Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy embernek tizenkét
fia. Már felnevekedett valamennyi, de az apjok nem tudta, mit csináljon
velök. Kimentek egyszer az erdőbe. Azt mondja az egyik gyerek, a hogy
egy nagy fát meglát:
– Ejnye! de szép kerék lenne belőle!
Azt mondja rá az apja:
– Jó leszel te, fiam, kerékgyártónak!
A másik, az is meglátott egy szép nagy fát, azt mondta, hogy de szép
almáriom lenne belőle! annak meg azt mondta az apja:
– Jó leszel te, fiam, asztalosnak!
Az is lett mind a kettő, a minek az apja mondta. Mind a tizenegy fiúból
lett valami mesterember, csak az utolsóból zsivány. Ezt Tilinkónak
hívták. Már két esztendős korában lopott olyan selyemjuhot, hogy a
bőréből magának a királynak varrtak bekecset.
Tilinkó már nagy volt. Rettegett tőle az egész ország, annyit lopott.
Egyebet se csinált. Meghallja egyszer a király, hogy van az ő országában
egy legény, a ki ellopja még a jövőhetet is. Odahivatja magához:
– Hallod-e, fiam! van nekem egy aranyszőrű paripám, azt éjjel-nappal
őrzi tizenkét ember, ha te azt ellopod, elhiszem, hogy tudsz lopni.
Tilinkó köpte a markát, hogy csak hagyják rá, majd tudja ő, mit csinál!
Hazament, felöltözött vén koldusasszony-ruhába, hátára vett egy hordó
pálinkát, avval útnak indúlt.
Megy, mendegél, odaér a király istállójához. Ott már mindenkinek ki volt
adva a parancs, mismit csináljon, nehogy a lovat valaki eltegye láb
alól. Egyszer csak hallják, hogy nyöszörög odaki valaki, de nagyon.
– Ki az! mit keres? – kikiáltanak.
– Szegény öreg asszony – mondta Tilinkó – a vásárra mennék a szomszédba,
de majd megfagyok, úgy fázok, ösmerjenek Istent, ereszszenek be, adjanak
egy kis szállást a szegény utasnak!
Odabent megesett a szíve mindenkinek a szegény öregen, beeresztették. De
Tilinkó úgy be volt bulyázva, hogy a fene se vette volna észre, hogy ő
nem asszony.
Letette a hordót a hátáról, aztán megkinálta a kocsisokat sorba, a mért
olyan jók voltak, hogy beeresztették a jó helyre. Hát bizony egyiknek se
kellett sok, betörülközött az mind, mint a csap, oszt elaludtak. De hogy
az aranyszőrű lovat valaki el ne lopja, egyik fogta a fülét, másik a
farkát, harmadik a lábát, s ki hol tudta. Tilinkó meg előszedett minden
rossz seprőt, lóvakarót, kefét, azt adta oda a kocsisok kezébe, az
aranyszőrű lovat meg eloldotta a jászolról, ráült, avval ment egyenest a
királyhoz.
A kocsisok meg ott maradtak az istállóban, ki egy seprőt, ki egy
lapátot, ki egy lóvakarót tartott a keziben.
A király már messziről nézte, hogy vágtat Tilinkó az ő lován. Ette a
méreg, a hogy ehette.
Mikor Tilinkó odaért, azt mondja neki:
– No! Tilinkó, ezt elloptad! de még nem hiszem, hogy igazi zsivány vagy!
ha a gulyámat a csordásoktól el tudod hajtani, elhiszem, hogy jól tudsz
lopni.
– Jól van felség, meglesz az is! – mondta Tilinkó.
Avval ment haza az anyjához, összeszedett valami húsz csirkét,
összekötözte lábánál fogva mind, oszt vitte, ment egyenesen a mezőre, a
hol a gulyát őrizték. Eloldozta a csirkéket, oszt kit erre, kit arra,
eleresztgette mind. A gulyások meg azt hitték, hogy fogoly, mert bizony
már jó estefelé volt az idő, fogták magukat, ott hagyták a gulyát, hogy
majd megfogják a csirkéket. Tilinkó meg egybeterelte a gulyát, egy nagy
bolond kolompot meg felakasztott egy fára, a marhákat pedig hajtotta, de
egészen másfelé.
