A messzihajító fëlvësz ëgy röget, odahajít. A messzilátó mëg nézte. Hát
aszongya ëcczër: »ennye! pajtás! de jó odatanátá, épeng a katulát
sútottad ki a feji aló! Má fël is érzëtt a kengyelfutó. Má gyön is!«
Allyig monta ki, má ott vót a kengyelfutó. Hozta a menyasszonyruhát.
Vitték be Tündér Ilonának. »No, most má, Tündér Ilona! gyere velünk,
viszlek!« monta neki Borszëm Jankó.
»Még nem mënëk«, vágott vissza Tündér Ilona, »itt van ëgy kád tej, ëgy
kád kása mëg tizënkét ju, ha ezt mëgëszitëk, akkor elmënëk!«
Jankó is micsinállyék? szót a nagyëhetőnek, hogy segíccsék má rajtok, ha
tud.
Annak nem këllëtt rimánkonnyi, csak mëcscsavarintotta az egyik
bajuszszát, be a kád tejet, mëcscsavarintya a másikot, be a kád kását, a
juhok közű mët tizet csak olyan könnyesenn hajingát be, mintha sëmmi së
vóna.
Látta Tündér Ilona, hogy ezënn a Jankónn ëgykönnyen nem fog ki, má mëg
akarta magát annyi. De még azé most is tanát ki valamit, a mivel hátha
mëmmëntené magát. Vót ëgy szobája, a minek a pádamëntoma rostébú vót, az
alá tüzet rakatott. Azután bekűtte minnyájokot oda.
De mos së járt túnann az eszikënn, a fázós embër úgy el kezdött fáznyi,
hogy egészenn enyhes lëtt a lebëgő.
Tündér Ilona látta: má kárësz-kurësz, a hol lëssz, úl lëssz! mennyi
këll! Fëlőtözött, oszt mënt. Jankó a nyerëgbe tëtte maga elejbe.
Má jó darabonn mëntek, ëcczër csak Tündér Ilona mëszszökött a nyerëgbű.
»Hű! a teremfáját! te messzilátó! néz mëcs csak, hova lëtt az a Tündér
Ilona!?«
A messzilátó csak félyig nyitta ki a szëmit, mingyá mëllátta ëgy ház
sarkába a pókhálló alá vót elbújva. A kengyelfutó mingyá visszahozta.
De nemhiába, hogy hunczut a fehércseléd, nem lëhet abba hinnyi
ëgykönnyenn! allyig mëntek ëgy hajításnyira, Ilona újfënt elszát.
Mëgesëtt vóna Jankónak, ha nincs vele a messzilátó! De az most is
mëttanáta ëgy ballangba. A kengyelfutó visszahozta mëmmëg.
Mëntek oszt békességvel.
Mikor a tengërhë értek, gyött a tengeri embër, hogy odaggya az aranszőrű
lovat, aggya oda Jankó Tündér Ilonát érte. De Jankó tutta: micsiná. Nem
atta.
A tengëri embër rimánkodott soká, hogy csak aggya oda, maj
mëszszógállya. De Jankó nem hajtott rá.
Akkor csak arra kérte, hogy a fé lábát hal láthassa, akkor is
visszaaggya a lovat.
Jankó mëttëtte, a tengeri embër hozta az aranszőrű paripát.
Mikor hazaért a kirá udvarába, átatta a szép lovat, de mëmmonta azt is,
hogy mos má a lyány nem këll, mer má van ő neki.
Hát a kirá së kíntethette rá Borszëm Jankót, hogy a lyányát vëgye el,
adott neki sok-sok pézt, allyig birta el hat ökör.
Ő mëh hazamënt az annyáho, Tündér Ilonával mëgesküdött, olyan boldogok
lëttek, hogy hét esztendeig arrú beszét az a tájék. Lagzit laktak,
faggyút sz...k, avval világítottak.
Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette,
kanálozd ki belűlle!
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. deczember._