Hol volt, hol nem volt, kis ház mellett nagy ház, a mellett meg egy
tyúkól, volt a világon egyszer egy király. Annak volt egy egyetlen szál
most született kis lánya, de az olyan csepp volt, mint az öklöm. Az a
kis lány alig feküdt még három-négy napot a bölcsőben, már ellopta
valaki. Az apja meg az anyja eleinte szomorkodott utána, de később
elfelejtették s ha néha emlegették is, nem a rendes nevén, mert még meg
se keresztelhették, elnevezték Vót-nincs-nek.
Lakott a királyi udvarban egy öreg tanácsos, a ki még legény volt, az
lopta el Vót-nincs-et, a kis királykisasszonyt, azzal játszott,
enyelgett egész nap, mert már másban nem volt öröme.
Serdült, pendült a kis lány, az öreg tanácsos észre se vette, hogy már
tizenhat esztendős. Bizony már ez maholnap férjhezmenendő, gondolta
magában, jó volna ezt a szüleinek visszavinni!
A hogy gondolta, úgyis tett. Megfogta kezét a lyánynak, oszt vitte le az
apjához, anyjához. Ölelték oszt meg csókolták, ki mérül bírta, szegény
lyány a sok csóktól nem tudott hova lenni. Leültek oszt az asztalhoz
mindnyájan, a tanácsos is, oszt beszélgettek.
Egyszer csak a királyné, a hogy előbb már mindig a lyányán forgott a
szeme, azt kérdezi az urától:
– Találja ki kend, hányan vagyunk az asztalnál?
A király végignéz, azt mondja: négyen.
– Nem igaz! – mondja a királyné, nézzen szét jobban.
De a király ha kinézte volna is a szemét, akkor se látott volna többet.
Azt mondja akkor a királyné a lányának:
– Állj fel csak, lyányom, oszt menj keresztül a szobán előttünk!
A lyány felállt s úgy tett, a hogy az anyja mondta.
Már akkor az apja is meglátta, hogy a lyánya állapotos.[47] Összenézett
a feleségével is meg a tanácsossal is, de nem szólt semmit. Kiment a
cselédekhez, megparancsolta, hogy álljon készen a tengerre egy hajó,
tele élelemmel, meg rakjanak rá annyi kendert, a minek a fonása hét
esztendeig megtart.
A hajó nemsokára készen állott, rámehetett a király lyánya örökös
kínszenvedésre. Hamarosan jó szél kerekedett, úgy elverte a hajót a
parttól, hogy egyiket a másikról szem lett volna, a ki meglátja. A
király lyánya szegény egész nap csak rítt meg font. Ő nem tudott
semmiről semmit.
Egyszer érezte, hogy lesz valami, hogy megszüli terhét. Gyönyörű világos
nappal volt, de a hogy lefeküdt az ágyba, lett olyan setétség, hogy a
kanál megállt volna benne. Mikor a gyerek megszületett, se szó, se
beszéd, elszaladt. A király lyánya csak elcsudálkozott: hova szaladt az
ő gyermeke? Utána szól:
– Hova mentél, édes gyerekem?
Az visszaszól:
– Itt vagyok, de hozzád nem mehetek.
– Mért nem jöhetsz?
– Hosszú farkam, négy lábam van, kutya vagyok.
Majd hogy szörnyet nem halt szegény asszony! Az ő fia kutya!
– De hát már ha kutya vagy is, hadd lássalak meg! gyere ide!
A kis kutya odament, az anyja megtapogatta, hát csakugyan farka meg négy
lába volt. Azt mondja neki az anyja:
– Hát már ha kutya vagy is, enyém vagy te! hogy nevezzelek már el?
– Anyám! nevezz csak engem Rendes-nek, ne adj én nekem emberi nevet. De
nagyon éhen vagyok, adj valamit ennem.
Evett osztán a Rendes, a mennyi a bőrébe fért. Harmadnap múlva már nem
volt a hajón semmi ennivaló, olyan éhen volt a Rendes. Azt mondja az
anyjának:
– Hallod-e, anyám! van-e már annyi fonva, hogy én abból kötelet
csinálhassak? mert már ennivaló annyi sincs a hajón, a mennyit a
félfogadra rákenj, jó volna a hajót kikötni valami erdő mellett, ott tán
ennünk is lehetne valamit.
A mi fonal volt, összeszedte azt Rendes mind. Megfonta kötélnek,
rákötötte a hajóra, avval beugrott a vízbe, oszt húzta kifelé a hajót.
