No! mos hazudok ám még olyant, hogy öregapátok së hallotta hírit.
Hun vót, hun nem vót, a hun vót, ott vót, az ópërëncziás tengerënn innet
vót, az üveghëgyekënn túnat vót, de még azonn is túl, a hun a kis
kurtafarkú disznó túr, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala së vót, a
hun jó vót, ott rossz vót, a hun rossz vót, ott jó vót, mégis olyan
kenyërek sültek benne, mint a kocsikerek. Én is ëttem belülle, de olyan
jó vót, hogy elcsapta a hasam.
Hát – hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Mël lëttek
vóna azok szépenn, sëmmi bajok së vót, tejik-vajok, húsok, zsirjok, csak
a gyerëk hibázott. Má az is nagy baj pegyig a házná, ha gyerëk nincs.
Az asszony nagyon rëstëllte a dógot, hogy mit mondanak má ő rá a faluba,
azé, ha még gyerëki nincs? isz’ nem vót ő së rosszéletű, së sëmmi! nem
tëhet ő arrú!
Hallotta a hírit ëgy öregasszonnak, a ki a faluba lakott, hogy az tud
mindënrű valamit mondanyi, elmënt ahho.
Az öreg asszon aszonta neki, hogy mé nem mënt má el hamarabb is, má
azóta vóna gyerëki! no de nem baj ís së! »Vëgyëk elé ëgy füstös fazékat,
oszt üllyék rajta ëgy hónapig! oszt má mikor ült rajta ëgy hónapot,
akkor csak vágja a fődhö a fazëkat, oszt a hán darabra esik, annyi
gyerëki lëssz. Tuggya-ë, lelkem! de így csinállya! Isten ággya mëg!«
Hazamënt az asszony. Az utonn má előre gondolkozott rajta, hogy hun is
lëhet neki ëgy rossz füstös fazëka, a kire ráüllyék? má annyira törte az
ódalát a gyerëk. Szétnézëtt a pitarba, a kemencze szájáná vótak
lëborongatva a fazëkak, azok közt vót ëgy módtalan füstös, kormos rossz
fazék, kihúzta onnat, oszt sebësenn maga alá kerítëtte. Ott ülte ëgy
hónapig, mint az ülős tyúk a tojássát.
Mikor az ëgy hónap lëtelt, fëlkëlt a fazékrú, a fődhö vágta úgy, hogy
pokolba hallacczott a puhanása. Mëgolvasta azutánn, hogy hán darabba
eshetëtt, hát épenn kilenczvenkilencz vót.
Akkor tehërbe esëtt, hát ép időre fekütt lë a gyerëkágyba, születëtt
kilenczvenkilencz gyerëket. Fiúgyerëk vót az, az istenatta, mind, mécs
csak ëgy lyány së vót benne.
Nem panaszolkodhatott má së az embër, së az asszony, vót má gyerëk
hasig, csak olyan lëgyék, a ki tartsa.
Tartották is a szülék a gyerëkëkët olyan nevendék, suhadër korokig,
azután aszonták nekik: »mos má, kedves gyerëkejink! mënnyetëk, a mére
láttok, nem győzne bennetëkët kënyérrel az érsik së. Osztann jóba
foglallyátok magatokot!«
El is indút a kilenczvenkilencz gyerëk, ëgy helyënn beátak kondásnak,
valahanyann vótak. Ëgy esztendeig szógátak, az esztendő véginn,
mindëgyik kapott ëgy-ëgy malaczot. Azt hazavitték. Vót má a szëgény pár
embërnek ëcczërre kilenczvenkilencz malaccza.
Másik esztendőbe csordásnak átak el a gyerëkëk, ott mëg
kilenczvenkilencz bornyút adott nekik a gazda. Azt is hazavitték. Vót má
az öregeknek kilenczvenkilencz bornyúja is.
Harmagyik esztendőbe csikósbojtárnak átak el, onnat mëg
kilenczvenkilencz csikót vittek haza. Olyan ëstállót këlletëtt má annak
csinányi, mint széles ev világ.
Mikor má vót mindënik, malacczok, bornyújok mëg csikójok, má nagyok is
vótak, összebeszétek, hogy mos má elmënnek lyánnézőbe. De csak olyan
házho mënnek, előre fëltëtték magokba, a hun kilenczvenkilencz lyány
van.
Fëlülnek a lóra, a letkisebb, a ki letfiatalabb vót köztök, lethátrúrú
mënt ëgy rossz gereblyénn, még az ódalbordáját is mël lëhetëtt vóna
olvasnyi, ha mëg szé fújt, karóho këllëtt kötöznyi, hogy a szé el në
vigye. Azonn mënt a letkisebb.
Mëntek má sokáig, má vót köztök olyan is, a ki beleúnt a sok őgyelgésbe.
»Olyan házat keresünk mink, a hun kilenczvenkilencz lyány van. Hát hun
van a? Nincs az sëhun a világonn!« De allyig mëntek árébb ëgy faluval,
betértek ëgy házho.
Kivël a kapu előtt a letkisebb fiúnak aszongya a lova: »hallod-ë, kedves
gazdám! én nem mënëk be, kívël maradok, itteng lófőé[48] vátozok. Ha maj
dörömbölök, hát gyere ki sebësenn!«
»Jó van«. A fiú beleëgyezëtt.
Odabe a házba nagyott nézëtt a sok legény: kilenczvenkilencz lyánt
tanátak. Hát vót olyan ház! De a letkisebb, ëgy kis aranhajú lyány, még
bőcsős vót. A nagyobb legényëk mind beszégettek, ki a padkánn, ki al
lóczánn, a letkisebb legénnek mëg a bőcsőhö kelletëtt mënnyi ringáznyi.
A hogy ott ringáz, ringáz, ëcczër csak hallya, hogy dörömböl otki a kis
ló. Sietve otthaggya a bőcsőt, szalad ki a kapuho.
»Mi baj, kedves lovacskám?«
»Fogd a bátyájaid kalapját, oszt tëdd a lyányok fejibe. De hamar, mer ha
késël, nagy baj lëssz!«
Mënt a legény sebësenn, mindënt út tëtt, a hogy a kis lova
mëpparancsolta. A sok kalapot mind a lyányok fejibe rakta, mer hogyím má
akkor aluttak minnyájann.
A lyányok annya mëg valami bördöngős asszon vót, a hun a kalapot látta,
mindnek elvágta a nyakát ëgy nagy késsel, azt hitte, hogy azok a
legényëk!
A letkisebb mëcs csak ringázta a kis lyánt.
A hogy ringáz, a hogy ringáz, mëgint hallya, hogy dörömböl otki a kis
ló.