fël!
de a szádra vigyázz, mer maj mëlládd, hogy vesztëdre szósz!«
A tollyút is fëlvëtték, oszt ballagtak tovább.
A legénnek is hiába szót olyan makacsann a kis ló, mer mëgint
mëgállította. »Jaj! de szép aranpatkó van ott ëgy nyomba, kis lovam!
vëgyük mán fël!«
No má a kis ló, maj hogy lë nem vette a hátárú a legént, úgy haragudott.
»Ládd-ë, gazdám! hát hiába rógyikálok én nekëd, të csak maraccz a
régibe. No! a mit főzöl, të ëszëd mëg!«
Avval fëlvëtték az aranpatkót is. A hogy mëntek, a kis ló csak úgy
dújt-fújt, mérgibe mindég a rögös hêre mënt, hogy rázós lëgyék az út a
gazdájának. Honnë! ha még rá së hallgat!
Mëntek, mëntek, mëndëgétek, hëgyënn-vőgyönn, árkonn-berkënn kërësztű,
beértek ëgy királyi udvarba.
A legény a lovat mëkkötte odaki valahun, ő mëg beállított a kiráho, a
kinek gyönyörű szép lyánya vót.
Elészëgyi a tarisznyábú a legény, a mikët tanát, mutattya a kirának,
hogy mënnyié vënné mëg tűlle? Valahogy a kirá mëllátta, majd elmënt a
szëmi fényességi attú, a kit látott, olyan fényës vót az
arankáposztaharaszt, az arankacsatollyú, mëg az aranpatkó.
Akkor aszongya a legénnek: »no! hallod-ë, ha eléhozod nekëm azt a
káposztafejet, a kirű ez a haraszt való, ettéd lëssz a lyányom, de ha
nem hozod elé, mëghalsz!«
Nagy szöget ütött ez a legén fejibe. Mënt is ki mingyán a lóho. Al
látta, hogy a gazdája lëcsüngesztyi a fejit, gondolta magába: »eb
biztosan szomorkogyik valamié!« Azután fënnszóval kérdëzte tűlle: »mi
baj, kedves gazdám!«
»Hej-haj! nagy a baj! ha te azonn segítenyi tunná!«
»Hátha! hagy hallom csak!«
»Azt parancsolta a kirá, hogy ha azt a káposztafejet el nem hozom, a
kirű az a haraszt való, végem! de ha elhozom, a lyányát nekem aggya!«
»No! an nem baj, maj csinállyunk valamit! Ülly fël csak a hátamra,
elmënjün az öreg bördöngős asszon házáho, mer ott van a káposztafej! te
oda elász mindënësnek, a többi oszt a të dógod!«
Fëlült a legény, a ló mëg mënt, mint a gondolat. Ëgy përcz alatt a
bördöngős asszony háza elé értek.
Bemëgy a legény, az asszony épenn a misére készűt. Soká nem érkëzëtt a
legénvel beszégetynyi, fëlfogatta, a legény mëg szivesenn elát sëmmi
béré is.
Mikor a bördöngős asszony elmënt a templomba, a legénnek első dóga vót,
hogy az arankáposztafejet mëkkerësse. Mëg is tanáta. Kivël vót a kerbe,
ott durzatt, olyan vót, mint valami nagy fejel. Kihúzta tövöstű a fődbű,
hóna alá csapta, fëlugrott a lóra, oszt mëntek.
Má ép a határná jártak, az öreg bördöngős asszony is hazamënt a misérű.
Mingyá eszrevëtte, hogy oda van az arankáposztafő. Rá ëgy piszkafára
mingyá, oszt utánnok. De most is épen csak a határ legszélyinn tutta
őköt beérnyi, ëgyebet nem tehetëtt nekik, mint hogy a kis ló farkábú
mëgint kirántott ëgy szőrszálat. De kiabát mëgint úgy, mint mikor a
szögi kutyák a kert végibe ösmerkënnek.
Elvitték az arankáposztafejet hiba nékű. El is fogatta a kirá. De
aszonta a legénnek, hogy keríjje mëg még az arankacsát is, a kibű a
tollyú való, mer a lyányát igazán csak akkor adhattya neki!