Nem sokáig kellett neki bukdosni abban a fene nagy vízben, mert
nemsokára partot értek, a hol ki is szállhattak. Ott építettek maguknak
kunyhót, nád volt bőven. Az asszony rakta, Rendes meg fonta. Ennivaló is
került hamarosan, mert Rendes beszaladt a legközelebbi faluba, mindjárt
lopott valamit. De ez így ment minden nap. Már a király is megtudta,
hogy Rendestől az országban nyugodni nem lehet, katonaságot küldtek rá,
hogy a hol érik, lőjjék agyon.
El is indúlt a sok katona, rá is talált Rendesre, lőtte is, a hogy
bírta, de Rendest nem fogta a golyó. Mikor már látták, hogy Rendesnek
semmi baja, abbahagyták a pufogtatást, oszt késsel akarták megfogni. De
az elsőt, a ki hozzányúlt, úgy vágta meg Rendes, hogy azt se mondta:
amen. Azt mondja akkor nekik Rendes:
– No! a kinek anyja van, álljon félre! az menjen haza, őrizze az anyját!
a kinek nincs, az maradjon itt, az meghal!
Úgy is volt. A ki ott maradt, azt mind kivégezte. A tisztnek meg azt
mondta:
– A királyodnak mondd meg, hogy holnap elmegyek hozzá, meglátogatom, de
parádéban várjon ám, mert akkor jaj az életének!
A tiszt elment, a királynak elmondott mindent, a hogy történt.
Másnap megy a Rendes a királyhoz. Várják is olyan parádéban, mint még
senkit. Mikor bement a kapun, a sok generális csak úgy állt ott két
sorban, mint a hurkapeczek. Rendes rájok se nézett, csak ment egyenesen
be a királyhoz. Az is úgy megijedt, egy krajczár se maradt a zsebibe,
azt hitte, hogy Rendes őt is egyben kivégzi. Pedig Rendes nem bántotta,
csak annyit mondott neki:
– Hallod-e, király! van nekem az erdőben egy anyám, de apám nincs. Te
most kijössz velem az erdőbe, oszt elveszed az anyámat, de muszáj ám
elvenned, ha akarod, ha nem! de az anyámnak nem muszáj hozzád menni! No!
most gyerünk!
Felültek egy hintóra, oszt mentek. A királynak megtetszett a szép
asszony, mert szép is volt! el is vette. A lagzi előtt Rendes mind a
kettőjüknek megmondta, hogy ha már férj meg feleség lettek, jól van, de
neki is gondját viseljék ám! Azok igérték égre-földre, hogy úgy lesz,
nem lesz szüksége semmiben.
Már elmúlt egy nap, két nap, három nap, szegény Rendes már majd
elveszett az éhségtől, rája se nézett ott senki. Őt csak az udvaron
tartották valahol.
Egyszer meglátja a királyt, odaint neki.
– Gyere csak ide!
A királynak akkor jutott eszibe, mit fogadott. Úgy megijedt, hogy se
fehéret, se feketét nem tudott szónyi. Azt hitte, Rendes mindjárt
megöli. De Rendes nem ölte meg, csak azt mondta neki:
– Gyere velem az istállóba! vegyél a kezedbe egy éles fejszét!
A király mindjárt is kerített egy fejszét, avval ment Rendes után az
istállóba. Azt mondja ott Rendes:
– No! most vágj ketté egy csapásra! ha egyszerre ketté vágol, nem lesz
semmi bántódásod, de ha nem, vége az életednek!
Úgy mondta azt Rendes, hogy muszáj volt megtenni!
Akkor a király nekifohászkodott, felkapta a fejszét, úgy vágta ketté
Rendest, mint a tököt. Avval kiment az istállóból. Félóra múlva bement,
hát még a szemének se hitt először, olyat látott: egy gyönyörűséges szép
királyfi állott előtte. Azt mondja a királyfi:
– Hát tudd meg, hogy én voltam Rendes, a kutya. Mikor még az anyám
otthon volt az apja udvarában a vén tanácsosnál, járt hozzá egy gróf. De
volt az udvarban egy szakácsné is, annak is volt egy lánya, az a
lányának szerette volna a grófot, de annak a csúnya szolgáló nem
kellett. Akkor a szakácsné valami port vegyített az anyám ételébe, attól
esett az én anyám teherbe, oszt azért is szülte a kutyafiút, már mint
engem. De te megszabadítottál, áldjon meg az Isten!
Avval a király a feleségének is megmutatta, mi lett Rendesből, minő szép
királyfi! Örült az is, majd hogy meg nem ette a szép fiát. A szép
királyfi nemsokára megházasodott, együtt uralkodott a mostoha apjával,
olyan sokáig, hogy tán még most is él, ha meg nem halt azóta.
_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
február._