A gulyások már jó messze jártak, mikor eszükbe jutott a jószág. Hátha
azalatt Tilinkó elhajtja őket! Usdi! visszafelé! A fán meg a kolompot
rázta a szél, azt hitték, arra van valamerre a gulya, mentek abban az
irányban. De úgy találták ők meg a gulyát, mint én. Kétségbe voltak
esve, no! most jaj a fejüknek! végük van, ha a marha meg nem kerül!
Tilinkó meg csak »gyerünk taccs!« hajtotta a gulyát a király udvarába.
– Felséges királyom! itt a gulya! hát most már nem mondhatod, hogy nem
tudok jól lopni.
– No! jól van – mondta a király – de még most sem hiszem, hogy jó
zsivány vagy, míg a feleségem újjáról le nem lopod a jegygyűrűt, alóla
meg az ágylepedőt.
A király meg azt hitte csakugyan, hogy azt már nincs ember, a ki
megtegye.
De Tilinkó is tudta ám, hogy verik a czigányt. Valahol kerített egy
akasztott embert meg egy begre főtt lencsét. A király pedig teleállatta
a palotáját katonával, hogy ha oda valaki be merné tenni a lábát,
vagdalják agyon, mint a kutyát. Éjféltájban Tilinkó bemászott a
kéménybe, de eresztette maga előtt az akasztott embert. Alig hogy
leértek a konyhába, meglátja egy katona, hogy lábbal lefelé egy ember
ereszkedik le a kéményből. Nekiesett, úgy szétvagdalta, mint a répát.
Erre már a király is kiugrott az ágyából, megnézni, mi történt odakint.
Látja, hogy a katona egy embert vagdalt szét.
– No! ez Tilinkó volt! most megjárta!
De Tilinkó azalatt, míg a katona zsákba szedte az akasztott ember
testét, elbújt egy sarokban, s mikor a király kijött a szobájából,
beosontott a királynéhoz. Ott nagy seppegve azt mondja a királynénak:
– Hallod-e, lelkem, add ide a jegygyűrűdet, az a gazember Tilinkó még el
találja lopni!
A királyné nagy igazán elhitte, hogy az az ő ura, odaadta a gyűrűt.
Tilinkó pedig mintha kiment volna, félrehúzódott. Jön a király.
Dicsekedik a feleséginek, hogy no vége már Tilinkónak is, ne féljen már
tőle! avval lefeküdt. Tilinkó meg elévette a lencsés begrét, a lencsét
mind oda öntötte közéjük: a király meg a királyné közé. Egyszer fordúl a
király, fél kezével belekap a lencsébe. Még a nyavalya is majd rájött,
úgy megijedt. Azt hitte, hogy a felesége volt ijedtében, a hogy a
zene-bonát hallotta odakint; fogta a lepedőt, kihúzta a felesége alól s
ledobta a földre. Ez kellett Tilinkónak. Felvette, összecsavarta, hóna
alá kapta, avval ki az ablakon.
Megy másnap reggel a király udvarába. Ott meg volt olyan csete-paté,
hogy még olyat ki hallott! a király veszekedett a feleségére, hogy mért
adta oda a jegygyűrűjét másnak, mikor tudhatta, hogy a Tilinkó kezébe
jut! Akkorra már a mi Tilinkónk is odaért.
– Sohse veszekedjenek, felségtek! itt van a gyűrű meg a lepedő,
visszahoztam.
A királyné, hogy Tilinkót meglátta, úgy szaladt be a házba, mint a kit a
puskából kilőttek. Azt szégyelte legjobban, hogy az ágylepedőjét is
ellopták.
Akkor azt mondta a király:
– No! Tilinkó! most már elhiszem, hogy ember vagy! hogy ezután ne lopj,
neked adom a fele királyságom, élj boldogan.
Tilinkóból így kis király lett, gazdag ember lett, még most is él, ha
meg nem halt.
_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves öregasszony. 1905.
február._