Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon egy szëgény pár cseléd. Az
embër mëghalt, nem maratt csak a feleségi meg a fia. A fiú má
legénszámba mënt, vót úgy 20–22 esztendős. Sëmmitlenëk vótak egészenn,
gyámoluk nem vót. Jankó is rántott ëgyet a szűrinn, elhatározta, hogy
elmëgy világot próbányi.
Elmënt az erdőre, ott levágott egy tizenötöles, mëg ëgy tizöles hosszú
fát, abbú cséphadarót csinát, összekötte ëgy rudallókötellel, oszt
elindút cséplést keresnyi.
Mënt, mënt, mëndëgélt, elért ëgy kirá udvarába.
Bezörget. Kiszónak: ki a!? »Én vagyok, fëlségës kirá! Buli Jankó.
Gráczia fejemnek! szógálatot gyöttem vóna keresnyi. Ha vóna valami kis
cséplenyi valója kirá ő fëlséginek, én elvégezném embërségësenn!«
Láttya a kirá Jankót, szélës, erőss vállán lógott az iszontalan nagy
cséphadaró.
»Látod-ë, fiam?« mongya neki a kirá, »amott van ëgy csëpp kazal
búzácskám, rád bízom, ha kicsépëlnéd! De szëmet ne haggyá ám a kalászba,
úgy verd ki!« Avval rámutatott ëgy këgyetlen nagy kazal búzára. A kirá
aszt hitte, hoj Jankó el nem cséplyi azt, még a világ!
Jankó elválalta a múkát, aznap még hozzá is fogott.
Veri a nagy hadaróval, veri, csak úgy rëngëtt a szérű. Harmannapra
készen lëtt vele.
Beszó a kirának. »Fëlségës királyom! mëg vagyok má vele. Gyöttem vóna a
béré, hogy ëgyezün mëg!?«
A kirá aszonta, hogy vigyën ëgy zsák buzát, ő más bért nem tud annyi.
Jankó beleëgyezëtt, csak azon kérte a kirát, hogy még ő hazamëgy a
zsáké, aggyig në takaríjja el a szëmet a portárú. A kirá aszonta, »jó
van!«
Jankó hazaér, aszongya az annyának: »Écs anyám! szëggye össze a faluba a
zsákokot, ponyvákot, a zsákokot fejcse ki, oszt az egészbű varjék ëgyet,
de sebësen, mer sietëk!«
A nagy zsák elkészűt hamarosan.
Jankó fogja a zsákot, a cséppel ëgyütt vetyi a vállára. Ëgy hét múva
odaér a királyi udvarba.
A termést még a szérűn tanáta.
Lëterítyi a nagy zsákot, kinyittya száját, a fékarjával mëg hajtotta
bele a szëmet.
Mire a zsák telyi lëtt, a szérűn annyi së maratt, a mënnyivel ëgy tyúk
jó lakott vóna. Jankó ëgyet rántott rajta, a száját ëgy rudallókötellel
bekötte, jelëntyi a kirának, hogy ha nem haragunna mëg, ő az ëgy zsák
búzát, a mibe mëgëgyeztek, má viszi.
Kinéz a kirá, láttya, hogy olyan a zsák, mint a templom tornya, a búzábú
mëg ëgy csëpp së maratt. Szörnyen mëgihett mëg mérges lëtt. Má a búzárú
nem títhatta lë, mer arra alkuttak, hát kíntelenségire beleëgyezëtt.
Jankó a zsák búzát mëg a cséphadarót csak kapta a vállára, avval indút,
hogy mëgy hazafele.
Allyig mënt pár lépést, az ëstálló felő ëgy nagy vad bika szalatt
ëgënyest rája. A kirá úgy akarta Buli Jankót elvesztenyi, hogy majd a
bikával megöletyi. De Jankó csak nyugottan fëlnyút a vállára a csépé,
ëgyet kanyarított vele a feji fëlëtt, avval csapta agyon a bikát, hogy
többet mës së mozdút.
A kirá mëg mës së szólalt, bemënt a házba, duzmatt, mérgeskëdëtt, akar
ëgy duda.
Jankó ëgy hét alatt hazaért. A cséphadarót lëvette a ház elejbe, a
zsákot mëg odatámasztotta a házho. A hogy odatámasztotta, olyan nehez
vót, a ház mingyá összedőt. Rítt az annya këgyetlenű’, hogy micsiná ő
mos má! ez az ëgy kis házacskája vót, mos má as sincs. De Jankó mérgesen
rákiátott: »Sohse ríjjék, kënyérnek való má van, hús is van«, mer hogy
felejcség në lëgyék a szóban, a bikát hogy agyonvágta, azt is vállára
kapta, oszt vitte haza, »hozzék hát bort«, aszongya.
Az annya fëlhagyott a rívással, mënt a kocsmába.
Mikor mëghozta, a bikábú pecsenyét süttek, a borbú ittak rája, mulattak,
nevedgétek, nagyokot nyútóczkottak.
Ëcczër csak gyön a kirá kengyelfutója, hogy mënynyék röktön, a kirá
hivattya, hogy van őneki ëgy elátkozott vára, ha ő abba mëghál, a vár az
övé lësz.
A kirá otthonn mindég csak azon törte a fejit, hogy veszíhetné el
Jankót. Most is azé hivatta, mer a ki még abba az elátkozott várba mënt
hányi, mindég ott veszëtt.
Mit csinállyék mos má? mënjék-ë? në-ë? – Mënt. Maj csak lëssz valahogy!
Beér a királyi udvarba, jelëntyi magát, hogy hát itt van, tessën
parancsolnyi! A kirá mëmmonta oszt neki. De Jankó aszonta, hogy ő csak
úgy mëgy oda hányi, ha ennyi-, innyavalót, mëg gyërtyát ad neki.
A kirá vitetëtt be mindënt, iszën gondolta, hogy »ússë gyössz má të
onnan ki, ha ëcczër bemënté!«
Mikor elgyött az este, Jankó a furolyáját mëg a cséphadaróját – mer
magával hozta – a hóna alá csapta, oszt ballagott fël a szobába.
Bemëgy, leül, hozzáfog a kënyerezéshë, mikor jólakott, ëgy nagy kulacs
bort bevëtt rá, a furolya ott vót előtte az asztalonn, el kezdëtt
furolyázni szépenn, mint estenkint otthon szokott.
Elmúlyik a tiz óra, a tizënëgy is, valahogy elgyött a tizënkettő is.
Csörög-csattog a vasajtó, a nagy lépésëktű csakúgy zëngëtt a pádamëntom,
kinyílyik az ajtó, hát belép ëgy nagy files ördög.
Aszongya Jankónak: »Micsinász itt të, hé!?« »Iszogatok, mulatok«, monta
Jankó. »Gyere tísis ide, ëgyé, igyá!«
Még az ördög ëtt mëg itt, Jankó furolyázott, billëgette, czifrázta
kegyetlenű.
Mikor az ördög jó lakott, nagyon mët tecczëtt neki a furolyaszó, kérte
Jankót, hogy taníjja mëg őt is, nagyon mëgkedvelte a furollyát.