Vakarta a fejit a legén, a hun nem viszketëtt is, most is csak a kis ló
vót a mëncségi, ëgënyest mënt be hozzá.
»De szomorgasz, gazdám! mi lelt?«
»Baj van, kis lovam! baj!«
»Ugyan mi baj lëhet má an no!?«
»Hát biz an nagy. Az arankacsáé këll még elmënnyi, aggyig nem lëssz
enyim a lyány!«
»Ű! ecs csak sifli!« monta a kis ló. »Beász mëgint az asszonho, mint
mindënësnek, oszt maj tudod má të a többit!«
Allyig ült fël a legén a lóra, má ott is vótak a bördöngős asszon
házáná. Mëg is kinákozott mingyá, am mëg fëlfogatta. De hogy a házná
mindég esik dolog, a bördöngős asszony is fëlmënt a pallásra, ott akatt
valami dóga, a legénnek mëg mëhhatta, hogy söpörje fël a szérűt.
Tutta ám az is, hogy micsiná! A hogy merítenyi akart a kútbú, mingyá
mëllátta az arankacsát. Belemerítëtte a vëdërbe, kihúzta, a kelebibe
csapta, a vízzel mëg a sëpréssel nem sokat gondolt, eleresztëtte a
kútostort, oszt kapott a lovára.
Mëntek, mint a villám, a legény allyig tudott lélegzetët vënnyi a nas
sebësségbe.
A kis ló épenn a határdombot akarta átugranyi, mikor a bördöngős asszony
utóérte őköt. De ott má nem vót neki sëmmi hatalma së, csak ësz szá
szőrt tudott kiszakajtanyi a kis ló farkábú. Csinát is olyan përpatvart,
azt hitted vóna, hogy hetyivásár van, a hun két egri kofa veszekëgyik
ëgymással.
A legény mëg a kis ló csak mënt. »Hagy ordíjjék a vén asszon, ús së tud
ëgyebet!«
Mëgviszik az arankacsát, a kirá mingyá szita alá tëtte, oszt aszonta a
legénnek: »hát mém mos së athatom oda a lyányom!«
»Hát mé!?« monta a legény.
»Hát csak azé, hogy még az a ló nem lëssz itt, a kirű ez a patkó való,
aggyig a lyánt nem athatom nekëd!«
Gondolt is a legén magába olyanokot, hogy nem jó lëtt vóna kimondanyi!
Má – gondolta – jó lëssz mëppihennyi, má este van, hónap rëggel majd
elmënnyünk! De még aznap értekëzëtt a kis lóval, hogy lëssz-ë abbú
valami, hogy ők az arancsődört mëkkerítyik?
A kis ló fëlbiztatta, hogy në féllyék, maj lëssz valahogy!
El is mëntek másnap rëggel. Bejárták má ők Toronyát-Boronyát, még ëcczër
a jeges tengërhë értek. Annak az innekső szélyinn mëgátak.
A kis ló átnézëtt a másik partra, oszt ëgy nagyot nyerítëtt. Az
arancsődör mëhhallotta, elkezdëtt dombolnyi nagyonn. A kis ló nyerítëtt
még ëgyet, arra az arancsődör vette magát a vízbe, oszt úszott feléjëk.
A legénnek mëg azalatt ëgy kantárt adott a kis ló, avval, hogy ha a
csődör ideér, csak vágja a fejihe, az mingyá olyan szilid lëssz, mint a
bárány.
Gyött is a csődör, a szűgyi olyan jegekët tolt maga előtt, mint ëgy ház.
Mikor kiért a partra, a legény csak a fejihë vágta a kantárt, a csődör
mingyá mëszszëlídűt. Akkor ëgymásho kötte őköt, oszt vitte.
Mos má mindëgy vót, akarminő messzi vótak, mos má mëvvan a csődör, ő is
mëppihen, mëg a lyány is az övé lëssz.
Úgy is vót. Hazakerűtek. A kirá hozzáatta a lyányát. Lagzit tëttek,
olyat, hogy hét országra szót, vót ott mindën a világonn, tán még
tejbekása is.
Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János 32 éves parasztembertől.
Katona volt. Irni, olvasni tud. A feljegyzés ideje: 1903. november
vége._